Twinspirits - The Forbidden City
írta Kotta | 2009.11.02.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Na, most már tényleg oda kell figyelni az olasz prog. power színtérre, valami komoly van ott kialakulóban! Ez a project például Danielele Liverani újabb kísérlete arra, hogy végre komolyan betörjön a nemzetközi színtérre. A zeneszerző, producer és multi-hangszeres Liverani számtalan zenekarból ismerős lehet (Empty Tremor, Khymera, Cosmics), de leginkább a három részes Genius rockoperáért illeti komoly dicséret, amit Dario Ciccioni-val (dob) hoztak öszze. A nagyágyú énekesek rögzített anyag (többek között Mark Boals, Daniel Gildenlow, Lana Lane, Chris Boltendahl, John Wetton, Steve Walsh, Oliver Hartmann, Midnight, Russel Allen, Eric Martin, Johnny Gioeli, D. C. Cooper, Jorn Lande) nem igazán kapta meg azt az elismerést, ami megilletné ezt a - címéhez méltóan - zseniális anyagot, de talán most, a Twinspirits-el összejön a hőn áhított siker. Daniele ugyanis nagyon tudatosan rakta össze ezt a bandát, kompromisszumot nem kötve, kizárólag osztályon felüli zenészekből. Ciccioni adott volt ugye, Tommy Ermolli tehetségére pedig együtt figyeltek fel, amikor a srác - még csak 14 évesen - csípőből nyomta a Vai/Satriani témákat. Hozzájuk csapódott Alberto Rigoni egy Dream Theater cover zenekarból, így már csak az énekes hiányzott. Hosszas keresés után (állítólag Goren Edman-t is meghallgatták) végül a dán Soren Adamsen-nel rögzítették bemutatkozó albumukat (The Music That Will Heal The World) 2007-ben. Ez is jó visszhangot keltett underground körökben, de most rátettek még egy lapáttal és gyakorlatilag hibátlan lemezt csináltak. A The Forbidden City-n amúgy új pacsirta mutatkozik be, Göran Nyström, maradtak hát északon (svéd nemzetiségű). Róla még lesz szó, mert nagyon tehetséges a fickó, akit az általam ismeretlen Dimension 34-ből importáltak. A nyitó Forbidden City alaptémája egy relatíve egyszerű riffre épül, a 10 perc feletti szám mégsem lesz unalmas egy pillanatra sem. A félreértések elkerülése végett, Daniele-ék ugyanis rögtön az elején egyértelművé teszik, itt nem akármilyen képességű muzsikusokról van szó. Csuklóból nyomják a 7/4-et, begyorsulnak, lelassulnak, közben jól megforgatják a témát néhányszor, szóval nem elsősorban hangszeres villantásokról van szó, hanem okosan, ízlésesen odatett zeneiségről, amely a szám élvezetét egyszerű halandó számára nem hátráltatja, ezzel szemben a vájt fülűeknek többszörös erekciót is okozhat. Ez a megállapítás egyébként a lemez egészére érvényes. Másodiknak egy lírai érkezik a Taste The Infinity képében. Itt szépen megmutatkozik Nyström kivételes hangterjedelme: a pincéből indul, de Kiske-i magasságokba érkezik a szám közepére/végére. A hangszál-akrobatikánál azért jóval többről van itt szó: az egy szál zongora + ének témából kibontakozó power-líraiban akkora ÉRZÉS van, mint ide Lacháza, és a klasszikus zenei ihletettségnek is itt lehetünk először (de nem utoljára) eklatáns fültanúi (hiába, Liverani ereiben Verdi és Puccini népének vére csörgedezik). Nehogy túlságosan elandalodjunk, egy jó kis zúzós szám következik, furcsa, csordavokálos refrénnel, ami összességében olyan rock-operás, az újkori Sonata teatralitását megidéző számmá áll össze. A Number One szikár riffjét azért gondosan egy olyan tört ritmusra ültették rá, amit két napja próbálok meg kiszámolni, de reménytelen, hogy valaha is megértem, milyen tempóban van. Az Everything-ben visszatér a címadó főtémája, csak más ütemben. Ebből előbb egy atmoszférikus középtempó bontakozik ki, majd begyorsulva, Dream-es témákat ötvöznek a Helloween dallamvilágával. A One Of Us ezzel szemben egy jófajta hard rock nóta (a kezdés alapján akár a Lord is játszhatná), persze ezt is sikerül feldobni egy olyan énektémával, ami egészen egyénivé teszi a számot. Ezzel nagyjából el is érkeztünk arra a pontra, ahol összefoglalhatjuk a produkció lényegét, anélkül, hogy a lemez hátralévő részén számonként végigmennénk. Szóval egy újabb melodikus prog. power zenekarral van dolgunk, amely nagyszerűen ötvözi az európai hagyományok összes elemét (finom riffek, szárnyaló énektémák, némi musical-es jelleg, a hard rock dallamvilágához (is) visszanyúló neoklasszikus hangzás, komponálási metódus és nem utolsó sorban az arra jellemző magabiztos hangszerkezelés), valamint a progresszív rock/metal komplexitását, rafináltságát. Na jó, és akkor mi van? Ilyenből annyit találni, mint égen csillagot! Igen ám, csakhogy itt ez most egyrészt csúcsra lett járatva, másrészt, ahogy azt már korábban is jeleztem, a zenei sokszínűség és a hangszeres felkészültség nem ment a dal(lam)központúság rovására. Tudom, hogy a Dream Theater egészen más gyökerekből táplálkozik (US power/thrash, nem pedig eurometal), mégis felfogásban az ő korai lemezeikhez tudom hasonlítani a The Forbidden City-t. A technikai bravúrok és a szerzői igényesség ugyanis megfelelő zenei alázattal és az érzelmek, érzések közvetítésének maximális igényével találkozva, könnyen befogadható alkotást hozott létre (ilyen tekintetben tehát a Genius trilógia egyenes ági leszármazottja). Olyan lemez ez is, mint az Images and Words, amit néhány meghallgatás után - komplexitása ellenére - elejétől végéig dúdolni lehet, beleértve a gitárszólókat is. A témák szépen, egymásból következve, erőlködés nélkül bomlanak ki, a dallamok pedig hamar utat találnak nem csak fülünkhöz, de a szívünkhöz is (az enyémhez legalább is)! Őszintén szólva, nem találok egyetlen gyenge pontot, sem a zenekarban, sem ebben az alkotásban. Legszívesebben odatenném alá a maximális pontszámot, hogy felhívjam rá mindenki figyelmét, ha ez nem ellenkezne a HRM pontozási rendszerének definíciójával. Ezért inkább csak leírom ide: nálam, most éppen, ez az album vezeti az év legjobb lemezeinek listáját!
Legutóbbi hozzászólások