Hardline: Leaving The End Open

írta MMarton88 | 2009.04.10.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.myspace.com/hardlinerocks

Stílus: AOR/Hard Rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Hardline pályafutása nagyon nagy reményekkel indult. Az első nagy szerencse az volt, hogy a korábban Brunette nevű klubcsapatban zenélő Gioeli tesók mellé beszállt a debütalbum producer a munka közben, mert annyira megtetszett neki a fiúk zenéje! Természetesen Neal Schonról van szó a Journey/Bad Egnlish legendás gitárosáról, akinek a neve reflektorfénybe helyezte a bandát. A vele készült Double Eclipse pedig mind a mai napig alapmű a 80-as évek amcsi hard rockját/hajbandáit kedvelők körében. Sajnos a megjelenési dátum az oly szerencsétlen 1992, s noha kezdetben úgy tűnt, hogy a remek lemezen túl a Hot Cherie rádióslágerrel, s a tini lányokat megőrjí­tő külsővel támadó banda sikeres lesz, a grunge hullám természetesen őket is elsöpörte. A banda szétesett, a Gioeli testvérek pedig abbahagyták a zenélést. Az első életjelet a fiúkról az 1998as esztendő hozta, amikor a zseniális énekes Johnnyt, visszaédesgette a rock szakmába Axel Rudi Pell, s azóta is csapatának tagja maradt. A Frontiers kiadó közben elkezdte zaklatni a 2 fivért, hogy hozzanak össze egy új Hardline lemezt, ami 2002-ben meg is jelent II cí­men. A tesók körüli zenészgárda teljesen lecserélődött a 10 év alatt. Akkoriban Johnny azt nyilatkozgatta, hogy szeretné a Hardlinet aktí­v bandaként működtetni, s 2003-2004 körül új soralbummal megörvendeztetni a rajongókat. Ennek ellenére ismét eltelt egy kis idő, egész pontosan 7 év, hogy megjelenjen az végül új korong, a Leaving The End Open. Megérte ennyit várni? Sajnos ez egy nehéz kérdés, szeretnék, de nem tudok egy határozott igennel válaszolni. Egy kis túlzással ugyan, de sikerült elveszteni ezalatt a pár év alatt valamit... a zsenialitást! Persze í­gy is egész jó a Leaving, csak nekem közel sem jön be annyira, mint a két előd. Lássuk, hogy miért. A felállásban most is történtek változások, a legfontosabb Joey Gioeli gitáros kiválása, í­gy az eredeti bandából ma már csak /b>Johnny tagja a bandának, a fő dalszerző társ pedig a IIn feltűnt gityós Josh Ramos. Maradt a szintis poszton Michael T. Ross, a ritmusszekció viszont teljesen új. Jamie Brown és Atma Anur korrekten hozzák a témáikat, megbí­zható társak a "keménymag" mellett. Ha a II egy lépés volt előre a keménység és a rockosság terén, akkor a Leaving két lépés hátra. Az Eclipse stadionrockja és a II hard rockja után most az AOR világában próbáltak bizonyí­tani a fiúk, de sajnos ez nem igazán sikerült. Az első két lemez tele volt slágerrel, s kiemelkedő volt az adott stí­lusban. Ezen két állí­tás egyike sem mondható el a mostaniról. Átlagos AOR dalok sorakoznak itt, azonnal ható sláger nincs, lassan, nehezen lopják be a dallamok magukat az ember fülébe. Jó számok helyett inkább jó részek/részletek vannak, ez pedig nekem kevés. Hallgatás közben elvan az ember, kellemes kis muzsika ez, de csak szólnak egymás után a nóták, s nem nagyon találok olyant, amelyik tűzbe hozna, amelyik után csettintenék, és azt mondanám, hogy "na, ez igen!" Hiányoznak a slágerek, inkább a szürkeség a jellemző. Néhány refrént még bátran meg lehetett volna kórusokkal támogatni. Kellemesek a dallamok, melódiák, de nem kiemelkedőek. A tempó is picit lassú nekem, nem igazán hallhatóak gyors szerzemények, inkább jellemző a középtempó. Hogy úgy mondjam, ez egy "tucat AOR" lemez, s ettől a nem szép jelzőtől még Johnny zseniális énektehetsége sem menti meg. Igazából én őt Axel mellett jobban szeretem, hangjának igazi "döge", szépsége a germán gitárhős bandájában mutatkozik meg, itt nem érzem annyira karakteresnek. Persze Gioelit mindig élvezet hallgatni, de nem sikerül olyan melódiákat közvetí­tenie felém, ami megragadna. Így meg hiába a remek orgánum. Az eddigi jellemzés után nem meglepő, ha nehéz a dalok közül kiemelnem a jobbakat. Érdes módon inkább a vége felé erős a lemez. A nyitó Voicesben érzek egy kis progos hatást, de ettől még ez egy gyenge indí­tás. A Falling Free egy dallamosabb tétel, egy az erősebbek közül, akárcsak a Pieces of Puzzles. Itt a refrén is jobbacskára sikeredett, talán szí­nvonalban ez a nóta áll legközelebb az eddigi lemezek dalaihoz. Balladák terén bőven lehet válogatni, a Start Again a "power ballad" az albumon, a Bittersweet (egy érdekesség: legutóbb az új Jimi Jamison lemezről í­rtam, s azon is az 5. dalnak Bittersweet volt a cí­me. Micsoda véletlenek, mi?:D) pedig egy tipikus AOR lassú. Eddig nem sok jót í­rtam ugye a Leavingről, de van rajta egy szám, ami nagyon tetszik. In This Moment a cí­me, és meseszép! Johnny nagyon szépen énekel, mindössze egy zongora és némi vonós kí­sérettel. Na amikor ez megszólalt, akkor megvolt az a bizonyos bizsergés és libabőr, egy pöttyöt lehetne talán hosszabb, de í­gy is nagyon szeretem! Tényleg, a szó legszorosabb értelmében egy gyönyörű kis szerzemény. Fel is csillant a szemem először, mert a következő Give In To This Love is nagyon bí­ztatóan kezdődött, jó kis rockos szám, bizonyos részletei magában hordozzák a Double Eclipse arénarockjának világát. S noha ez tetszik benne, í­gy sem mondanám tökéletesnek a nótát. A Before This újfent tipikus AOR, sajnos visszavesz picit az imént megemelkedett szí­nvonalból, amit a Hole In My Head sem tud feljebb tornászni. Az utolsó picit kiemelkedőbb dal, a cí­madó. Egy szép, lassú nóta, sok billentyűvel, néhány egész kiváló dallammal. Egy slágeres, fogós, pörgős lemez végére pont illene lezárásnak, í­gy azért picit húzza az ember a száját, miközben hallgatja.

Pontszám: 6.5