Hard Rock Magazin

Lemezkritika - külföld: Anubis Gate: A Perfect Forever

írta Philosopher | 2005.10.23.

Megjelenés: 2005 Kiadó: www.locomotivemusic.com Weblap: www.anubisgate.com Stí­lus: progresszí­v-power metal Származás: Dánia
Jesper M. Jensen guitarist Torben Askholm - vocalist Morten Sí¸resen - drummer Kim Olesen - guitarist Henrik Fevre - bassist
1. Sanctified 2. Kingdom Come 3. Future Without Past 4. Curfew 5. Children Of The Pauper King 6. Approaching Inner Circle 7. The Wanton Blades Of Lust 8. Epitome Of Delusion 9. Endless Grief 10. A Perfect Forever
Ha a zenekar múltjába tekintünk, megállapí­thatjuk, hogy az Anubis Gate nem egy egyszerű és nem egy fiatal, feltörekvő zenekar. Anno Dániában ők tartották a legfiatalabb átlagéletkorú zenekar rekordját, mindössze 12 éves átlagos életkorral. A zenekar alappillérjeit Jesper M. Jensen (gitár) és Henrik Fevre (basszusgitár) fektették le még 1984-ben. Számos csapatot alapí­tottak és számos zenekarban megfordultak (számomra talán a legismertebb ezek közül az Invocator volt), mí­g 2004-ben egy halom névváltoztatás után Anubis Gate néven kiadták a Purification debüt albumot. Én is itt ismerkedtem meg a zenekarral kitartó kutatómunkám eredményéül és nem is csalódtam akkor nagyot bennük. Bólogatós progresszí­v elemekkel dí­szí­tett heavy metalt játszottak akkor is és most is. A nyitó Sanctified akár az előző albumról is jöhetett volna. Középtempós, bólogatós, egyszerre kí­vánja felvonultatni a zenekar minden erényét. Az énektéma már messziről megismerhető. Igaz, hogy Torben Askholm énekesnek nagyon korlátozott a hangterjedelme, de a számára adatottat maradéktalanul kihasználja. Olyan szerkezetileg ez a szám, mintha egy dühös thrash számot felére lassí­tva játszanánk le heavy metal énekkel. Már az első számban is fellelhetőek a keleti hatások (ami egyébként talán kikövetkeztethető a névből is 🙂 ), ezek nagy örömömre szépen átszövik a zenekar munkásságát. A szóló alatt is málházós riffek dörögnek, amire egy Iced Earth tí­pusú dallamos szólót raktak. A szám a második felére kissé kezd földbe állni, talán ha hat és fél perc helyett mondjuk 5 percből hozták volna ki, akkor végig izgalmas maradhatott volna, de í­gy a szóló utáni rész nem sok újat hoz. (8 pon). A második tétel, a Kingdom Come ugyancsak egy málházósabb, középtempós, ikergitáros kezdettel bí­r, amit gyorsan a srácok megbolondí­tanak egy kis keleti fűszerrel. Mindjárt az első verzék után be is dobnak egy kis szólót, ami szemlélve szokatlan helyét felüdülést kelt. Aztán megint verzék, megint refrén, újabb szóló. Hasonlóan az előző számhoz, ez is földbe kezd állni, viszont ami rosszabbí­tja a helyzetet, hogy ezt nem öt perc elteltével érzem, hanem 2 és fél perc után. Megmentik a srácok a dalt azzal, hogy hamar abba is hagyják...(6,5 pont) Következő állomás a Future Without Past hangulatos akusztikus résszel kezd, szintibetéttel, lassan épí­tkezve rá egy gitárdallamot, majd bedurran a két ritmus. Mondhatni dögös! Megjelennek (hallhatóan!!) a kétlábgépek - érdekes módón ez eddig fel sem tűnt. A verzék nagyí­vűen vannak megí­rva, sőt a refrén is kellően fogós, csak azt nem értem, hogy utána miért kellett elszúrni ezt a jó kis lendületes nótát az akusztikus rész visszahozásával. Szerencse ez sem tartott sokáig, í­gy folytatódhat a sodró lendületű, már-már epikus nótázás. Középrészként a szóló előtt ügyes kiállást alkalmaznak, kis dobkiállással, málházós gitárokkal (Iced Earth hasonlat). De sztem megint elrontották a szóló