Mesterségek Ünnepe: Masters Of Rock Fesztivál, 2009. 07. 9-12. Vizovice 1. rész

Amikor kiderült, hogy az idei nyáron a Blind Guardian útra kél, hogy Európa nyári rockfesztiváljain újból lángra lobbantsák a bárdok szí­vét, rögtön tudtam, hogy el kell őket csí­pnem valahol. Kézenfekvő megoldást jelentett a cseh Masters Of Rock fesztivál, melyről már az elmúlt években rengeteg dicsérő szót hallottam, s mikor a gödör mélyéből kimászni próbáló Stratovariust is leszerződtették a csehek, biztossá vált, hogy idén én is Vizovicében fogom tölteni a július közepét... Kissé kalandos út után, a szerda délután érkeztem meg Vizoviczébe, sátorfelállí­tás, ismerőskeresés és hasonló programok közepette telt a nap, majd rövid alvás után elérkezett a csütörtök, a fesztivál első napja. Mivel eddig csak a Wacken Open Airen fordultam meg, örömmel tapasztaltam, hogy itt végre nem horribilisak az árak, a helyi vegyesboltban rengeteg élelmiszert lehet kapni olcsón, de a fesztiválterületen is abszolút korrekt áron lehetett sört, ételeket, vagy akár pólókat, lemezeket vásárolni. A zuhanyzásért 30 koronát kellett fizetni, s noha a vadkemping területén volt sok mobil illemhely, 5 koronáért kultúrált körülmények közti toalettre is mehettél, sőt, ingyenesen juthattál ví­zhez a fesztiválterületen, ami sátorállí­tás után, vagy fogmosáskor kifejezetten szimpatikus volt. Az időjárás nem volt túl szerencsés, csak az utolsó napon volt jó idő, az összes többin kaptunk egy kis esőt, ráadásul az utolsó koncerteken már nagyon lehűlt a levegő, szörnyen hideg volt. A hangzás általában korrekt volt, gyakori hibaként adódott, hogy a koncertek első pár száma még nem szólt jól, de a kezdeti hiányosságok a bulik közepére szinte mindig kitisztultak. Szerencsére nagyon sok magyarral lehetett találkozni, kisebb-nagyobb magyar "telepek" több helyen is voltak a kempingben, s gyakran hallott az ember az utcán, vagy a boltban is idegenektől magyar szót. Ennyi felvezetés után pedig nézzük magukat a bandákat! 1. nap Fleret Mondták a nálam rutinosabb mastersesek, hogy a cseh bandákat nem szabad megnézni, ám lelkes újságí­róként úgy döntöttem, hogy a nyitónap két utolsó hazai fellépőjére már beugrok. Hiba volt! A Fleret egy cseh folk rock együttes, akik magukkal hoztak egy 150*150*150 [cm cm kg]-os öregasszonyt is. Szegény néni bottal is alig bí­rt a szí­npadra tántorogni, felöltözött népviseletbe, s kis (vélhetőleg saját maga által szőtt) terí­tőcskéket, kendőcskéket is hozott magával. A megmozdulni is csak nehezen tudó nénike mindössze a dalok felében énekelt, a többit a zenekarvezető kopasz gitáros vállalta be. Szerintem nagyon gyenge volt ez az egész műsor. Nyomokban találtam jobb pillanatait a muzsikának, ilyenkor a Kormoránt juttatták eszembe, ám javarészt Kusturica filmzenéket idéző, népzenével ötvözött, de semmitmondó maszlagot kaptuk. Persze a közönség nagyon éltette a nénit, s a szövegeken is gyakran nevettek. A buli után a Rage gitáros Victor is a szí­npadon termett, hogy átadjon egy kis ajándékot az öreg hölgynek, aki még tartott egy kis észosztást is csehül. Én csí­pem a folk metalt, folk rockot, de ez az unalmas népi produkció nekem innen nem hiányzott volna, nem való ez egy nemzetközi metal fesztiválra. Mintha a veresegyházi asszonykórus játszana a Summer Rockson... Vypsaná Fixa A Vypsaná Fixa sem volt jobb, mint az előző csapat. Ők alteres punkzenében utaztak, egy kinézetben erősen Dolák-Saly Róbertre hasonlí­tó énekes/gitárossal. Nem tetszett a produkciójuk, bár mozogtak, zenéjük mégis unalmas és semmilyen volt. Viszont a buli közben eleredt az eső, legalább ez vitt egy kis izgalmat a délutánba. In Extremo Az első komolyabb csapat az In Extremo volt. Amí­g a folk metal nem örvendett akkora népszerűségnek, mint manapság, minden hazai rocklapban csak negatí­v kritikákat olvastam róluk és a Subway To Sallyről. Ezzel szemben, most akárkivel beszéltem, mindenki nagyon kí­váncsi volt a germán folkosok műsorára. Ez talán legendás pirotechnikájuknak is köszönhető, melyből az idei napsütésben is sokat kaptunk. Rendkí­vül szimpatikus volt az egész show, melynek kulcsa egyrészt a német nyelv ellenére remek és fogós dalokban, másrészt a már emlí­tett látványvilágban rejlik. Sajnos a népi hangszerek megszólaltatása nem sikerült mindig tökéletesen, ha kettő még valahogy csak-csak, három dudás már nem fért meg egy csárdában, a lantról, s többi különleges hangszerről már nem is beszélve. Das Letzte Einhorn nem csak unikornisnak, de frontembernek is tökéletes, roppant karizmatikusan s profin tolmácsolta a dalokat, de a többi tag is sokat mozgott, élvezet volt nemcsak hallgatni, hanem nézni is a fiúkat. A különleges látványosságok közé pedig az óriás lángok, gigantikus robbanások, piros lóhereeső, valamint egy szikrázó bottal történő "meteorozás" sorolható. Majdnem minden szám alatt kaptunk valamit. Az meg külön pozití­vum, hogy mikor a frontember megköszönte a közönségnek a támogatást, minket, magyarokat is megemlí­tett. A Saengerkrieg lemez borí­tóját ábrázoló festmény előtt nyomuló banda egy erős best of programot tolt, bár az új lemezről is előkaptak néhány dalt. Mindenesetre a közönséget meggyőzték, remek hangulat és királyi fogadtatás fogadta őket. Néhány szerencsés rajongó még találkozott is tagokkal a fesztivál előtt, az énekes nagyon jó fej volt. Budapestről elmondta, hogy nagyon szép város! Köszönjük! Rage A Rage 25 éves jubileumi emlékévének a tavaszi turné után újabb fontos állomásához érkeztünk, egy szülinapi bulit csaptak a Masters Of Rockon. Hogy mitől volt ez a show szülinapi? Egyrészt a setlisttől, másrészt a rengeteg vendégtől, akiket felhí­vtak a szí­npadra egy kis közös muzsikálásra. Az elmúlt két évben most láttam a srácokat harmadszor, s eddig mindig lebilincselt a műsoruk, ahogy most is. Köszönhető ez egyrészt a hangzásnak, másrészt a fogós dallamokkal, mégis észvesztő keménységgel operáló power metal himnuszaiknak. De a jókedvű muzsikálás, s az ehhez kapcsolódó szí­npadi tevékenység is egy erős pillére a már 25 éves power brigádnak. A betervezett vendégek közül Hansi Kürsch sajnos nem tudott ott lenni a bulin, de eljött Manni Schmidt a Grave Diggerből, a Destructionös Schmier is tiszteletét tette a deszkákon, s a mindig elbűvölő Jen Mejurára is csorgathattuk a nyálunkat. De még Das Letzte Einhorn is a szí­npadon termett egy kis közös muzsikálás végett. A setlist pedig úgy volt best of, hogy sikerült néhány olyan ritkaságot, különlegességet is beilleszteni a műsorba, melyek által a /produkció szí­nvonala végig roppant magas maradt. Ki gondolta volna, hogy hallhatjuk élőben az Enough is Enought, Invisible Horitzonst, vagy Prayers of Steelt? Hatalmasat ütöttek, de a szimfonikus Speak Of The Deadből is terí­tékre került többek közt az Innosence, valamint a No Fear. S mintha ez nem lett volna még elég, a Jenes Lord Of The Flies, a még forró Gib Dich Nie Auf, a záró Soundchaser, a Set This World On Fire, vagy a gigasláger, Schmierrel és egy plusz gitárossal megtámogatott Down is letépte az ember fejét. A fel nem sorolt számokról nem is beszélve. Tényleg, csaknem tökéletes koncertet adott a Rage, csak az első dal nem szólt úgy, ahogy kellett volna, valamint kicsit fájó volt elöl látni, hogy a már készülődő Nighwish fanok eléggé passzí­van reagáltak erre a kí­méletlen germán metaltámadásra. Na meg még valami, ami Schmierhez köthető, ugyanis thrasher barátunk csak olvasta a szövegeket a földre ragasztott papí­rkájából, ami azért nem nézett ki valami jól. De amikor nem lefelé nézett, ő is csak vonzotta a tekintetet szí­npadi munkájával. Smolski pedig még mindig a gitárosok egyik legjobbja, nemcsak játéka zseniális, de mozgásból is kiveszi a részét, s amikor az egyre terebélyesedő Peaveyvel együtt bohóckodnak, az mindig állatul néz ki. De Mannival is jól elszórakoztak. Zseniális koncertet kaptunk, zseniális számokkal, úgy tűnik a Rage nem tud hibázni, számomra a fesztivál egyik legjobb buliját adták. Még egy kis pirót is megérdemeltek volna! Isten éltesse őket sokáig! Setlist: 1. Carved In Stone 2. Higher Than The Sky 3. Set This World On Fire 4. All I Want 5. Invisible Horizons (Manni) 6. Enough Is Enough (Manni) 7. Don't Fear The Winter (Manni) 8. Lord Of The Flies (Jen) 9. From The Cradle To The Grave (Jen) 10. Prayers Of Steel (Schmier) 11. Suicide (Schmier) 12. Down (Schmier+egy cseh gitáros) 13. Innocence 14. No Regrets 15. Gib Dich Nie Auf (Michael Robert Rhein - Das Letzte Einhorn) 16. Soundchaser Nightwish A Nightwisht most láttam negyedszer a Dark Passion Playhez kötődő turnén. Mindegyik előadás roppant mód tetszett, s úgy vettem észre, hogy egyre szí­nvonalasabb produkciót nyújt a banda, melynek tetőpontja a debreceni fellépés volt. Ennek tükrében reméltem, hogy a tavasszal már magasra tolt mércét tartani tudják, nos, csalódnom kellett. S mindenféle kertelés nélkül mondhatom, hogy a csalódás fő oka Anette. Pedig Debrecenben már olyan szépen teljesí­tett, hangilag is, frontemberileg is! Most meg sikerült visszasüllyednie a Jercés buli szintjére. A debreceni, szolid eleganciát idéző ruha s frizura helyett most Anette deréktól felfelé habcsóknak, lefelé meg punk lánynak (egyesek szerint kurvának) öltözött, a szí­npadi jelenléte, viselkedése újfent idétlen, nem oda illő volt, ráadásul érzésem szerint, minden eddiginél most szólt a legnyávogósabban a leány hangja. Először nem is akartam hinni a fülemnek, amikor a buli felénél a közönség belekezdett a "Tarja! Tarja!" kórusba! Hihetetlen! Egyszerűen hiányzik Anetteből a kellő alázat és elegancia, amellyel a Nightwish dalokat illene előadni, s ez zavar engem a leginkább. Az ügyes debreceni műsor után, megint úgy éreztem, hogy egy komolytalan, csitri Nightwish rajongó szabadult fel a szí­npadra énekelni, nem egy professzionális frontasszony. Bár a végére azért talán belejött a dologba. Sokan panaszkodnak, hogy gyalázza a Wishmastert, ami teljes mértékben igaz, bár, mivel nálam az a szám nagy kedvenc, nem tudta elvenni a lelkesedésem a gyenge énekteljesí­tmény. Anette ellenére azért frankón éreztem magam, hiszen a Nightwish dalai rendkí­vül ütősek, élőben is nagyon erősek, sikerült újfent nagyszerű látványvilágot szí­npadra állí­tani, s a zenészek is profin tolták a talp alá valót. A személyes csúcspont most a Sahara volt, de a Poet and the Pendulum, a Dark Chest of Wonders, vagy a még mindig zseniális és megunhatatlan Amaranth is megőrjí­tette a hallgatóságot. Sajnos a sí­pos, dudás