Tündérmesék szigete: Loreena McKennitt - Mediterranean Tour 2009 - 2009. június 22., Budapest, Margitsziget

írta Hard Rock Magazin | 2009.07.01.

Ezúttal nem rockzenéről lesz szó. Világzene vagy spirituális kelta-folk, többnyire ez a szóhasználat dívik, ha Loreena McKennitt művészetét helyezzük el egy műfajfiókba. Én csak annyit mondok: szépzene. És milyen is a szépzene?

 

 

Közelíthetünk a filozófia, pontosabban a kanti tétel felől: általában véve szép az, ami érdek nélkül tetszik, s ilyenformán az esztétikai ítélet szubjektív, hisz az „alany” (esetünkben: a zene) szépségét nem fogalmak alapján szemléli, hanem az emberben levő tetszés szerint. Azonban ez a szubjektivitás azt is feltételezi, hogy a (szép)zene a többi emberben is tetszést vált ki – így az ízlésítélet immár objektív. Viszont minden zene lehet szép zene (neked, nekem), de szépzene aligha. Mert amint a szépet nem kizárólagosan a nekünk tetszőnek, hanem annak jelentéseként értelmezzük (az „egyetemes szépérzék” íratlan definíciója alapján), ily módon a szépzene más értelmet nyer. Ám efféle stíluscímke nem létezik, ez csupán egy misztikus-megfoghatatlan intuitív fogalom. Mint Loreena McKennitt muzsikája.


Loreena Isabel Irene McKennitt 1957-ben született a kanadai Mordenben, ír és skót szülők gyermekeként. Énekesnő, dalszerző, hárfaművész és zongorista – egy sokoldalú őstehetség. 2004 júliusában Kanada kormányzója a Kanada Rend tagságával tüntette ki, amely az ottani legtekintélyesebb civil kitüntetés. Amikor Loreena nekiáll a dalszerzésnek, komoly kutatást végez egy adott tárgyban, ami aztán a leendő album alapötlete lesz; különböző egzotikus helyekre utazik, azok történelmét, kultúráját, folklórkincsét tanulmányozza behatóan, s ezen hatások mind-mind beépülnek muzsikájába. És hát a dalszövegek sem hétköznapiak: olyan irodalmi műveket használnak forrásként, mint például Lord Tennyson The Lady Of Shalott című verse, Shakespeare Prospero Beszéde (Prospero’s Speech) illetve Yeats, William Blake vagy Keresztes Szent János alkotásai.


Aznap este csupán a barátságtalan időjárás gördíthetett akadályt az élmény elé; napközben az égi csatornák megnyíltak és úgy hömpölygött az eső, hogy a sárban tocsogva, dühösen szegeztük neki a kérdést a fantomarcú ellennek: érdemes-e, sőt, lehet-e egyáltalán szabadtéri koncertet megtartani ilyen mostoha körülmények között, és inkább nem kellett volna-e valamelyik zárt helyszínt választani, főleg, hogy előtte egy héttel mindenki értesült a viharokról? Mi mindenesetre elindultunk a Margitsziget felé, noha az esőkabátcsuklyával együtt magunkra húztuk a beletörődés kesernyés ízét is, hogy megint a hazai koncertszervezés tipikus gyermekbetegségei fakasztanak fekélyt egy kitűnőnek ígérkező este testére. Az pedig már nem a szervezőstáb érdeme, hogy az addig kíméletlenül nyakunkba ömlő égi áldás a harmadik dalnál egyszeriben abbamaradt, így aztán a sorozatos káromkodások szép lassan belekoptak a szélcsendes éjszakába…


