Szí­vükből: Icon, Snakebite, 2009. 06.19. Budapest, Crazy Mama

Nagyon készültem erre az estére. A Kisherceg rókájához hasonlóan "ünneplőbe öltöztettem a lelkem" és úgy indultam a Crazy Mama irányába, ahol az utóbbi évek számomra legjobb magyar lemezét szállí­tó Icon készült korongjának bemutatására. Az est fényét már előre emelte, hogy a bemelegí­tést a mindig szí­vesen látott, a Whitesnake dalokat "csendesen" interpretáló Snakebite vállalta.... ...Megérkezve a szórakozóhelyre, az ismerős arcok köszöntése és a fülledt nyári meleg okán életmentőnek számí­tó korsó sör elfogyasztása után, körülbelül fél 10-kor szí­npadra lépett a Snakebite. Lőrincz Karcsi és legénysége a már megszokott profizmussal vonultatta fel a kiválóbbnál kiválóbb Whitesnake felvételek akusztikus verzióit. Sokszor láttam már műsorukat, de minden alkalommal képes vagyok rácsodálkozni erre a három - jó értelemben vett - mániákusra. Nem véletlen használom ezt a jelzőt. Aki már valaha hangszert vett a kezébe az tudhatja, hogy a mások által megí­rt dalok eljátszása az egyik legnehezebb és leg felelősségteljesebb feladat. A probléma alapból az, hogy a közönség óhatatlanul az eredetihez hasonlí­tja a "feldolgozott" darabot, ezért a muzsikus csak a legritkább esetben tudja megúszni az elmarasztaló kritikát. Jól akkor dönt valaki, ha valamilyen pluszt próbál hozzátenni az alaphoz. Amellett, hogy felidézi a dal hangulatát, a saját egyéniségét, szellemiségét is belecsempészi az előadásba. A Snakebite legénysége, - hatalmas befektetett munkával - ezt a felfogást képviseli. Úgy formálták át a Whitesnake dalait két akusztikus gitárra és énekre, hogy a régi klasszikusok - hallhatóan a legnagyobb tisztelet és jó értelemben vett alázat gyakorlása mellett - tulajdonképpen új dalokká váltak. Lencsés Balázs és Sziráki László kiváló gitárjátékát és Lőrincz Karcsi felemelő (Coverdalet még picit sem koppintó) éneklését hallgatva barátaimmal arról beszélgettünk, hogy ez az a zenekar, amelynek lenne keresni valója külföldi - akár fesztivál - szí­npadokon is. Az olyan dalok Snakebiteos verziói, mint amilyen például a Fool For Your Loving, az Is This Love, a Here I Go Again, a Sailing Ships vagy a Deep Purple-t megidéző Soldier Of Fortune a világ bármelyik pontján megállná a helyét. A műsor hatalmas sikert aratott, melyet csak megfejelt az elköszönéskor Lőrincz Karcsi által tett gesztus. A köztudottan Szatai rajongó énekes, - köszönetképpen a meghí­vásért - belevágott a Hallottalak Sí­rni Téged cí­mű No klasszikusba, mely természetesen osztatlan sikert aratott a közönség soraiban. Eddig is örömmel néztem e három muzsikus varázslatát, de ezek után még lelkesebben követem majd nyomon munkálkodásukat. Icon Kedveltem a No zenekart. Szakáts Tibi barátom lelkesí­tő unszolásának ( csak az elsőnél volt rá szükség 🙂 ) köszönhetően néhány koncertjükre el is jutottam. Még ha az általuk képviselt zenei világ nem is volt az, amely a legközelebb állt hozzám, nagyon ki tudtam kapcsolódni bulijaikon. Finom hangulatú nótáiktól mindig egyfajta végtelen nyugalom szállt meg, amely a zilált hétköznapok után bizony nagyon jól jön az ember fiának. Amikor megtudtam, hogy a csapat ismét úgy döntött, nem folytatja tovább, azonnal elkezdtem várni Szatai Gábor következő nagy lépését. Mivel megszállott zenésznek ismerem, (már megint egy) biztos voltam benne, hogy nincs már messze a "nagy dobás". Viszont még én is meglepődtem, amikor meghallottam, hogy a- rövid ideig működő - No Problem után a Vilmányi Gábor gitáros által alapí­tott zenekarban folytatja pályafutását. A nagyközönség számára eddig főként pop csapatokból (Manhattan, Exotic) ismert muzsikus úgy döntött, hogy megmutatja a rock szí­npadokon is van keresni valója. Az, hogy hozzájuk a magyar dobos szakma "professzora", a megszámlálhatatlan zenekart maga mögött tudó Donászy Tibor és a Noból ismert Fukk Attila basszusgitáros