MAGNUM: Into the Valley of the Moon King
írta JLT | 2009.06.20.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ha egy legendával való késői megismerkedés és az ez előtti "sötétségben" eltöltött idő a hét fő bűn közé tartozna, akkor minden valószínűség szerint az örökkévalóság végéig élvezhetném Lucifer társaságát a pokol legmélyén. Úgy öt-hat évvel ezelőttig a Magnum névről csak a fegyver, valamint a nálunk is vetített tv sorozat jutott az eszembe és nem is sejtettem, hogy ez a név még valami mást is takar. De ami késik, nem múlik: egy barátom jóvoltából ismerkedtem meg a Bob Catley és Tony Clarkin nevével fémjelzett zenekarral és azóta nagy barátja és kedvelője vagyok a Magnum muzsikájának. Az esetek nagy részében azokat a zenekarokat kedvelem és tartom a legtöbbre, akik egy saját stílust alakítottak ki, s találtak maguknak olyan egyéni hangzás- és érzésvilágot amitől soha nem is tértek el lényegesen. Ennek a "hűségnek" az egyik legjobb példája az 1972ben(!!!)alakult Magnum. A zenekart sokan emlegetik úgy mint a melodikus hard rock királyát, amivel én nagyrészt egyet is tudok érteni, bár ugye ez mindig egyéni megítélés kérdése. A zenekar soha sem törekedett komplex és bonyolult témák írására, ám nem akartak pusztán egy szimpla hard rock banda lenni a sok közül (ez érthető is hiszen abban az időben mikor indultak elég sok klasszikus értelemben vett hard rock csapat működött), valami mást akartak elérni, amire a többiek nem voltak képesek. Ez a törekvésük sikeres is lett, hiszen ők az érzelmeket és melódiákat helyezték dalaik középpontjába, - persze azért túl szentimentálisnak sem nevezhetőek - és ezzel megalkottak (néhány pályatárssal együtt) egy új műfajt. Az érzetek és a melódiák megalkotásáért és közvetítéséért a fent említett két alapító tag a felelős, akik - nyugodtan mondhatom - a rock történelem legnagyobbjai közé sorolhatóak. Bob Catley túl a hatvanon még mindig remekül énekel, összetéveszthetetlen orgánuma meseszép színt visz a dalokba. Ő is egyike az igazán karizmatikus énekeseknek, szívét-lelkét kiteszi az énektémák tolmácsolása közben, sokan tanulhatnának tőle. Szintén példát lehetne venni Tony Clarkinról is, már ami dalszerzést illeti. Semmi kísérletezés, semmi fölösleges hangszeres "önkielégítés", csak roppant ízléses dalok fogós melódiákkal és a hétköznapok gondjaiból elrepítő érzelmekkel telepakolva. Ezeket mindig is nagyon érezte - és érzi a mai napig is - a jó Tony, mindig hozza azt, amit gazdag pályájuk alapján elvárhat tőle az ember. Ezzel a lemezzel pályafutásuk kisebb jubileumához érkezett a zenekar, hiszen ez a Magnum tizenötödik stúdiólemeze, ami megsüvegelendő teljesítmény. Ezt a szép jubileumot sikerült most egy igazán jó albummal megünnepelni. Ha gonoszkodni akarnék, azt mondanám, hogy sikerült egy "válogatás" lemezt összehozni, hiszen a megoldások és a témák ismerősek lehetnek a korábbi albumokról. De nem szeretnék gonosz kritikust játszani, mert pár hallgatás után erre a "szemétkedésre" egyáltalán nincs semmi okom. A zenekart pont ezért a kiszámítható, ugyanakkor mégis igényes és "intelligens" dallamos rock zenéért lehet szeretni. Semmi világmegváltás, forradalmiaskodás, vagy ehhez hasonló tevékenység, csakis színtiszta zene. Vegyük például a bevezető intro által felvezetett Cry To Yourselfet. A zenei témák egyáltalán nem bonyolultak, sokan csak legyintenének rá, ám mégis meg van benne az a tipikusan Magnum-i érzésvilág amiért sokan rajonganak. Persze egy ilyen kaliberű énekessel könnyű az egyszerű témákból építkező dalt fogóssá és fülbemászóvá varázsolni, tényleg tanítani kéne ezt a fajta nótaírást. Kellemes színfolt a lemezen a pattogósabb tempójú, élvezetes billentyű témákkal kísért All My Bridges. Hihetetlenül hangulatos dal, számomra a 80as évek Magnum lemezeinek kellemes emlékeit idézi fel. A bennem rejlő "tufa rocker" riffre és keménységre éhes elméjét tökéletesen kielégíti a Take Me To The Edge című szerzemény. A riff itt sem éppen a nehezen eljátszható kategóriába tartozik, de mégis akkorát üt mint a buszkerék és még nem is szóltam a remekül eltalált refrénről és annak előadásáról. Igazi sláger, Magnum módra. A Take Me To The Edge után, mint derült égből a villámcsapás érkezik a The Moon King. No nem azért, mert a nóta olyan pusztító lenne mint egy villámcsapás, hanem mert a dal erős blues-os hatásokat tartalmaz. Mivel én kedvelem ezt a stílust is, így nekem nagyon bejön, főleg ahogyan Bob énekli. Ismétlem magamat, de úgy érzem, kell is: csodálatos hangja van a mesternek, túl a hatvanon is. A következő dal, amit kiragadnék a sorból az az akusztikus gitárral kísért, tábortűz mellé kívánkozó Time To Cross That River. Különösebben nem voltam soha barátja az akusztikus gitárral megtámogatott daloknak, de ezt valamiért az első percben "megkajáltam". Talán a zongora visszafogott lágy aláfestése, vagy az igen kiváló gitárszóló teszi, azt nem tudom, de nem is különösebben érdekes. Ilyen típusú dalból egyébként jutott még egy a lemezre, mégpedig a A Face In The Crowd. Balladák szerelmeseinek csak ajánlani tudom. Az utolsó kiemelt nóta a Feels Like Treason a csapat hard rockosabb oldalát mutatja be. (Már akinek be kell mutatni). Lendületes kis dal, jót tesz a lemez összképének egy újabb keményebb dal. Illik szólni még az igen impozáns és szép borítóról, - ezt is megszokhattuk már tőlük - hozzám közel állnak ezek a témák, hiszen ami szép, az szép.
Legutóbbi hozzászólások