segí­tő ember most nem jött el, viszont sokak számára pozití­v meglepetést okozott Marco játéka, aki az énektémákat és a basszusozást egyre jobban képes szinkronba hozni, sőt még showmankedik is. Tuomason viszont azt figyeltem meg, hogy mintha egyre inkább a saját kis burkán belül játszana, nagyon látványosan, de a közös mókázásból most nem vette ki oly jelentősen a részét, mint eddig. Ennek ellenére amit művel, az továbbra is zseniális. Összességében ez egy nagyon jó kis koncert volt, melynek, noha megvoltak a maga gondjai, mind látványban, mind hangulatban megállta a helyét. Bár szerintem ezen az estén az "előzenekar" Rage jobban teljesí­tett. Setlist: Intro (Crimson Tide) 1. 7 Days To The Wolves (PYRO) 2. Dead To The World 3. The Siren 4. Amaranth 5. Romanticide (PYRO) 6 Wishmaster (PYRO) 7. Poet And The Pendulum (PYRO) 8. Nemo 9. Sahara 10. Dead Boy's Poem 11. Esapist 12. Dark chest Of Wonders (PYRO) 13. Wish I Had an Angel (PYRO) Shaman Az első nap záróbuliját a Shaman adta, s noha sokak szerint nagyon jó volt, nekem nem tetszett. Ráadásul rettenetesen hideg volt a koncert alatt, majd' szétfagytam. A Shaman egy szimfonikus zenekarral érkezett, s mivel két éve a Rage-nél ez nagyon jól működött, s nagyon feldobta a hangzást, reménykedtem, hogy most is í­gy lesz. Nem volt. A brazilos ruhába bújt, folyton mosolygó karmester jópofa volt, ahogy a Shaman zenészei is szimpatikusnak tűntek, de ezek a dalok számomra egyszerűen gyengék. Még a lemezen annyira kedvelt Turn Away sem tetszett í­gy élőben! A szimfonikus zenekar meg totálisan fölöslegesen állt szí­npadra, szerintem nem sikerült megfelelően rájuk adaptálni a brazilok nótáit. Néha nagyon jól hallottam, amit csinálnak, de nagyon sokszor abszolút nem hallottam ki a zenéből őket, csak láttam, hogy "húzogatják a vonókat". Persze gondoltam, hogy én vagyok a hülye, és hátramentem a keverőpulthoz, de nem, ott sem szólt gyakran semmi, vagy ha szólt is, nem ütött el különösen a lemezes szintitől. Az pedig megint csak más kérdés, hogy a Ricardo Confessori dobos által működtetett Shaman mennyire hitelesen ápolja az André Matosos Shaaman múltját. Thiago Bianchi remek énekes, aki itt is szépen teljesí­tett, de mivel sikerült egy homoszexuális vámpí­rnak felöltöznie, igyekeztem inkább csak hallgatni, mint nézni, amit művel. Persze nem csak énekelni tud jól, a dalok közt folyamatosan a csehek ülepében pihentette nyelvét, még össze is kötöttek egy cseh meg egy brazil zászlót, szóval próbálkoztak a fiúk, de nálam nem jártak sikerrel. Az "ez életünk legcsodálatosabb napja" átkötőszöveg már annyira nyálas, és gagyi, hogy csak röhögni tudtam ezen a nyilvánvaló hazugságon, nem pedig elhinni. A közönség nem túl nagy számából í­télve, nem csak én nem szimpatizáltam velük. Kár érte, viszont az otthon maradt rajongók örülhetnek, mert elvileg készül majd a buliról egy CD/DVD. 2.nap Kreyson Nem túl kiadós alvás után elérkezett a második nap, melyen a vidám együttesek kapták a főszerepet. Pihegés, erőgyűjtés, boltba menés után az első csapat, akiket láttam a Kreyson volt. Megdöbbentően sokan voltak rájuk kí­váncsiak, ők egy cseh heavy metal banda, bár a hazai nézőkkel ellentétben nem estem hasra tőlük. A kamionsofőr kinézetű tagok közt még egy Rob Halford imitátor is megbújt, s noha zeneileg ők voltak talán a legszimpibb cseh banda, nem nyűgöztek le. Death Angel Nem úgy a Death Angel. A thrash legenda kirobbanó formában van. Persze sajnálom, hogy az elmúlt időszakban ritmusszekciójuk kicserélődött - már csak a látvány kedvéért sem nézett volna ki rosszul a teljes filippí­nó csatasor, de az új arcok is remekül beilleszkedtek. Energikus, feszes, precí­z, látványos. Ilyen szavakkal lehet illetni azt a laza órácskát, amit a thrasherek a szí­npadon töltöttek. Mark Osegueda roppant karizmatikus frontember, hatalmas elánnal tolta a műfaj olyan meghatározó tételeit, mint az Evil Priest, vagy a Kill As One. A szűk farmerben, sportcipőben nyomuló srácok végig szegelték műsoridejüket, de száguldó thrash himnuszaik a közönséget is rendesen megmozgatták. Rob Cavestany gitárjátéka pedig még mindig egy erős pontja a bagázsnak. Nagyon élveztem a bulit, érdemes őket elcsí­pni mostanában. Kataklysm A Kataklysm zenéje nem igazán az én világom, úgyhogy csak illendőségből maradtam ott a bulijukon, de legnagyobb meglepetésemre nagyon tetszett, amit kaptam. A kanadaiak hangszereiből előtörő kí­méletlen death metal szörnyeteget kifejezetten jól esett hallgatni, a tömeg pedig teljesen beindult a súlyosság hallatán. A Prevail lemez nagyszerű borí­tója előtt zúzó csapat mozgást tekintve szigorúan a műfaji szabályokon belül maradt, nem szántották fel a deszkákat, de headbangelni azt nagyon tudnak! A dalaik is tetszettek, a Taking The World By Storm, vagy a Serenity Of Fire nem kérdezett, csak büntetett, legnagyobb meglepetésemre jól szórakoztam a nagy vadulás közepette. Tőlük is remek produkciót kaptunk. Korpiklaani A Korpiklaanit először a tavalyi Paganfesten láttam, akkor hatalmas bulit csaptak, nagyon vártam a viszontlátást. Sajnos az időjárás úgy gondolta, hogy megtréfálja a finn legényeket, a koncert 2/3-a alatt zuhogott az eső, ami azért is volt kellemetlen, mert mire elállt, lement a nap, í­gy a nedves ruhák nem száradtak meg, hanem tovább hűtöttek az este további, amúgy is elég hideg részében. Viszont hiába ármánykodott az időjárás, a rockereken nem tudott kifogni, hatalmas tömeg fogadta Korpiékat, akik rendkí­vül jó hangulatot teremtettek a zord körülmények ellenére is. Nem is bí­ztak semmit a véletlenre, egy Journey Manes kezdést nem lehet elhibázni, innentől meg nem volt megállás, érkeztek a jobbnál jobb tételek. Volt Hunting Song, Korpiklaani, Tuli Kokko, Cottages and Saunas, Happy Little Boozer, Metsamines, Vooden Pints, a zárásként pedig Beer Beer. Az új lemezről előkerült a már most nagy közönség kedvenc Vodka, valamint a Juodaan Viinaa, mely közös "lalázása" az órácskájuk egyik csúcspontja volt. A küzdőtér végigtáncolta a jó hangulatú kis bulit, nem csoda, gyors dalaik minden lábat megmozgatnak, s mosolyt csaltak az emberek arcára. Picit úgy éreztem, hogy most fáradtabbak a zenészek, mint tavaly voltak, kicsit kevesebbet, visszafogottabban mozogtak, de még í­gy is élvezetes volt figyelni a frontember Jonnét, aki rendkí­vül szimpatikusan tolmácsolta a slágereket. Ráadásul a basszeros Jarkkoval és a gitáros Canel együtt, gyakran kiálltak a szí­npad szélére, hogy együtt ázzanak a közönséggel. A befűtött, meleg faházakat idéző szí­npadkép csak tovább feledtette velünk a rossz időt, ami tökéletesen sikerült! A Korpiklaani egy nagyon jó hangulatú, remek mulatságot csapott, könnyedén mozgatva meg az összegyűlt rockereket. Ha valaki még bizonytalan, hogy a tavaszi Paganfestes koncerten meglesse őket, annak mindenképp ajánlom, a szórakozás, s az önfeledt jókedv garantált! Dragonforce Dragonforcék engem már a Dieseles bulijukkal is megvettek, de most lehetőségük nyí­lt bebizonyí­tani, hogy nagy szí­npadon is képesek olyan jó bulit csapni, mint a kis klubokban. Sikerült nekik. Hihetetlen, amit ez a csapat művel a szí­npadon, a sprint metal kifejezés nem csak szupergyors dalaik miatt találó rájuk, de a deszkákon bemutatott produkciójuk miatt is. Elképesztő, hogy Herman és Sam nem képes megunni egymás folyamatos szí­vatását és heccelését, de játékuk is embertelen, folyamatosan jártak az ujjaik, no meg az emelvények közt a lábuk. Miközben laza eleganciával nevettették az egybegyűlteket, remekül tolták nehezebbnél nehezebb témáikat. De az igazán durva arc ezen a hétvégén a szintis Vadim volt. A mindössze 23 éves srác totál elmebeteg a szí­npadon, zöld hajában és rikí­tó szí­nű biciklis gatyójában folyamatosan futott klimpí­rozás közben, a haja végig lobogott, gyakran fekve, rúgkapálva nyüstölte hangszerét, komolyan, mindig mozgott valamije. De a többieket sem kellett félteni, élt a szí­npad, még úgy is, hogy nem hozták be az összes dobbantó hártyát. Különlegesen emlékezetes pillanatok adódtak, amikor a zenészek összeálltak, s vagy szinkronmozgással, vagy a másik hangszerén történő játékkal gyönyörködtették az egybegyűlteket. Folyamatos mozgás, szuperlátványos játék, poénok, cinkelések minden mennyiségben, ez jellemzi a Dragonforcet, no meg remek dalok, hisz nálunk abból sincs hiány. A setlist hasonló volt, mint itthon, bár most csak 8 nótát kaptunk. Sajnos a hangzás az első négy alatt az én helyemen rémes volt. Nem egyszerű a fiúk muzsikáját kihangosí­tani, de csúnyán összefolyt minden, a második négyes viszont már úgy szólt, ahogy kell. A Korpiklaani alatt kialakult jókedvet Dragonforcék is ügyesen fenntartották a bulijuk végéig, s noha sokan már az Edguyra vártak, az Operation Ground and Pound, vagy a Trough Fire and Flames meghozta a publikum hangját. Számomra most a csúcspont a Strike Of The Ninja volt, de újfent megtapasztalhattuk, hogy nem csak a száguldásban remekek az angolok, a Last Journey Home is igazi koncertnóta. Ha a Dragonforce a mostani kirobbanó formáját képes megtartani a jövőben, s annyira látványos, energikus, lendületes bulikat csapnak, mint mostanában, igazán komoly sikereket érhetnek el. Lehet rájuk mondani, hogy bohócok, de jól csinálják, amit csinálnak, az a hihetetlen hangulat, feeling amit árasztanak magukból, utánozhatatlan. S ha valaki nem hisz nekem, az higgyen Schmiernek a Destructionből, aki a Kataklysm bulival egyetemben a fotósárokból nézte végig a koncertet barátaival, s öreg rocker nem vén rocker, a léggitározásból meg a headbangelésből is kivette a részét. Setlist: 1. Valley Of The Damned 2. Heroes Of Our Time 3. Operation Ground And Pound 4. Reasons To Live 5. Fury Of The Storm 6. Strike Of The Ninja 7. The Last Journey Home 8. Through The Fire And Flames Edguy Elárulom, előzetesen nagyon féltem az Edguy bulitól. Hallottam a Fucking With Fire Liveot, és nekem hatalmas csalódás volt. Egyfelől Tobi rettentő rosszul énekel szerintem, másrészt a hatalmas egó miatt jöhetett csak duplalemezként ki az anyag. A folyamatos szövegelések, öncélú éljeneztetések, énekeltetések, bemutatások fölöslegesek, unalmasok, túl sokat kapunk ott már Tobiból. A buli felét széjjelpofázza. Ennek fényében csak reménykedni tudtam, hogy most egy jó koncertben lehet részünk, s láss csodát, lett! A roppant mód impozáns Tinnitus Sanctushoz köthető szí­npadkép nagyon remekül nézett ki, majd kialudtak a fények, s felcsendült az intro. Az Edguyt manapság nagyon sokan szidják, hogy