Twinspirits: Legacy

írta Kotta | 2011.03.20.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Lion Music

Weblap: http://www.myspace.com/twinspiritsband

Stílus: progresszí­v power metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Göran Nyström - Vocals Tommy Ermolli - Guitar Daniele Liverani - Keyboards Alberto Rigoni - Bass Dario Ciccioni - Drums
Dalcímek
. Senseless 08:10 2. Pay For Their Art 04:19 3. Blind Soul 04:45 4. Slave To This World 04:41 5. Don't Kill Your Dreams 04:06 6. Over And Over Again 05:34 7. The Endless Sleep / The Endless Sleep 01:53 8. The Endless Sleep / What Am I Supposed To Do 07:32 9. The Endless Sleep / Legacy 06:20 10. The Endless Sleep / I'm Leaving This World 06:09 11. The Endless Sleep / Tell Me The Truth 07:38
Értékelés

Ezt is megértük, kiosztom pályafutásom első tízesét. Korábban már méltattam Liverani zenekarát (előző lemez kritikája itt), az év végi listámon is igen előkelő helyre tettem őket, az idő pedig engem igazolt, mert 2011 első igazi mesterművét éppen az olasz dallambrigád szállítja. Persze kinek a pap, kinek a papné, egy death rajongó úgy hajítja el majd ezt az albumot, mint Toldi a malomkövet, de a melodikus progresszív metalban utazók sokáig fogják nyalogatni a száluk szélét, arra mérget veszek.

Itt egy ismeretlen arcokból álló szupergroupról van szó (ezt a paradoxont szerintem a múltkor megfelelően feloldottam, így most nem mélyedek bele), de ha a ‘Forbidden City’ kapcsán még lehettek is olyan fanyalgó felhangok, akik szerint öt zenei talentum még nem feltétlen egyenlő egy kitűnő bandával (igazuk is van, láttunk már ilyent), a ‘Legacy’ minden efféle kételyt könnyedén fúj el a maga kompaktságával és dalközpontúságával. Itt kérem egy tökéletes összhangban lévő, összeért zenekart hallunk, melynek tagjai az egójukat a ruhatárban hagyták a felvételek előtt.

Merthogy eszméletlen jó zenészek, az biztos. Hogy ugyanolyan természetesen viselik a tehetségüket – alázattal alárendelve azt a zenének – mint például a Mr. Big, az is. Nyström például egyre jobban használja a hangját, most már világszínvonalon is kiemelkedő, amit nyújt. (Ez még akkor is igaz, ha éppen a számára írt (rock-)operás énekdallamok megemésztése lehet a produkció egyik kihívása a nagyközönség számára, lévén azok messze túlhaladják a metal-sablonok időnként gyermekdal „bonyolultságú” világát.) A másik nagy ász Ermolli: legyen az érzelmesebb, blues-os szóló, slide gitár vagy éppen tekerős virga, mindent (bármit) – egyetemista külsejét meghazudtoló - nagydoktori szinten játszik. A ritmusszekció pedig szabadidejében valószínüleg jazz-rockot tol – megjegyzem időnként itt is.

Liverani pedig biztos kézzel terelgeti ezeket a fiatalokat a hírnév felé, mérnöki gondossággal és komolyzenei rétegzettséggel megkomponált zenei alapokat adva alájuk. A ‘Legacy’ számaiban nincsenek hosszú, instrumentális betétek, a la Dream Theater – nincs is rájuk szükség. Vannak helyettük okosan építkező dalok és dallamok, hihetetlen jó kórusok, melyek alatt úgy bújnak meg a rafinált ritmusképletek, és a zenei játékosság (amikor elvariálgatják a témákat különböző hangnemekben és hangszerekkel), hogy azt az egyszeri zenehallgató – ha nem akarja – észre sem veszi. Az igényességet ilyen szinten popularitásba csomagolni: ez valóban csak a legnagyobb művészek (pl. Mozart, Sting, stb.) sajátja.

A lemez két részre oszlik, de őszintén szólva én nagy különbséget nem hallok, mert a korong első felén fellehető (elméletileg egymástól és a második résztől független) nóták zeneileg, szövegeikben és hangulatilag is igen jól passzolnak a második, szándékoltan rock-operás részhez (visszautalva Liverani korábbi munkáira). Gyakorlatilag a teljes album a modern lét nagy kérdéseit és az abban/azokban vergődő ember vívódását, küszködését járja körül, azzal a különbséggel, hogy a The Endless Sleep ezt egy misztikus-vallásos történetbe is beleágyazza. Röviden: egy időnek előtte elhunyt lélek találkozik a legfelsőbb entitással, akitől kap még egy esélyt visszatérni az életbe egy rövid időre, hogy beteljesítse a misszióját. Amolyan modern kori messiás-történet akar ez lenni, ne akadjunk ki nagyon, az olaszokban mélyen benne lakozik ez a fajta vallásosság, és mégiscsak jobban illik egy ilyen kifinomult, érzelem-gazdag zenéhez, mint mondjuk a metal-testvériségről, vagy a szatmári szilvapálinkáról írni rockhimnuszokat.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások