Loudness: The Everlasting
írta Kotta | 2009.07.07.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ez a banda se ma kezdte! Ha jól számolom, több mint 20 sorlemezük jelent meg '81 óta és 7 koncert, a különböző válogatásokról nem is beszélve. Az 1985-ös Thunder In The East pont akkora alapmű, mint a korai Van Halen albumok, vagy a Pride a White Lion-tól. Azért éppen ezeket említem, mert a Loudness karaktere két figura köré épül és az egyikük Akira Takasaki - a gitárhős. Abból a fajtából való, akiknek a szólóit - miközben az álladat keresed a földön - dúdolni lehet, szóval nála a âdal a dalban" koncepció maximálisan érvényesül. Ráadásul lazán tud riffelésből dallamba váltani és vissza, egy dalon belül akárhányszor, anélkül, hogy megtörné annak lendületét, ezt még Eddie Van Halen és Vito Bratta tudja/tudta nagyon, szóval nálam ez egy külön kategória, Randy Rhoads által felállítva. A másik kulcsfigura Minoru Niihara - az énekes. Kezdetben japánul énekelt, éppen a Thunder... volt az első csak angolul megjelent lemezük (az ezt megelőző Disillusion már mindkét nyelven megjelent). Picit fura, keleties kiejtése akkoriban cseppet sem zavart, sőt éppen ez adta meg az albumaik különlegességét. Ők ezt nem így gondolhatták, mert a '80-as évek végén, ill. a következő évtized elején csináltak másfél albumot Mike Vescarával (aki aztán innen távozott Malmsteen zenekarába), komolyabb (amerikai) kereskedelmi sikerek reményében. (Azért másfél, mert az egyik ilyen album, fele részben, korábbi számok újra felvett változatát tartalmazza.) Számításuk természetesen nem jött be, sőt éppen ellentétesen sült el. Hogy ebben mennyi szerepe volt a '90-es évek hajbandák számára kedvezőtlen környezetének és mennyi az eredeti énekes iránti lojalitásnak a rajongók részéről, az ma már eldönthetetlen. Tény azonban, hogy a '90-es években csak vegetáltak, egy másik japán énekessel. (Minoru csak 2001-ben tért vissza a zenekar élére.) Gyorsan hozzá kell tenni azt is, hogy sok megzavarodott sorstársukhoz hasonlóan ők is megpróbáltak változtatni a zenei irányvonalukon és hozzáidomulni a durvább, kegyetlenebb korszakhoz. Az ilyesmit viszont a rajongók nemigen preferálják! Főleg, ha ez a váltás nem is csekély - a Loudness számára a kilencvenes évek (kissé sarkítva) a Pantera bűvöletében telt el. Nagy sajnálatomra, ez a vonzódás a mai napig nem múlt el teljesen, és bár részben visszakanyarodtak a kezdeti dallamvilághoz, hangzásukon mindenképpen maradandó nyomot hagyott az elmúlt évtized. Ezzel nagyjából össze is foglaltam, mi várható a The Everlasting-tól. Ismét megpróbálják ötvözni a tradicionális, dallamközpontú gitárzenét a modern megoldásokkal. Volt már olyan (Dickinson, Halford), hogy sikerült egy fenékkel megülni ezt a két lovat, azaz megőrizni a hagyományos értékeket és modernizálni a megszólalást, csakhogy úgy tűnik, ehhez szükség van egy Roy Z-re is! Mondanom sem kell, ez itt nem jött össze! Kifejezetten bosszantó album született: ha ne adj isten elkezdenél élvezni egy jó kis riffet vagy dallamot, azonnal lelomboznak holmi felesleges modernkedéssel. Takasaki természetesen most is hibátlan szólókat nyom, csakhogy ez nem elegendő a megváltáshoz. Niihara sosem volt egy hangszálakrobata, a korral ez sajnos csak romlott: azt kell mondjam, itt ő a szűk keresztmetszet. Ilyen, karcosabb zenéhez nem elég bika a hangja, pedig igyekszik szegény, sokszor azonban maximum meleg levegő áramlik ki a torkán. Egy szó, mint száz, ez nem egy jó lemez, bár kifejezetten élvezhetetlennek se mondanám. Az előzmények ismerete és különösebb elvárások nélkül valószínűleg megkedvelhető lenne ez a modern heavy rock is, csakhogy én nem tudom függetleníteni magam múlttól és - amikor jobbnál jobb lemezek jelennek meg folyamatosan - energiám sincs túl sok időt beleölni egy-egy album megkedvelésébe. Vagy üt elsőre, vagy kuka. Ez itt most az utóbbi.
Legutóbbi hozzászólások