Háromnegyed kilenckor felhangzott egy kedves „Jó estét!”, és ott állt a főszereplő. Loreena McKennitt mellé aztán a társak is megérkeztek, és belefogtak a keleties dallamvilágú The Gates Of Istanbul-ba. Az esőfüggönyön keresztül figyeltem a színpadot, de azért egy-egy futó pillantást vetettem a közönségre is: a különféle esőkabátokba burkolózó emberek színes gombáknak tetszettek, ahogy a helyükön kuporogtak fázósan – a rendkívül magas jegyárak ellenére szinte csurig megtelt a nézőtér, és ez bizony nem elhanyagolható tény. Ám az előadás egykönnyen feledtette bosszúságunkat! A maszatos-kásás hangzású, lármás rockbulikhoz edződött fülemnek maga volt az édenkerti balzsam ez a kristálytisztán csilingelő muzsika, ilyen hangminőséget szinte csak CD-korongokon hall az emberfia! És hát Loreena… Loreena úgy énekelt, mint egy angyal! A földgolyó egyik legszebb szopránjának birtokosa ő, amikor pedig beszélt hozzánk, selymesen búgó tónussal tette – élvezet volt hallgatni! Jóllehet azt ígérte, a nóták között nem fog sokat szólni, mégis nemegyszer hosszas mesélésbe fogott, hol a Duna nevének eredetéről, hol a keltákról, a The Lady Of Shalott előtt meg Arthur királyról regélt; a koncert elején pedig megköszönte kitartásunkat, és finom humorral megjegyezte, hogy az esőt bizony ő hozta Kanadából.


A zord időjárás ellenére mégis azt mondom, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad megfelelő választásnak bizonyult; ehhez, a régi korok ódon történeteit idéző muzsikához mi sem illett jobban, mint a pódium mögött sötéten meghúzódó fák képe, amelyek a sosem tolakodó, tompa reflektorfények által halvány, sejtelmes világítást kaptak, erősítendő az ősi fabulák varázsos hangulatát. A színpadon nemegyszer hét-nyolc zenész foglalt helyet, és mindig váltogatták egymást; csellista, hegedűs, tekerőlantos, gitáros, jazzdobos, és időnként egy buzuki is előkerült…


A program tulajdonképp Loreena legutóbbi koncertalbumának, a „Nights From The Alhambra” lemeznek egy kissé megnyesett verziója volt, hallottam olyan vélekedést, miszerint az eső keze van a dologban, mert az énekesnő hosszabb előadást tervezett… A többnyire melankolikus-elvágyódó lírai dalok közé be-beékeltek egy-egy lüktetőbb, tempósabb szerzeményt is, így egy percig sem éreztem azt, amit olykor a sorlemezeknél, hogy a sok lassúfolyású darab leültetné a hangulatot. McKennitt egyik legjobban sikerült albumát, az 1991-es keltezésű „The Visit”-et három nóta is képviselte: a gyönyörű Bonny Portmore, az ugyancsak húsbavágón szépséges The Lady Of Shalott és a hipnotikus The Old Ways. A nagy visszatérést jelentő, 2006-os „An Ancient Muse” korongról a fentebb már említett The Gates Of Istanbul-on kívül hallhattuk még a keleties témákkal megtűzdelt, fenséges Caravanserai-t, amelynél Loreena a török utazásairól mesélt nekünk, majd az otthonról hozott értékekről és gyökereink fontosságáról is beszélt egy kicsit. Az egyik dalnál, miközben a hárfáját vette kézbe, kitért e hangszer hangolására is, hiszen a váltakozó időjárás miatt könnyen elhangolódik, és tőlünk kérdezte, most éppen jól szól-e a zeneszerszám? Ezek a mozzanatok kedves, végtelenül emberi közjátékai voltak az estének.


A táncra hívó Santiago-ban hazánk fia, Lantos Zoltán vendégszerepelt, és a végén egy hihetetlen hegedűpárbajt vívott Hugh Marsh-sal – ez volt az előadás egyik fénypontja! Mert kisebbfajta csodákat éltünk át minden egyes dalnál, elég, ha a Raglan Road balladát említem, amelynél csupán ketten voltak a színpadon: Loreena a zongoránál énekelt, Caroline Lavelle pedig csellóval kísérte – nehéz szavakkal érzékeltetni az élményt! És még eljátszották nekünk a légies The Mystic’s Dream-et, a törékeny Never-Ending Road-ot, de amit mindenképpen ki kell emelnem, az a meseszép Dante’s Prayer: számomra a koncert csúcsát jelentette – és nem utolsósorban a zenetörténelem egyik legmegrázóbb szerzeménye!


Ez a koncert pedig kivételes volt a maga nemében, és remélem, ahogy a művésznő több ízben említette, valóban újra ellátogat Magyarországra. Mert éljünk most bármilyen sötét kort, egyszerűen szükség van a szép dolgokra, ezekre a földöntúli élményekre, amelyek valamit megmutatnak abból, amiből oly kevés a világunkban. Ilyen Loreena McKennitt muzsikája. Ilyen a szépzene.

Legutóbbi hozzászólások