csatlakozott, csak fokozta várakozásomat. Az előjelek jók voltak, és amikor megérkezett az album, már biztos voltam benne, hogy új magyar csillag tűnt fel a magyar rockzene mostanában erősen felhős egén. Így, miután a Snakebite zászlója lekerült a prof. csodaszép dobszerkója elől már szinte teljes extázisban vártam a kezdést. Nem csalódtam! Jókedvűen, lelkesen lépett a deszkákra a négyes. Az arcokon jól látható volt, hogy nagyon várták a találkozást, és hogy mindent el fognak követni, hogy jól érezzük magunkat. Szatai Gábor a tőle már jól ismert eleganciával mixelt őrülettel mozgott a szí­npadon. Egyéni, mással össze nem hasonlí­tható hangja minden pillanatban a helyén volt. Gábor azok közé az énekesek közé tartozik, akiknél biztos lehet a hallgató abban, hogy még véletlenül sem fog elcsukló hangot, oda nem illő intonációt hallani. Persze ez még kevés lenne a sikerhez! Amitől Szatai Gábor a magyar mezőny (sőt, számomra már a nemzetköziben is előkelő helye van) egyik legjobbja az az, hogy a magabiztos hang mögött minden pillanatban ott az EMBER. Előadása közben mindig érzem, hogy ő az, amiről énekel, amit képvisel. Olyan kisugárzása van, aminek - azt gondolom - nem lehet ellenállni! Számomra a zenekar legnagyobb meglepetése Vilmányi Gábor. Még úgy is az, hogy egy régebbi ismerettség okán tudtam, hogy a "másik Gabi" remek gitáros és nagy rockrajongó. Ezen az estén az is kiderült, hogy nem is akármennyire jó gitáros. A kiváló témák hatalmas lendülettel keltek életre ujjai alatt. A friss szerzemények, - melyek az ő keze munkáját dicsérik - mellett a nagy No slágerek is új értelmet nyerve, rockosabban, dögösebben, és talán modernebben szólaltak meg. Hibát nála sem lehetett felfedezni, bár bevallom a folyamatos fejrázás közben eszem ágában sem ezeket keresgélni. Fukk Attila basszusozása élmény számba megy. Játékán érezni, hogy rengeteg különféle stí­lusban működő csapat tagja. Mindvégig a háttérben meghúzódva í­zesen, a kliséket kerülve, nem ritkán virtuóz módon pakolta az alap rá eső részét a "szólisták alá". A végére hagytam a "padlózat" másik épí­tőjét, Donászy Tibort. Valószí­nűleg ő az, akinek tevékenységével kapcsolatban lelkesedni már szinte közhely. Mivel a dob az a hangszer, amellyel valamikor személyes kapcsolatot is ápoltam, minden koncerten kiemelt figyelmet szentelek neki és az őt megszólaltató művésznek. Ezen az estén nagy gondban voltam, mert a figyelmemet négy kiváló muzsikuson kellett megosztanom. Donászy mester külön megnehezí­tette a dolgomat, mivel játéka láttán és hallatán szinte képtelen voltam a többiekre figyelni. Néha a nézőtér hátuljába "menekültem előle", mert ott több esélyem volt arra, hogy ne csak egy pontra fókuszáljak. A professzor úr magában foglalja mindazt, amit a rock dobolás. Mindig annyit üt amennyi kell és mindig azt, amit kell. Humorral, végtelen könnyedséggel játszik. A koncerten nyújtott teljesí­tményét a ráadásban egy egészen parádés dobszólóval fejelte meg, melynek hallatán a nálunk ilyenkor használatos mondás ugrott be, mely szerint "nagy lesz a forgalom holnap a dobszaküzletekben. Nem azért, mert mindenki venni akar, hanem azért, mert mindenki elad. " A körülbelül másfél órás programban a friss album dalai mellett a No néhány slágere is elhangzott, melyek csúcspontja természetesen a megboldogult zenekar "szmókondövóterje", a Hallottalak Sí­rni Téged volt. Számomra a már lemezen is kedvencemmé vált Törjél a kenyérből és a Semmi nem elég volt, de az egységében kiváló, remekül összeállí­tott program okán felsorolhatnám az összes dalt. Külön öröm volt, hogy a gyönyörű Elmentél messzire cí­mű darabbal záruló koncert után a muzsikusok nem rohantak haza, hanem elvegyülve a lelkes rajongók között, boldogan fogadták a gratulációkat. Az Icon a mai magyar rockszí­npadok talán legnagyobb í­gérete. Hallani, látni kell őket! Perfekt, világszí­nvonalú produkció! Kép és szöveg: Brinyó