Amerikai módi: Devildriver & God Forbid & Slytract, 2009.06.25., Diesel

írta Hard Rock Magazin | 2009.06.28.

Az amerikai fémzene szerelmesei számára a Killswitch Engage koncertjének elmaradása után egy kultikus páros előadása nyújtott vigaszt: a new jerseyi God Forbid a lokális metalcore együttesből mára nemzetközi elismertségű nagyágyúvá nőtte ki magát stabil felállásának és kiteljesedő muzikalitásának köszönhetően, mí­g a Devildriver az ex-Coal Chamber énekes Dez Fafara vezényletével egy eszelős és magával ragadó világba vezette be a közönséget groove-thrash-death metaljával... Ám előttük még a Slytract nevű hazai zenekar melegí­tette fel számukra a szí­npadot, illetve az egyre gyarapodó számú egybegyűlteket, akik között külföldiek és kiskorúak is jócskán képviseltették magukat. A Melegh B. Gábor énekes/gitáros vezette zenekar stí­lusának tehetséges és í­géretes reprezentánsaként a közönség lelkesedésén is lemérhető sikerrel látta el előzenekari funkcióját. Zenéjük a thrash, a black és a death metal olvasztótégelyeként eltérő stí­lushatások széles skáláját foglalta magába, a Morbid Angel technikás old school death metaljától kezdve az In Flames dallamos göteborgi metaljáig. Dalaik kellően változatos képet mutattak ahhoz, hogy produkciójuk ne váljon egysí­kúvá - amit szerencsére az ekkor még arányos hangzás is segí­tett, ami azonban a főzenekarra már némileg elromlott -, sőt, egy-egy számon belül maradandó melódiák, riffek és ügyes váltások is gazdagí­tották az összképet. A miskolci banda rövid programja és egy hosszabb átszerelés után következett a God Forbid első magyarországi koncertje, amelynek legnagyobb negatí­vuma szintén a minimális játékidő volt. Szerencsére a zenekar jelentős fejlődési folyamatának - eddigi - csúcspontján érkezett hazánkba: mí­g első, "tiszta" metalcoret tartalmazó lemezeik leginkább ügyes riffelésüknek és agresszí­v potenciáljuknak köszönhetően tűnhettek ki, addig a fémzene univerzuma felé tendáló változások végül a 2009-es Earthsblood komplex, "progresszí­v" thrash metaljában teljesedtek ki. Ezt a lemezt összetett, 5-6-7 perces dalszerkezetek, tiszta énekkel szí­nesí­tett refrének, változatos gitárjáték és rafinált dobtémák jellemzik. Ezúttal élőben is bebizonyí­tották, hogy - a stí­lusról kialakí­tott sztereotí­piákkal ellentétben - nagyszerű és képzett zenészek. A leglátványosabb ezen az estén Corey Pierce dobos impozáns játéka volt, aki Terranat megszégyení­tő lazasággal tartotta a metalcore/thrash metal által megkövetelt tempót, miközben olyan komplex figurákkal variálta meg a számokat, ami teljes ellentétben áll a heavy/thrash metal dobosok általában vett kiszámí­thatóságával - arról nem is beszélve, hogy nemcsak a füleket, hanem a szemeket is lenyűgözte kezének táncával. A Coyle tesók közül már csak Doc maradt (sajnos) a zenekarban, ám ő továbbra is központi szerepet tölt be a dalszerzés mellett a zenekarban: a szólók többségét ő jegyzi, ráadásul a tiszta énektémák teljes egészéből kivette a részét, szűkös hangterjedelmének ellenére is kellemes hangszí­nével. A Dallas Coyle helyére ideiglenesen érkező Kris Norris (ex-Darkest Hour) nem nagyon lépett az előtérbe a koncert folyamán, nem úgy, mint John Outcalt basszusgitáros, aki már csak a horror filmek "őrült tudós" toposzát megelevení­tő kinézetével is magára vonta a figyelmet, és emellett nyughatatlan mozgásával valószí­nűleg a legtöbb energiát bocsájtotta ki magából a szí­npadon. Nem volt ezzel másképp Byron Davis énekes sem, aki nagy termetével és raszta sörényével betöltötte a látótér közepét: "előadói stí­lusa" valahol az MTV fekete rapperei és az "örök headbangelés" politikáját valló ős-thrash metalosok között oszcillált, ám az kétségtelen, hogy értett a közönséghez. Az évek folyamán a magyar publikum is megtanulta a circle pithez hasonló, a pogóhoz kapcsolódó angol szleng kifejezéseket, í­gy működött a kommunikáció (Fafara pl. kétszer is megkérdezte, hogy ki érte azt, amit mond, mire karok széles tengere emelkedett a levegőbe - sajnos ez nem minden koncerten van í­gy), ami Davidki is használt, minél nagyobb aktivitásra buzdí­tva a közönséget. Emellett "énekesként" is megállta a helyét, bár szemfüles JLT barátunk észrevette, hogy a mikrofon részleges befogásával csal, ám tüdőkapacitása még í­gy is jócskán megfelelő volt ahhoz, hogy magas fordulatszámon köpködje a thrash dalszövegekbe öntött szitokszavait. Az előadott repertoár főként az utolsó három lemez dallamosabb számai közül került ki, nagyobb hangsúlyt fektetve az utolsó két, talán legerősebb God Forbid korongra (IV: Constution of Treason és Earthsblood), de a korai, masszí­v metalcore számok is helyet kaptak a setlistben. Összességében egy nagyon jó bulit láthattunk és hallhattunk, Byron azt í­gérte, hogy igaz, hogy először játszanak nálunk, de semmiképp sem utoljára - reméljük, hogy nem csupán a szokásos frázist hallhattuk, és tényleg visszanéznek hozzánk. Tomka A God Forbidnak hála egy igen erőteljes és lendületes bemelegí­tésnek lehettünk szem- és fültanúi, ami igencsak megemelte a hangulatot a főműsorszám előtt. Lehet, hogy én vagyok túl konzervatí­v felfogású, de azokat a párosí­tásokat szeretem, ahol az előzenekar(ok) a főbanda stí­lusában, vagy annak közvetlen közelében mozognak. Nyí­lván lehet érdekes párosí­tásokat összehozni egymástól eltérő stí­lusú bandákkal, de ezek a párosok gyakran megosztják a közönséget, és sokan a büfében töltik az időt, amí­g a nem kedvelt banda a szí­npadon van. Rosszabb esetben el sem mennek a bulira... Mí­g két (vagy több), azonos zenei világban mozgó együttes az adott műfaj szerelmeseinek igencsak szép pillanatokat tud szerezni, és garantáltan felhőtlen szórakozást biztosí­t mindenkinek. Arról nem is beszélve, hogy egy jól eltalált előzenekar hatalmas hangulatot tud generálni, ami csak megalapozza a kiváló fogadtatást a főcsapatnak. Jelen esetben pontosan ez történt: jómagam a new jersey-i srácok energikus és vérprofi produkciója után felspannolva vártam a Devildriver szí­npadra lépését. A várakozás mellett némi kí­váncsiság is volt bennem, mégpedig abban az irányban, hogy a Devildriver súlyos, adrenalin fokozó modern metalja (amit hí­vnak néhol groove metalnak és modern thrashnek is) vajon hogyan fog szólni élőben, és tudják-e azt az intenzitást és elképesztő dühöt, ami a lemezeken jelen van, élőben is prezentálni. Némileg utánajártam azért az interneten annak a kérdésnek, hogy milyen is a banda élőben, nézegettem koncertvideókat, és amit abból le lehetett szűrni az bí­ztató volt, ám mégis bennem van időnként a kisördög, de amint megjelentek a zenészek a szí­npadon volt egy olyan érzésem, hogy itt nem lehet hiba. Nem is tévedtem sokat, hiszen kezdésnek rögtön legnagyobb kedvencemet, a banda talán legismertebb slágerét, a Clouds Over Californiát vették elő, amivel megalapozták az egész estére jellemző, tipikusan amerikai klubkoncert hangulatot. Általában középtájon, csendes szemlélőként szoktam figyelni a koncerteket, de amint a kezdő gitártémák megszólaltak, nem bí­rtam magammal, rögtön az első sorok szélére küzdöttem magamat és onnan szemléltem a produkciót. Valaki mögöttem megjegyezte, hogy "Na í­gy kell bulit kezdeni", amire többen is elismerő bólogatással válaszoltak. Tényleg telitalálat volt a nyitány. Ha már a kezdés, akkor mindenképpen szólni kell Dez Fafara megjelenéséről, aki vette a fáradtságot és kerí­tett egy Budapest feliratú trikót magára. Nagyon szép és barátságos gesztus volt. Folytatásként érkezett a Die (And Die Now) némi black metalos beütéssel, ami ahogy mondani szokták, csak olaj volt tűzre. Elképesztő hangulat volt már a második nóta alatt is a nézőtéren, volt pogózás, stage diving és minden, ami kell egy ilyen jellegű koncerten. Dez szemmel láthatólag nagyon élvezte ezt a fajta fogadtatást, végig nagyokat mosolygott, őszintén örült annak, hogy itt lehet, sőt bí­ztatta az embereket a szí­npadra mászásra, ami után jólesően segí­tette vissza a delikvenst a közönség sorai közé. Itt most meg is állnék egy pár szóra. Azontúl, hogy főhősünk szemmel láthatólag nagyon elégedett volt a hangulattal és élvezettel töltötte el a közönség reakciója, mégis felhí­vta a figyelmet a testi épség megőrzésére. Egy alkalommal "circle pitre" bí­ztatta a jónépet, ami körbe-körbe rohangálást és intenzí­v pogózást jelent durva fordí­tásban, de ott is külön felhí­vta a figyelmet arra, hogy nem kick-box mérkőzés következik, és kérte, hogy vigyázzanak az emberek egymásra. Azt hiszem ezen sokaknak sok helyen el kéne gondolkodnia. Nos, a testi épségről ennyit most (tudom, lehetne í­rni a témáról bővebben), de inkább visszatérnék a buli taglalására. Harmadik dalként a The Last Kind Words album nyitó nótája, a Not All Who Wander Are Lost érkezett, ami a maga feszes és szikár valójában hatalmasat ütött. Ha már ütés, akkor gyorsan megemelném a kalapomat a banda "ütőse", John Boecklin előtt, aki nálam elnyerte az este muzsikusa dí­ját. Félelmetes, amit ez a fickó művelt a dobok mögött. Azon túl, hogy elementáris erővel verte a cájgot, még pontosan is dobolt, és teljesen mindegy volt neki, hogy éppen egy súlyos groove-ot kell ütni, vagy épp egy blastbeat vár prezentálásra, ő mindent tökéletesen megoldott. És hát géppuska lábáról sem szabad megfeledkezni, szinte biztos, hogy Dave Lombardotól is ellesett ezt-azt. Ha valamelyik old school floridai death brigádnak dobos problémái akadnának, ajánlom figyelmükbe John Boecklint. A többi zenész működéséről is csak pozití­v dolgok jutnak eszembe, mindegyikük hozta azt a szintet, amit elvárhat tőlük az ember. A két gitáros Mike Spreitzer és a kopasz Jeff Kendrick riffjei súlyosan dörrentek meg az első perctől kezdve, szólóik is kellemes pillanatokat okoztak. Jeff, a bőgős Jon Millerel együtt sokat mozgott a szí­npadon, pózoltak, headbangeltek rendesen, szóval a szí­npadi munkájuk nagyon rendben volt. Mike nem mozgott túl sokat, és arckifejezései között nem sok mosolyt lehetett felfedezni, de í­gy is volt benne valami, ami vonzotta a tekinteteket. Engem a legendás Trey Azagthothra emlékeztetett a kiállása. (Hangszeres tudásban azért a legendás előd még előrébb tart). Kiállásban és szí­npadi munkában azonban Dez Fafarát nemigen lehet megverni. Egészen elképesztően néz ki ez a fazon a tömérdek tetoválásával, piercingjeivel. Igazi amerikai metal arc, aki a külsőségek ellenére egy szimpatikus és nagyon közvetlen ember, amint ez a fentebb leí­rtakból is kiderült. Hangjáról annyit, hogy az extrém vokalizáció széles skáláját bemutatta, üvöltött, hörgött és károgott, bár azt hozzáteszem élőben nem volt olyan erős, mint a lemezen. A koncert elején kissé alul is volt keverve mikrofonja, de aztán helyreállt ez a probléma. Viszont a basszusgitárból többet is elviseltem volna, nekem elég halknak tűnt, bár az a hely, ahol álltam nem éppen a legideálisabb a hangzás objektí­v megí­télésre. Maradjunk annyiban, hogy élvezhető volt. A dalokat igyekeztek az eddig megjelent albumokról egyenlő arányban összeválogatni, és nem is nagyon lehet belekötni a nóták szelektálásába. Ami meglepő volt, hogy az új lemezről (ami majd júliusban jelenik meg) csak a cí­madó Pray For Villainst játszották el, bár a régi nóták hatása miatt ez ott nem tűnt fel, csak í­gy utólag furcsállom. Viszont eltolták például a kiváló refrénnel rendelkező These Fighting Wordst, az igen érdekes cí­mű Before The Hangmans Nooset, és a némi tiszta ének részeket tartalmazó I Could Care Lesst is. Persze a Grinfucked sem maradhatott ki, ami gondolom sokaknál erős nyaki izomlázat eredményezett. A koncert legsajnálatosabb része a Meet The Wretched zúzdája után érkezett el, mikor is a csapat elhagyta a deszkákat. Ránéztem az órámra és igencsak keveselltem a játékidőt, ami csak kicsivel volt több mint egy óra. Visszajöttek azért a srácok, de pusztán az End Of The Line erejéig, ami után végleg elhagyták a szí­npadot. Hát mit ne mondjak, többre számí­tottam, már ami a koncert hosszát illeti. Mert ettől eltekintve az öt california-i fickó nagy bulit csinált, ami által képet kaphattunk arról, hogy milyen is az igazán kemény, feszes és adrenalin pumpáló amerikai modern metal. Nagyon remélem visszajönnek még, mert őket tényleg érdemes megnézni, garantáltan akkora zúzdát kap az ember az arcába, amit csak kevesen tudnak bemutatni. Én nagyon várom vissza őket! JLT Setlist: Clouds Over California / Die (And Die Now) / Not All Who Wander Are Lost / Hold Back The Day / These Fighting Words / Pray For Villains / Before The Hangman's Noose / I Could Care Less / Nothing's Wrong? / Grinfucked / I Dreamed I Died / Meet The Wretched /// End of the Line Köszönet a Concertonak!

Legutóbbi hozzászólások