Scheepers: Scheepers

írta Mike | 2011.03.11.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://www.myspace.com/rs05

Stílus: heavy/power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Elég csak a borítóra pillantani: macsómetal ez, szó se róla! Mindezzel az ég egy adta világon semmi baj nincs, egy tesztoszteron-harcoshoz nem is illenék a szépelgő soft-rock à la David Hasselhoff, sőt mi több, Scheepers úr eme szólóproduktuma egy-két dal kivételével elnyerte a tetszésemet, még úgy is, hogy mindössze annyi eredetiség van benne, mint egy marék szögben. Tulajdonképpen még ez sem gond, nem könnyű 2011-ben olyat alkotni, amit – hogy stílusosak legyünk – expanderként feszít szét az egyéniség és az újszerűség, olyat, amelyet még sehol máshol nem hallottunk; meg aztán ettől a derék germán fickótól botorság volna elvárni, hogy újradefiniálja a műfajt, mi sem bizonyítja ékesebben, mint fő bandája, a Primal Fear, akik a ’98-as bemutatkozásuk óta szinte ugyanannak a sarkos és pőre metalnak szekerét tolják rendületlenül; s éppen akkor orroltak meg rájuk a még őnáluk is konzervatívabb, hogy azt ne mondjam, szemellenzősebb rajongók, amikor a heroikus attitűdöt háttérbe szorítva merészeltek a romantikus pátosszal kacérkodni.

Ralf Scheepers első szólólemeze tehát nem sokban különbözik anyazenekara hangzásvilágától, és e tény bizonyos kérdéseket vet(het) fel: egyfelől szükség van-e egy, a kenyéradó csapat muzsikájára megszólalásig hasonló portékára, másrészt pedig a zenészembert vajon az alkotókedv miért nem hajtotta új területek feltérképezésére? Netán a kreativitás hiányával magyarázhatjuk mindezt? E kérdések megválaszolása azonban nem feladata ennek a lemezismertetőnek, nézzük inkább, miből élünk. Scheepers hatalmas torok, ezzel újat nem állítok, annak idején talán csak német származása miatt nem ő került a Judas Priestbe, ami már önmagában bivalyerős referencia (na jó, annyira talán mégsem: a Maidenben például ki is váltotta Dickinsont?); ennek ellenére én nem éltem-haltam a hangjáért a Gamma Ray-es korszakában, noha szekérderéknyi jobbnál-jobb szerzeményben énekelt, szerintem a Primal Fearben sokkal inkább otthonra talált. Saját nevét viselő szólóalbuma pedig tökéletesen beleillik a PF-sormintába, úgyannyira, hogy a korábban közzétett hírmorzsát nem is igazán tudom értelmezni, miszerint olyan számok kerültek fel ide, amelyek nem fértek bele a Primal Fear koncepciójába.

Ettől függetlenül (vagy éppen emiatt) ezek a dalok rendben vannak. Nem váltják meg a világot, és öt év múltán talán alig fogunk emlékezni rájuk, de pestiesen szólva ez a lemez „egynek jó”. A közreműködők névsorában persze nem találjuk Fred Durstöt, Ralf itt is biztosra ment: Magnus Karlsson és Mat Sinner például társai a Primal Fearben is, az excentrikus Snowy Shaw a dobtémákat játszotta fel (igazán énekelhetett is volna pár sort, csípem a teátrális stílusát), mellettük pedig felbukkan még Kai Hansen, Victor Smolski, sőt még Ripper Owens is, a miheztartás végett persze. Miközben az anyagot hallgattam, az egyértelmű Priest-, Accept-, Primal Fear-védjegyek mellett felötlött bennem Rob Halford első két szólólemeze, valamint időnként a méltatlanul kérészéletre kárhoztatott Fight is eszünkbe juthat. Ugyan Scheeperst utoljára még a Gamma Ray-ben sikerült elcsípnem egy ’94-es PeCsa-bulin (nem is így nézett ki a srác: hosszú, göndör rőzse, mínusz harminc kiló, haha!), arról tehát nem tudok nyilatkozni, manapság milyen az élő teljesítménye, azt azonban kijelenthetem, hangja mit sem kopott az évek során. A nyitó, középgyors Locked In The Dungeon kőegyszerű refrénjét például végigsivítja, jól is áll neki, szó se róla, bár maga a dal szerintem kissé izgalommentes. Az Accept sosem volt nagy kedvencem, a Remission Of Sin mégis jóleső bólogatásra késztet, pedig akár a teuton mesterek fémtollából is származhatna, a jelentős különbséget viszont az adja, hogy itt nem egy herélt hangú harkályember harákol, hanem egy igazi hőstorok, pontosabban mindjárt kettő is, ugyanis Ripper is beszáll a buliba. Csoda ez a fickó, tényleg már nekem fáj a céltalan téblábolása a metálvilágban.

A Cyberfreak a gyors szerzemények sorát gyarapítja, itt-ott leheletnyi Annihilator-érzés is megbújik, persze csak jelzésértékkel, a The Fall és az azt követő Doomsday más vizeken eveznek, mindkettő epikus tétel bombasztikus refrénekkel dúsítva, amelyek hallatán kétség sem férhet ahhoz, hogy Scheepers úr és tagsága egyébként hol zenélnek, ugyanis ezek akár kiadatlan Primal Fear-dalok is lehetnének. A lomhán riffelő Dynasty-ről pedig a Brainstorm jut eszembe, nem mintha konkrét nyúlással vádolnám meg főhősünket, inkább csak a dallamvezetés – főként a refrénben – hajaz a honfitársakéra. A The Pain Of The Accused egy monumentális, ünnepélyes remeklés, Ralf hangja itt a fellegeket karistolja, óriási témákat énekel, véleményem szerint messze ez a legjobban sikerült szám mindközül, tetejében maga a Nagy Kai Hansen is tiszteletét teszi egy tekerős gitárszóló erejéig. Ahogy hibátlan Scheepers főhajtása elsőszámú kedvence, a Judas Priest előtt is: a rövid, ám annál gyönyörűbb Before The Dawn-t énekli el, ugye, mondanom sem kell, hogy tökéletesen?

Elvetemült Priest/Primal Fear-rajongóknak Ralf első szólóműve tehát simán egy betyáros nyolcast ér, objektíve viszont ennél szerényebb osztályzat a reálisabb. Én pedig kevésbé vagyok elvetemült rajongó, mindettől függetlenül elismerem, hogy a maga műfajában ha nem is kiemelkedő, de kellemes hallgatnivaló. Már ha épp nincs kéznél a ’Painkiller’…

Pontszám: 7