Saint Deamon: Pandaemonium

írta garael | 2009.06.09.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.saintdeamon.se

Stílus: Heavy Metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Jan Thore Grefstad - ének (Wild Willy's Gang, ex-Frostmoon , Highland Glory) Ronny Milianowicz - dob (Sinergy, Dionysus (Swe), Cromonic) Toya Johansson - gitár Nobby Noberg - basszusgitár (Nation (Swe) , Dionysus (Swe)
Dalcímek
Deception The Only One Sane Pandeamonium Eyes of the Devil A Day to Come Way Home Fallen Angel The Deamon Within Oceans of Glory Fear In a Fragile Mind
Értékelés

A Saint Deamon tavaly igazi breaking the law-ként (nyolcvanas évekbeli magyar együttesek értelmezésében: fekete ló) robbant be a 2008-as verseny célmezőnyébe: a B ligás csapatokból verbuválódott "szőröstök" válogatott a névhez méltó profi munkát kiröppentve emelkedett isteni ( dionysosi) magasságokba a true heavy metal kedvelőinek panteonjában. Az abszolút klisékből összeválogatott In Shadows Lost From The Brave éppen azokból a panelekből épí­tkezett, melyért a rajongók nagy csoportja szereti az euro-metalt: az újból elsütött "trükkök"-et pedig egy olyan bűvész szolgáltatta, aki a régi rutint is lebilincselő magabiztossággal és profizmussal vezette elő. A Dionysus ( Olaf Hayer ex-csapata) ritmusszekciója és a Highland Glory aranytorkú dalnoka, Jan Thore Grefstad minden ziccert kijátszva futott végig a stí­lus palettáján, hol Judasos sikolyparádét, hol Manowar jellegű himnuszparádét teremtve a Helloween-i, vagy neoklasszikus alapokon. Azt, hogy a hallottak egy pillanatnyi meglepetéssel sem szolgáltak, sikeresen elrejtették a hatásvadász dallamok és a régi, kipróbált, azonnal működő sablonok: a tökös riffre rárobbanó, mézként édesí­tő refrén, a hősies pózba merevedett, romantikus - macsó attitűd, a gének mélyén megbúvó kalandvágy felkeltésére alkalmas szövegvilág olyan programot futtatott végig a stí­lus fanjainak szoftverében, mely amolyan T-1000 módjára irtott ki minden tiltakozó pózer-rockert. Nem véletlen, hogy annyira vártam a következő lemezt, a polcról lerángatva a debütalbumot, többszöri újrahallgatással melegí­tettem be az újabb etapra, amolyan sámáni ráhangolódással felkészülve a Pandaemoniumra, amely azonban - valószí­nűleg a segí­tségül hí­vott ördögi lényeg hatására ( melyeket a társproducer, Roy Z sem tudott távolra űzni a stúdióból) - korántsem sikerült olyan magával ragadóra, mint elődje. A panelek természetesen itt is megvannak - nincs is más -, ám ezúttal valószí­nűleg a Magyar Épí­tőipar szállí­thatta azokat, mert minőségben az előd nyomába sem szagolhatnak. Pörögnek egymás után az ismerős fordulatok, ám harcos hevület helyett csak némi unalmas bágyadtság vesz erőt a csatába indulni szándékozó emberfián. Hol egy kis Highland Glory-s hangulat, hol egy kis korábbi Dionysus, ám amolyan light kivitelben: innen bizony hiányzik a kalória - s hát kraft nélkül hogyan is lehetne háborút nyerni? Hiába az ügyes instrumentális támogatás, hiába Grefstad csodálatos torka, a fiúk ezúttal otthon hagyták a fogósság nevű csodafegyvert, ráadásul nem csak a nagy pédaképektől - az Oceans Of Glory olyan szemtelen Helloween lopás, hogy attól még a tökfej is elpirul - hanem azok témáit már egyszer újrahasznosí­tó ügyes klónoktól is loptak: a Pandeamonium billentyűs epikáját a Seven Seals-es Primal Fear-től, a Fallen Angel neobarokk futamait az At Vance-től (ott még van is egy ilyen cí­mű szerzemény) csórták, a The Deamon Within refrénjét pedig a Nocturnal Rites is véresre csépelte korábban. A magabiztos, profi elővezetés most sem változott, ám ezúttal ez kevés az üdvösséghez, manapság (szerencsére) túl sok a hasonló kvalitásokkal rendelkező együttes az újabb trükk bekajoltatásához, főleg, ha olyan idei stí­lusvetélytársakhoz hasonlí­tom a csapatot, mint a szcéna szűkreszabott határain belül is újí­tani tudó Bloodbound.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások