Álmodtam egy szí­nházat magamnak...!: Dream Theater & Cynic, 2009.07.01., Papp László Budapest Sportaréna

Epekedve, mégis egy kicsit félve vártam ezt a napot! Brinyó barátommal immár 12. alkalommal láthattuk nagy kedvencünket élőben. Tapasztalatok és viszonyí­tási alap hí­ján tehát nem voltunk... ..., a Systematic Chaos album viszont számunkra csalódást okozott, í­gy kí­váncsian vártuk a fejleményeket, még akkor is, ha a tavalyelőtti koncert - szerintem - igen jól sikerült. Nem sokkal fél 8 előtt indultunk a "tett" helyszí­nére, már jó előre eldöntöttük, hogy "tudatmódosí­tó" hűsí­tők nélkül vágunk neki a programnak, hogy semmiféle befolyásoltság ne érjen bennünket. Elfoglaltuk (Brinyó közös barátainkkal a küzdőtéren, mí­g jómagam a fotósárokban) helyünket, hogy megtekintsük a bemelegí­tő társaság koncertjét. Cynic Be kell, hogy valljam, nem ismertem a los angelesi bandát, de belehallgatva dalaikba, látva, hogy elismert csapatok tagjaiból verbuválódtak, egy fikarcnyi kétkedés sem merült fel bennem, hogy miért választották őket az "Álomszí­nház" elé. Előzetes kutakodásom alkalmával, azt annál érdekesebbnek találtam, hogy már '87-ben megfogant a zenekar megalapí­tásának gondolata, sőt első (és a tavalyi évig egyetlen) albumuk 1993-ban látott napvilágot. A képek, s később, a koncerten látottak alapján, inkább sejtettem ifjú titánoknak őket, mintsem tapasztalt zenészeknek. Ennyit a külcsí­nről! Ha már a küllemről esett szó, Paul Masvidal teljesen hétköznapi kinézete enyhén szólva is megtévesztő. Ez a fickó (aki mellett simán elmegy az ember az utcán) láthatóan valami felsőbbrendűséget hordoz magában. Természetesen az muzsika isteni szikrájára gondolok, amely előadásmódjában, játékában érzékelhető. A külvilágot kizárva, teljes átéléssel kezeli hangszerét és hangját, nem az a kimondott frontember tí­pus (kommentjei alapján szószátyárnak sem nevezném), de a Cynic által képviselt műfaj nem kifejezetten a fejrázásról és a közönség énekeltetéséről, mind inkább az odafigyelésről, az átszellemülésről szól. Robin Zielhorst friss tag (Sean Melone - aki egyébként az OSI debütáló albumán játszott Mike Portnoy "oldalán" - helyettesí­tője a koncerteken), hangszerének vitathatatlan mestere. Ritkán látni fretless (bund nélküli) basszusgitárt használó muzsikust, közismerten nem egyszerű feladat. A csapat zenéje azonban megköveteli a maximális tudást, hiszen a progresszí­v rockba ágyazott death metal és jazz elemek rendkí­vül komplex hangzást hordoznak magukban. Tymon Kuidenier egy kissé "kilógott" a sorból. Hajzuhataga és a mikrofonállványra dobott törülközője mögé rejtőzve bontakoztatta ki futamait, és sátáni üvöltéseivel tette hátborzongatóvá a dallamokat. Mivel ő és Paul is Steinberger gitárt használt, effektjeik beállí­tásai sem voltak céltudatosan másként állí­tva, í­gy - onnan, közelről - nem érzékeltem különösebb virtuozitást, pontosabban inkább csak látványban, mint hangzásban. De ugye, nem egy Malmsteen koncertet élvezhettünk, hanem a Cynic előadását. Kellemes csalódást okozott a dobos, Sean Reinert játéka. Mindamellett, hogy igen technikás, összetett ritmusokat hozott, könnyedén, szinte végig grimaszolva, mosolyogva tette le az alapokat. Lazán váltogatta a jazz és a rock dobolás hagyományos elemeit, megfűszerezve a legnagyobbak trükkjeivel. Őszintén, nem tudom hová tenni ezt a társaságot. Sok hallgatást és elmélyülést igényel zenéjük, aztán majd meglátjuk, hogy összerázódunk-e vagy sem?! Egy dologban azonban bizonyos vagyok, ha esetleg nem kedvelném meg őket (amire elég kicsi az esély), akkor sem tudnék rossz szót szólni felőlük. Dream Theater Előre lelövöm a poént! Véleményem szerint James LaBrie még sosem énekelt ilyen jól, mint most! Emlékeimben él az a többször előfordult mozzanat, miszerint - méltán elfogult - Brinyó barátom védőszárnyai alá veszi a Dream Theater frontemberét. Emlí­tettem volt, előzőleg 11 alkalommal láttuk a csapat koncertjét, s szinte mindig elégedetlen voltam James teljesí­tményével. Hangszí­ne, stí­lusa amúgy sem áll közel hozzám, de a totális zenei élmény oltárán gond nélkül beáldoztam véleményem, hiszen a banda jól tudja, miért tette voksát őrá, Dominici után. "Száz szónak is egy a vége!" Pazar! Mit pazar, fenomenális volt, amit hallhattunk. James LaBrie rendkí­vül nagyot nőtt a szememben (vagy inkább a fülemben), ha szabad egyáltalán ilyesmit kijelenteni. Úgy tűnik, jót tett, hogy az utóbbi időkben nem hanyagolta el hangszálait (köztudottan állandó tréningre járt egy szakemberhez), s talán a megfelelni vágyás sem okoz már akkora terhet, mint pár évvel ezelőtt. A főnökről túl sok mindent nem lehet megemlí­teni, aki már "ismeri", tudja jól, mire képes, aki viszont még nem találkozott vele, nagy valószí­nűséggel ma is tátott szájjal elmélkedik a látottakról. Fantasztikus tudás (és ego) egy monumentális hangszer mögött. Ő Mike Portnoy. Mit is mondhatnék, muzsikus (ezzel ritkán jellemeznek dobost) és "showman" a javából. Mindig eszembe ötlik az a kijelentése, miszerint a legszebb, ha tökéletes demokrácia uralkodik egy zenekaron belül, de amikor í­gy volt a Dream Theater életében, az majdnem a banda vesztét okozta. Igaz, vagy sem a városi legenda, kell egy "megmondó" a társaságban, s nem kétséges, Portnoy karizmatikus egyénisége méltán emelte őt a "vezetői" pozí­cióba. John Myung, mint szürke eminenciás, a gárda legkevésbé kirí­vó tagja. Tulajdonképp csak hajzuhataga tűnik fel néha, s persze ujjainak észbontó mozgása, sajnos játéka még mindig nem került kellő előtérbe, pedig tudását jó lett volna tökéletes tisztasággal élvezni, ez még egy megoldandó feladat! Állí­tólag nem csak a fellépések előtt, hanem utána (amolyan levezető gyanánt) is gyakorol, tudása elvitathatatlan, mégis feltűnik olykor néhány "kritika" vele szemben, azt hiszem, az ócsároló szavak csak egy irigy ember gondolatait tükrözhetik. A mindig kedves Jordan Rudess sem jött ki a gyakorlatból, bár a többek által szemére vetett, nagyszerű szólója utáni "prüntyögése", az amúgy zseniális A Rite Of Passage cí­mű dalban, nálam egy kicsit kiverte a biztosí­tékot, élőben egyszerűen varázslatos. Igaz, jobban kedveltem régebbi "hozzászólásait", a sajátos billentyű futamokat, Fingerboard játéka az Octavarium albumon abszolút élvezhető volt, mí­g az utóbbi időben kevésbé hagyott nyomot bennem. Ennek ellenére, csak elismeréssel szólhatok róla, még akkor is, ha az "ős-Dream" rajongók elődeit jobban kedvelik. No, és John Petrucci, a nagybetűs MESTER! Számomra ő az, aki évről-évre egyre szimpatikusabb, valamiért nem tudom azt hinni róla, hogy rossz ember. Olyan kisugárzással bí­r, amit kevesen mondhatnak magukénak. A legutóbb is, amikor Brinyónak sikerült bekerülnie abba a kis társaságba, akik kezet foghattak kedvenceikkel, John - látható elcsigázottsága ellenére - mosolyogva állt a fényképezőgép elé (ellentétben a főnökkel, ugye?!). A buli elején szinte berobbant a szí­npadra, nem agresszí­ven, mégis abszolút meghatározóan. Pillantásai alapján azt gondolhatnánk, hogy (a magamutogatást teljesen kizárva) taní­tóként interpretálja tudását. "Figyeljetek és okuljatok, most ezt a futamot pengetem!" - valami ilyesmi ötlött fel bennem, amikor szinte kéznyújtásnyira, előtte álltam. A nagy gitárhősöktől eltérően, annak ellenére, hogy bármelyikükkel felveszi a versenyt, nála nem érezhető ama bizonyos egoizmus. Tökéletes csapatjátékos. Üdí­tő volt hallgatni játékát, szólóit, külön gyönyör volt Jordan és John "felelgetős" varázslata, totális beleéléssel, a muzsika iránti szeretet és a rajongók felé irányuló odaadás jött le a deszkákról, bámulatos volt látni és hallani, amit műveltek! Mert - kérem szépen - művészet ez, még akkor is, ha sokan nem ismerik el annak szeretett műfajunkat! Igaz, legnagyobb kedvenceim közül csak egy hangzott el ezen az estén (kinek a pap, kinek a papné, nekem a Metropolis Pt. 2. Scenes from a Memory és az Octavarium a favorit), mégis nagyon jónak éreztem a dalok kiválasztását. Nem sulykolták a friss anyagot (mindössze két tételt hallhattunk a Black Clouds & Silver Linings albumról), sikerült egy kellemes, kiegyensúlyozott szetlistát összeállí­tani. Nem sokalltunk be a zúzástól, és nem csukódtak le szemeink a lí­rai dallamok hallatán, sodródtunk a nótákkal és az eseményekkel. Ismét valami koncepciózus elhatározás mentén halad a gárda, csak í­gy tovább! Utózönge: Ha negatí­v kritikával kellene illetnem valamit, azt némileg a hangzásról - néhol bizony masszaként volt érzékelhető -, de legfőképp a látványról tehetném meg. A Dream Theater egyértelműen "megért" arra, hogy nagy arénák szí­npadain játsszék, ennek megfelelően elvárható lett volna, hogy több, a szemnek is örömet okozó elem kerüljön a programba. Az új nagylemez borí­tója szerintem gyönyörű lett, méltó helyet foglalhatott volna el az óriási fekete molinó helyén, mely szinte mindent elnyelt. A fények is csak a koncert második felére teljesedtek ki, í­gy (amatőr fotós szemmel) bizony erős hiányosságokat véltem felfedezni. Félreértés ne essék, nem pirotechnikára, diszkó lámpákra vagy őrült módon pörgő robotlámpákra gondolok, mindössze a szép, élvezhető fehér fényeket hiányoltam, ha már a háttér nem nyújtott semmi látványosságot. S valljuk be, ha a kivetí­tők elhelyezésével talán nem is, de a rájuk vetí­tett képek minőségével kapcsolatban bizony merülhettek fel kételyeink, az operatőrök nem álltak a helyzet magaslatán. Ez utóbbiaktól eltekintve maradandó élmény részesei lehettek azok, akik jelen voltak. A Dream Theater legénysége, túl a kiadó elvárásainak terhein, ismét önmagára talált, szerintem egy új korszak kezdetén vagyunk, bár ezt nem először mondom a banda kapcsán. Önző módon, álmodtam egy szí­nházat magamnak, egy álomszí­nházat. Úgy tűnik, valóra vált...! Pearl69 Köszönet a Showtime-nak!