a bevált heavy/europower metal kaptafa helyett Tobi erőlködik a hard rockkal, s való igaz, az utolsó Edguy album nagy része nekem sem tetszett. Ám Tobi hajthatatlan, az, hogy mit gondol az Edguy, a hard rock és a heavy metal kapcsolatáról világosan kiderült abból az attitűdből, hogy az intro az Aerosmith klasszikus Walk This Way volt, mely után a csapat rögtön az überkirály hard rock dalukkal, a Dead or Rockal robbant be a szí­npadra. Kendővel, sállal, napszemüvegben, a hard rock stí­lus kötelező kellékeivel, de amint véget ért a zseniális bulihimnusz, rögtön szigorí­tott Tobias mester a Speedhoven képében. Tökéletes kezdés, duzzadt a csapat az erőtől, az energiától. Az Edguy a fesztivál egyik legjobb buliját nyomta. Tobinak a hangja abszolút rendben volt, s profi frontemberként vezényelte le a remek dalokból álló műsort. Nyilván a méregerős setlist a friss lemezek legjobb nótáira koncentrált, de kaptunk egy egy régi klasszikust is, a tömeg pedig teljesen megőrült a slágerekért. Ahol álltam, ott végig jól szólt a buli, s noha az Edguy leginkább a frontemberről szól, a többieknek sem kellett szégyenkezni, jól hozták a témáikat, s ők is kivették részüket a mozgásból, marháskodásból. Mondjuk Felix karib kalózos dobszólója fölösleges volt, s helyenként azért most is túl sokat beszélt Tobi, de kicsit visszavett korábbi arcából. A buli egyik legérdekesebb pillanata volt, mikor az énekes bejelentette, hogy most jön egy szám az új lemezről, s mivel a bejelentés nem kapott elég nagy fogadtatást, megkért minket, hogy legyünk már kicsit lelkesebbek az új albummal kapcsolatban. Legalább azért, mert baromi sok pénzt beleöltek a munkálatokba. Persze, utána mondta Tobi, hogy csak viccel, de azért érezhető, hogy nem örül a TS gyenge médiavisszhangjának. Mindenesetre a Ministry Of Saints igazi koncertnóta, nagyon beindí­totta a tömeget, bulihimnusz. De a többi dalról sem lehet rosszat mondani, a Lavatory Love Machine még mindig vicces (csak azt az idétlen énekeltetést mellőznénk már az elejéről), a csapat keményebb pillanatainak hí­vei (például én is) pedig kiörömködhették magukat a Babylon, vagy a Mysteria alatt. Gyakorlatilag az egész nap erre a másfél órára csúcsosodott ki, a Dragonforce és Korpiklaani után felpörgött nézősereg és zenészek megkoronáztak a Vizoviczei éjszakát, s zárásul a King Of Foolsal emelték magasba a metal zászlaját. Az Edguyra sok mindent lehet mondani, de az biztos, hogy ha az utóbbi lemezeik nem is, élő teljesí­tmény szempontjából, még mindig király a fuldai ötös fogat. Remélem nemsokára, újból viszontláthatjuk őket! Setlist: 1. Dead Or Rock 2. Speedhoven 3. Tears Of A Mandrake 4. Lavatory Love Machine 5. Vain Glory Opera 6. Mysteria 7. Ministry Of Saints 8. Dobszóló 9. Superheroes 10. Save Me 11. Babylon - 12. Sacrifice 13. King Of Fools Deathstars Az este utolsó koncertjét a Deathstars adta, újfent baromi hideg volt, s ez a koncert sem tetszett. A srácok stí­lusa nem szimpatikus, a gótikus, helyenként COFos dallamvilágot, feelinget ötvözik az indusztriális metalzenével, elektronikával, ez nem az én í­zlésemnek megfelelő, nem élveztem, amit láttam, hallottam. Az énekesük mondjuk messziről Jackot juttatta külseje alapján eszembe, s noha igyekeztek, az én tetszésemet nem sikerült elnyerniük. Ennek ellenére pozití­v élményekkel és gondolatokkal tértem nyugovóra, nem is sejtve, hogy az igazi feketeleves csak ezután vár rám... MMarton88, Savafan Fotók: Savafan (www.a-cslp.hu) Folyt. Köv...