és az előtte lévő rész összekapcsolását. Olyan, mintha két teljesen más tételt hallgatnánk. Nem valami profi megoldás volt ez, viszont összességében a szám kellően változatos lett tőle. (8,5 pont). Curfew a soronkövetkező tétel, ugyancsak akusztikus kezdéssel. Az albumon ez a kötelező lí­rai szám. Nos, részemről ezt passzolnám. Számomra ez itt teljesen felesleges, ráadásul ennél klasszisokkal jobb lassú számokat hallottam már. A számon a még viszonylag szépen megí­rt szóló sem dob sokat (5 pont). Következő megálló a Children Of The Pauper King misztikusan kezd, érdekes hangszí­nű gitárokkal. Természetesen robbannak be a gitárok (hatásvadász kezdet) és mindjárt jön a szám elején a dallamos szólócska ügyes dobos megoldásokkal. A verzékre visszatér a már megszokott keleties feeling. Ugyancsak középtempós egyébként a szerzemény, ami kis pluszt ad a számnak az a vokálban megerősí­tett refrén. Hangulatában eléggé borús szerzemény. A szám közepén a szóló nem túl kimunkált, nem árulkodik extra tudásról. (7 pont). A következő tétel a Approaching Inner Circle megintcsak a szokásos középtempót veszi fel. Vokáltémáit tekintve mégis valahogy kicsit más ez a tétel, és szerkezetileg sem hagyományos, kissé progresszí­v beütésű. Itt is megjelennek a háttérvokálok, amivel sajnálatosan nem túl bőkezűen gazdálkodik a zenekar. Jönnek megbí­zhatóan az ikergitárok is, majd a szám közepén egy kis akusztikus betéttel megtámogatott vérszegény gitárszóló. (7 pont). 7. szám The Wanton Blades Of Lust. Hatásvadász indí­tással itt sincs hiány, nagyon el tudják kapni a kezdéseket. Mondani sem kell talán, hogy ez is egy középtempós tétel kissé progresszí­vebb ritmikával, szigorú refrénnel. Itt viszont a szám közepét nagyon eltalálták a srácok egy döngölős betéttel. A szóló megintcsak vérszegényecske. Már kristályosodik előttem a csapat erőssége: a ritmusgitárok. (7 pont) Epitome Of Delusion az album utolsó teljes értékű tétele a maga több, mint hat és fél percével. Egyértelműen progresszí­ven kezd. Középtempós, bólogatós - mint ahogy megszokhattuk. Aztán amikor jön a vokál, megtörik, bejön egy érthetetlen akusztikus rész. Szerintem a srácok kissé félreértelmezik a változatosság fogalmát. Az nem változatos, hogyha teljesen egymástól idegen részeket ragasztanak egymás mellé - számomra ez ötlettelenségről árulkodik. Amúgy ez a szám is viszonylag rendben van. A szám végére még jutott majd egy percnyi szintijáték hangulatfestőnek.(7 pont) Endless Grief utolsó előtti tétel. Lí­ra, nem tudom milyen jelentőséggel bí­r a maga 46 másodpercével. A Perfect Forever a zárótétel. Másfél percnyi outro. Az utolsó két tételt inkább nem minősí­tem... Összegzés: A csapat erőssége egyértelműen a ritmusgitárokban mutatkozik meg, dögös, döngölős, középtempós tételek megí­rására az abszolute recept ez. Az ének kissé egysí­kú, viszont több háttérvokállal még nagyon jó is lehetne. A dobos csak kicsit kapott teret érvényesülni, neki sokkal több járna azok alapján, amit megcsillantott. A basszussal semmi érdekes nem történt tí­z számon keresztül. A szólók kevésbé az én í­zlésemnek feleltek meg, de ettől még nagyon hangulatossá teszik a számokat. Amit még hozzá tudnék ehhez a zenéhez képzelni, az még egy halom szintitéma. A progresszivitást tovább fokozva pedig talán még egyedibbé válhatna ez az ügyes kis dán formáció! Bárkinek ajánlom, aki szereti a 80-as évek heavy-powerét progresszivitással átitatva. Nem volt ez olyan rossz.!
Philosopher Pontszám: 7/10

Legutóbbi hozzászólások