Twinspirits - The Forbidden City

írta Kotta | 2009.11.02.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Lion Music

Weblap: http://www.twinspirits.net/

Stílus: melodikus prog. power

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Tommy Ermolli - gitár Daniele Liverani - billentyűs hangszerek Alberto Rigoni - basszusgitár Dario Ciccioni - dobok Göran Nyström - ének Vendég: Irene Ermolli - ének (Hide This Feeling)
Dalcímek
01. The Forbidden City (10.18) 02. Taste The Infinity (5.54) 03. Number One (4.39) 04. Everything (7.44) 05. One Of Us (6.31) 06. BTR (5.40) 07. Hide This Feeling (4.41) 08. My Future (6.39) 09. Reaction (6.02) 10. I Am Free (10.25)
Értékelés

Na, most már tényleg oda kell figyelni az olasz prog. power szí­ntérre, valami komoly van ott kialakulóban! Ez a project például Danielele Liverani újabb kí­sérlete arra, hogy végre komolyan betörjön a nemzetközi szí­ntérre. A zeneszerző, producer és multi-hangszeres Liverani számtalan zenekarból ismerős lehet (Empty Tremor, Khymera, Cosmics), de leginkább a három részes Genius rockoperáért illeti komoly dicséret, amit Dario Ciccioni-val (dob) hoztak öszze. A nagyágyú énekesek rögzí­tett anyag (többek között Mark Boals, Daniel Gildenlow, Lana Lane, Chris Boltendahl, John Wetton, Steve Walsh, Oliver Hartmann, Midnight, Russel Allen, Eric Martin, Johnny Gioeli, D. C. Cooper, Jorn Lande) nem igazán kapta meg azt az elismerést, ami megilletné ezt a - cí­méhez méltóan - zseniális anyagot, de talán most, a Twinspirits-el összejön a hőn áhí­tott siker. Daniele ugyanis nagyon tudatosan rakta össze ezt a bandát, kompromisszumot nem kötve, kizárólag osztályon felüli zenészekből. Ciccioni adott volt ugye, Tommy Ermolli tehetségére pedig együtt figyeltek fel, amikor a srác - még csak 14 évesen - csí­pőből nyomta a Vai/Satriani témákat. Hozzájuk csapódott Alberto Rigoni egy Dream Theater cover zenekarból, í­gy már csak az énekes hiányzott. Hosszas keresés után (állí­tólag Goren Edman-t is meghallgatták) végül a dán Soren Adamsen-nel rögzí­tették bemutatkozó albumukat (The Music That Will Heal The World) 2007-ben. Ez is jó visszhangot keltett underground körökben, de most rátettek még egy lapáttal és gyakorlatilag hibátlan lemezt csináltak. A The Forbidden City-n amúgy új pacsirta mutatkozik be, Göran Nyström, maradtak hát északon (svéd nemzetiségű). Róla még lesz szó, mert nagyon tehetséges a fickó, akit az általam ismeretlen Dimension 34-ből importáltak. A nyitó Forbidden City alaptémája egy relatí­ve egyszerű riffre épül, a 10 perc feletti szám mégsem lesz unalmas egy pillanatra sem. A félreértések elkerülése végett, Daniele-ék ugyanis rögtön az elején egyértelművé teszik, itt nem akármilyen képességű muzsikusokról van szó. Csuklóból nyomják a 7/4-et, begyorsulnak, lelassulnak, közben jól megforgatják a témát néhányszor, szóval nem elsősorban hangszeres villantásokról van szó, hanem okosan, í­zlésesen odatett zeneiségről, amely a szám élvezetét egyszerű halandó számára nem hátráltatja, ezzel szemben a vájt fülűeknek többszörös erekciót is okozhat. Ez a megállapí­tás egyébként a lemez egészére érvényes. Másodiknak egy lí­rai érkezik a Taste The Infinity képében. Itt szépen megmutatkozik Nyström kivételes hangterjedelme: a pincéből indul, de Kiske-i magasságokba érkezik a szám közepére/végére. A hangszál-akrobatikánál azért jóval többről van itt szó: az egy szál zongora + ének témából kibontakozó power-lí­raiban akkora ÉRZÉS van, mint ide Lacháza, és a klasszikus zenei ihletettségnek is itt lehetünk először (de nem utoljára) eklatáns fültanúi (hiába, Liverani ereiben Verdi és Puccini népének vére csörgedezik). Nehogy túlságosan elandalodjunk, egy jó kis zúzós szám következik, furcsa, csordavokálos refrénnel, ami összességében olyan rock-operás, az újkori Sonata teatralitását megidéző számmá áll össze. A Number One szikár riffjét azért gondosan egy olyan tört ritmusra ültették rá, amit két napja próbálok meg kiszámolni, de reménytelen, hogy valaha is megértem, milyen tempóban van. Az Everything-ben visszatér a cí­madó főtémája, csak más ütemben. Ebből előbb egy atmoszférikus középtempó bontakozik ki, majd begyorsulva, Dream-es témákat ötvöznek a Helloween dallamvilágával. A One Of Us ezzel szemben egy jófajta hard rock nóta (a kezdés alapján akár a Lord is játszhatná), persze ezt is sikerül feldobni egy olyan énektémával, ami egészen egyénivé teszi a számot. Ezzel nagyjából el is érkeztünk arra a pontra, ahol összefoglalhatjuk a produkció lényegét, anélkül, hogy a lemez hátralévő részén számonként végigmennénk. Szóval egy újabb melodikus prog. power zenekarral van dolgunk, amely nagyszerűen ötvözi az európai hagyományok összes elemét (finom riffek, szárnyaló énektémák, némi musical-es jelleg, a hard rock dallamvilágához (is) visszanyúló neoklasszikus hangzás, komponálási metódus és nem utolsó sorban az arra jellemző magabiztos hangszerkezelés), valamint a progresszí­v rock/metal komplexitását, rafináltságát. Na jó, és akkor mi van? Ilyenből annyit találni, mint égen csillagot! Igen ám, csakhogy itt ez most egyrészt csúcsra lett járatva, másrészt, ahogy azt már korábban is jeleztem, a zenei sokszí­nűség és a hangszeres felkészültség nem ment a dal(lam)központúság rovására. Tudom, hogy a Dream Theater egészen más gyökerekből táplálkozik (US power/thrash, nem pedig eurometal), mégis felfogásban az ő korai lemezeikhez tudom hasonlí­tani a The Forbidden City-t. A technikai bravúrok és a szerzői igényesség ugyanis megfelelő zenei alázattal és az érzelmek, érzések közvetí­tésének maximális igényével találkozva, könnyen befogadható alkotást hozott létre (ilyen tekintetben tehát a Genius trilógia egyenes ági leszármazottja). Olyan lemez ez is, mint az Images and Words, amit néhány meghallgatás után - komplexitása ellenére - elejétől végéig dúdolni lehet, beleértve a gitárszólókat is. A témák szépen, egymásból következve, erőlködés nélkül bomlanak ki, a dallamok pedig hamar utat találnak nem csak fülünkhöz, de a szí­vünkhöz is (az enyémhez legalább is)! Őszintén szólva, nem találok egyetlen gyenge pontot, sem a zenekarban, sem ebben az alkotásban. Legszí­vesebben odatenném alá a maximális pontszámot, hogy felhí­vjam rá mindenki figyelmét, ha ez nem ellenkezne a HRM pontozási rendszerének definí­ciójával. Ezért inkább csak leí­rom ide: nálam, most éppen, ez az album vezeti az év legjobb lemezeinek listáját!

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások