Primal Fear: Unbreakable
írta MMarton88 | 2012.01.17.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Frontiers
Weblap: http://www.primalfear.de/
Stílus: heavy metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ez a lemez semmi jót nem ígért. A Primal Fear a 97-es heavy/power metal „resurrection” egyik legállatabb, legígéretesebb bandája volt. A hangzatos „German Metal Commando” titulus alá vértezve Mat Sinner, és Ralf Scheepers elkészítette a Judas Priest – ha nem is legjobb – de mindenképp az anyabanda stílusát, hangzását, dallamvilágát, és minőségi dalait megidéző lemezét, a csapat karrierje pedig folyamatos építkezés, és leheletnyi muzikális fejlődés hatására szépen ívelt felfele. Egészen a 2000-es évek közepéig. A 2005-ös ’Seven Seals’ már mind hangzásban, mind borítóban, mind pedig hangszerelésben elütött a korábbi anyagoktól. Megjelent az epikusság, megjelent a szintetizátor, megjelent a sötét, helyenként gótikusba hajló atmoszféra. Ekkor még Sinnerék jól tudták keverni az arányokat, de a 2007-es ’New Religion’ hallatán aztán én is beálltam a panaszkodók sorába. Az egyensúly megborult, a sötét hangzás, a melodikusabb megközelítés dominánssá vált, a végeredmény pedig, egy véleményem szerint, hallgathatatlan, a banda nevéhez véletlenül sem méltó, útkereső szenvedés lett. Érezték Sinnerék is, hogy túllőttek a célon, igyekeztek kicsit visszatérni a standardabb, poweresebb világ felé. A 2009-es ’16.6’ viszont továbbra is egy erőlködő, helyenként ugyan ígéretes, ám összességében feledhető korong lett. A zenekar összetétele persze a folyamatos tagcserék miatt rendkívül változatos volt a fenti időszakban, végül amolyan „szupergruppként” sikerült pár (néhai) nagyágyú csatasorba állításával fix alapokra helyezni az összetételt.
2009 óta a Sinner-Scheepers-Beyrodt-Karlsson szerzőnégyes 5 (!) lemezt hozott össze különböző bandákkal, alkalmi zenakarokkal és projektekkel, ami brutális mennyiség, annak a fényében pedig különösen elrettentő, hogy ezek nagy része azért valljuk be, meglehetősen középszerűre sikeredett (ld. Kiske/Sommerville, Scheepers szólólemez, új Sinner, stb.) A kérdés az volt, hogy a félévenkénti lemezkészítés után mennyi idő és energia maradt a Primal Fearre, mit fognak tudni a srácok ezúttal a fémsasok szárnyán elhozni nekünk. Nos a válasz meglepő, de annál örömtelibb: egy igencsak frankó heavy metal korongot készítettek!
Sinner mester rájött, hogy a rajongókat baromira nem érdekli se a szinti, se a darkos elemek, de még a Simone Simmons-os duettek is hidegen hagyják a rideg fémszíveket. Így az elmúlt évek kísérletezősebb ötleteit felhasználta a különböző projektekben, a Primal Fear számára pedig csak azt erőltette, amihez igazán ért, és klasszikus, bivalyerős heavy/power metal dalokat írt. Szikár, kőkemény, lendületes nóták uralják az albumot. Az europower slágerességével és tempósságával ritkán kacérkodnak (ez nekem egy picit hiányzik is), viszont a heavysebb szerzemények is tele vannak lendülettel, tűzzel, így szinte végig pörög a duplázó (Randy Black az egész albumon remekül teljesít). Aki egyediséget, vagy újszerűséget vár, az messze kerülje el ezt a lemezt, a zenei vonal a Judas Priest, és az Accept legszebb pillanatait idézi, és valahol a két legenda közötti metszésponton egyensúlyozik folyamatosan.
A csúcs véleményem szerint a szélvész And There Was Silence (pár hasonló nóta még felkerülhetett volna), illetve a gigarefrénnel operáló címadó. Érdekes színfolt a Helloween/Gamma Ray világot megidéző Marching Again, a balladai vonalat az abszolút remek, ám a Fear életműben azért nem kiemelkedő Blaze Of Glory/Where Angels Die duó képviseli. De a standardabb, heavysebb szerzemények is prímán megállják a helyüket, hamar rögzülnek a fülekben. Ami még kiemelkedő, az egyrészt Ralf Scheepers remek énekesi teljesítménye, illetve a Karlsson/Beyrodt gitárduó lenyűgöző munkája. Magnus mesternek úgy tűnik, hogy Sinner ezúttal a kreatív nótaírás helyett a futamok gyakorlását adta ki feladatul, az amúgy is varázsló hírében álló Beyrodtnak méltó párja, párharcaik felettébb szórakoztatóak
A Primal Fear egy hamvaiból feltámadó főnix lendületével, és egy agresszív fém sasmadár brutalitásával ragadta tökön a rockereket. Amolyan vissza az alapokhoz heavy metal ez, mely hallatán a csapat régi hívei elégedetten léggitározhatnak majd a sarokban naphosszat. Nem állítom, hogy pályafutásuk legjobbja, de mindenképpen az erősebb korongok egyike, minőségben méltó párja mondjuk a ’Devil’s Ground’-nak.
Legutóbbi hozzászólások