Freakshow: Feakshow
írta garael | 2009.06.11.
Zenészek
Markus Allen Christopher (M!SS CRAZY) - gitár, ének
Jeff LaBar (Cinderella) - gitár, ének
Frankie Banali (Quiet Riot, WASP, stb.) - dob
Tony Franklin (The Firm, Blue Murder, stb.) - basszusgitár
Dalcímek
Welcome To The Freakshow
Everyone
You Who Wins
It's Really Over
Burning Me
Four Leaf Clover
Looking Back At Me
Mindgame
Mistreat Me
Ripper
Mistaken
Értékelés
Cinderella, Quiet Riot, Blue Murder, Mötley Crüe: a nyolcvanas években szocializálódott metalfannak minden bizonnyal összefut a szájában a nyál, és már kapja is elő a léggitárt, hogy bőszen ropja, háttérben az amerikai zászlóval. S hogy ezt most mindezt megkaphatja egy az egyben? Ne lódíts - pedig de! A Freakshow ugyanis egy, az említett bandák matematikai képlete szerint (C+QR+BM)- MC létrehozott szupergrupp, melynek - s most kiderül, hogy a zenét néha bizony nehéz matematikai képletekkel leírni - kivetített egyenlete mégis valahol egyenlő a Mötley Crüe-vel. Persze nem lennénk amatőr matekosok, ha a meghatározott együtthatók nem szerepelnének az eredményben: a létrehozott produktum bizony a már említett csapatok uniójának (és egyben metszetének) élvezetes eredménye. A kis rendhagyó matekozás után lássuk hát a tényeket: a csapat a fenti bandák egy-egy tagjából alakult, kivéve az énekest, ki egy viszonylag ismeretlen zenekarból - ám Pallasz Athéné módjára talpig fegyverzetben - valósítja meg Tom Keifer és Vince Neil genetikai mixtúráját. Nem véletlen, hogy kialakuló zenei világ is egy az egyben hozza az "arany éra" amerikai glam-es, hard rockos - néha punkos- arénarockját, minden kiszámítható, ám élvezetes kliséjével, hatásvadász, ám ezredszerre is bejövő fordulataival: azzal a hanyag, beleszarok típusú életérzéssel, mely annyira vonzó volt a "gulyás szocializmus" állami fegyelembe szorított zenei légkörében. Ennek megfelelően nincsenek nagy megfejtések, progresszív, vagy szimfonikus törekvések, s ha nagyon törekednék valamilyen különbség, vagy előrehaladás jelére bukkanni az eltelt huszonöt év tekintetében, akkor talán csak a néha felbukkanó, meghökkentően dögös riffeket említeném, melyek a hangzás technikai eredményeivel tuningolva a party animalból szinte fémördögöt varázsolva rúgják seggbe a lóerőtől meglepődő hallgatót. Élvezetes, ám " melyik banda klónját játszuk" típusú rejtvénymozaik az album: az első szám a Corabi féle Mötley Crüe groove-os keménységét idézi, a You Who Wins szövegdarálós megvalósítása a kokainmentes Aerosmith-t, az It' Really Over alapriffje a Zeppelin Kashmir-jának feldolgozott változata, a refrén pedig csak akkor nem juttatja a stadionos Def Leppard vokálmegoldásait az eszünkbe, ha stílusosan süketek vagyunk. Mindezek ellenére kilóra megvettek a fiúk: hiába, azok közé a hallgatók közé tartozom, kiknek századszorra is el lehet adni ezt a zsigerből jövő, dögös dallamosságot. Nemhiába voltam Cinderella fan, én bizony csak örülni tudok, hogy ismét megidéződnek Jeff Labar tipikus megoldásai, talán csak azt sajnálom, hogy Heartbreak Station western'n' roll világa már nem fért a képbe, ám az olyan riffel felvezetett Mötley-klón számok, mint a Looking Back At Me, vagy a kvázi WASP party himnusz, a Mindgame bőven kárpótolnak a vadnyugati feeling hiányáért ( mely azért a záró, akusztikus Mistaken-nél csak felüti a fejét...)
Legutóbbi hozzászólások