Chickenfoot: Chickenfoot

írta MMarton88 | 2009.06.14.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Redline Entertainment

Weblap: www.chickenfoot.us

Stílus: Hard Rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A nemzetközi rock szcéna által egyik legjobban várt idei lemez, kétségtelenül a Chickenfoot nevű csodacsapat bemutatkozó albuma. Ezen nem is kell meglepődni, ha akkora nevek, mint Sammy Hagar, Chad Smith, Joe Satriani és Michael Anthony összeülnek akkor abból biztos, hogy valami egészen különleges fog kisülni. Bevallom, hogy én a névsorból leginkább a két ex- Van Halenes taggal cimborálok, ennek tükrében reménykedtem, hogy a megszületendő stí­lus is errefelé mutat majd. Tévedtem, itt erről szó sincs. Mégis, már most leszögezném, hogy ezen tévedésemet nem bántam meg, mert a Chickenfoot névre hallgató korongon felcsendülő muzsika rendkí­vül tetszetős, bejön. Mivel az elmúlt hetekben inkább direktebb, slágeresebb nóták fordultak meg a lejátszómban, első hallgatásra nem is igazán értettem ezt a lemezt, éreztem, hogy tetszik, amit hallok, mégsem tudom elkapni a fonalát és ráhangolódni. Nem a VH direktebb, azonnal ható slágereit kell itt keresni. Szerencsére akadnak olyanok is, mégis Joe és Chad tettek róla, hogy különleges, sőt, végig izgalmas legyen jelen kritika tárgya. Egy nagy adag Led Zeppelin féle "ős-rockot" kell elképzelni, sok-sok körí­téssel különböző stí­lusokból. Rengeteg blues, funk, heavy rock, vegyül a klasszikusabbnak mondott hard rock szellemébe, de a Satriani féle elborult hangulatok, zenei világok, valamint a Chad által képviselt "90-es évek rockzenéje" is érezteti hatását. Nem a megszokott ritmusképletek, nem mindig a megszokott dallamok, jamelésre emlékeztető betétek gondoskodnak a végeredmény teljesen egyedi, ám mégis magával ragadó hangulatáról. S valahol ebben rejlik a Chickenfoot erőssége, "feelingje" van ennek a sokfelől összerakott muzsikának, ami ha elkap, nincs menekvés, lazán magával ragad a közel egy órán át. Majd azután is, mert újból a play gombot fogod megnyomni az eject helyett... A már emlí­tett "feeling"hez hozzátartozik az a jókedv, hihetetlen lazaság is, ami csak úgy árad a Chickenfootból. Mindenféle görcsöléstől, megfelelési kényszertől mentes az anyag, ha úgy tetszik, igazi örömzene, a rock négy, kiemelkedő alakjától. Sammy énekteljesí­tménye még mindig remek, nincs fölösleges virtuózkodás, talán picit lehetne bátrabban is játszani a hangszí­nnel, hangamagasságokkal. Mindenesetre a muzsikához passzol ez is, a különböző kiáltások, sikolyok sokat tesznek az összképhez. Meglepetésszerű volt számomra, hogy Micael és Chad mennyire ráéreztek egymásra! A ritmusszekció összhangja pazar, ráadásul Chad egyike a legizgalmasabban ütő dobosoknak, ami gondolom Michaelt is inspirálhatta, roppant jól szólnak együtt. Gitárhoz totálisan analfabéta létemre, Satriani munkásságát noha tisztelem, nem igazán hallgatom. Számomra nem elég nótaközpontú muzsikája. Ennek tükrében ő is egy meglepetést tartogatott számomra a Chickenfootos munkáját illetően. Abszolút nem tolta előtérbe magát, (inkább csak nótaszerzői vénáját egyes tételekben...) nagyon jól esik végre bandában is hallani a mestert! Tudja, hogy hol a helye, simán hozza a riffeket, alapokat, de ha szólóról van szó, akkor elővillantja foga fehérjét. A dalok pontszáma 7-9 közt ingadozik, érdekes módon minél többet hallgatom az albumot, ez a szám annál magasabb lesz. Eléggé hangulatfüggő, hogy mikor melyik szám fogja meg leginkább az embert, minőségben mindegyik megállja a helyét. Öt dalt emelnék ki. A direktebb slágerek közé tartozik a funkos első kislemeznóta Oh Yeah, vagy az egyik személyes kedvenc, lazán rockos Sexy Little Thing. A másik nagy kedvencem a My Kinda Girl, orgonával, picit az ezredforduló rock muzsikáját képviselő verzével, de láss csodát, egy hatalmas AOR/hard rock refrén a csúcspont, ami azonnal bemászik az ember fülébe, s ki sem nagyon jön onnan. a Learning To Fall az egyetlen ballada, rendkí­vül szép, akárcsak Sammy hangja benne. Nagy í­vű szerzemény, talán ezt a tételt tudnám, leginkább a Van Halenhez kötni, de azért ez egy másik történet. Az utolsó csúcspont számomra a záró, Future In The Past, amely egy nagyszerű befejezés, remek összefoglalása mindennek, amiről a Chickenfoot szól.

Pontszám: 8