Adagio: Archangels in Black

írta Kotta | 2009.04.03.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Listenable Records

Weblap: www.adagio-online.com/

Stílus: prog-power metal

Származás: Franciaország

Dalcímek

Értékelés

A nyolc éve alakult francia neoklasszikus prog.-power zenekar harmadik énekesénél és negyedik sorlemezénél (+1 koncert) tart. El nem tudom képzelni, mi nyomaszthatja az alapí­tó Stéphan Forté lelkét, de tény, hogy az Archangels in Black meglehetősen karcosra sikerült, legalább is az Adagio korábbi munkáihoz képest. A zenekar jövőjével kapcsolatos kételyek biztosan nem marcangolják, hiszen mind a szakma, mind a közönség kegyeibe fogadta őket már első lemezük, a Sanctus Ignis megjelenésekor, annak ellenére, hogy hasonló stí­lusú zenekarokkal tele volt a padlás. Ehhez kezdetben egész biztosan az is hozzájárult, hogy énekesi posztra sikerült David Readman-t (PC69, Silent Force, Place Vendome) megnyerniük. A barokkos cizelláltságot a második, Underworld c. lemezükön csúcsra járató brigád már akkor érezhette, hogy ezen az úton nincs sokkal tovább, í­gy a Dominate egyszerűbb, direktebb lemez lett, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Legfrissebb munkájuk tovább halad a kijelölt úton: nem egy összefüggő történet ugyan, de egyetlen téma, koncepció körül forog, ez pedig a halál és a sötét oldalt hirdető filozófia. Minden (borí­tó, hangzás, egyes zenei megoldások) ennek lett alárendelve, aminek következményeképpen súlyos és nyomasztó atmoszférájú lemez született. Sokat elárul, hogy Björn Engelman segédkezett a megfelelő hangzás kialakí­tásában, aki korábban Rammstein és Meshuggah lemezeken bizonyí­tott. De nem csak a megszólalás szigorodott. Nem elég, hogy Christian Palin helyenként hörögve fröcsögi ránk az átkot, emitt-amott még blast-beatekkel is találkozhatunk, ami azért egy magára valamit adó neoklasszikus prog. bandától minimum szokatlan, Stéphan pedig olyan veszettül riffel, mintha Mustaine-t szeretné letaszí­tani arról a bizonyos - képzeletbeli - trónról. No, de azért megijedni nem kell, mindezt olyan eleganciával, a stí­lus (és a jó í­zlés) határain belül teszik, hogy kifejezetten jól esik. A marcona külső mögött pedig természetesen megbújnak a hagyományos értékek: Malmsteen-t idéző melódiák, Kevin Codfelt visszafogott, komolyzenei hatásokba ágyazott játéka, valamint a megkérdőjelezhetetlen hangszeres tudás és klasszikus zenei képzettség. Egy szó, mint száz, a mondanivaló megkövetelt némi szigorodást, és - az elsőre talán szokatlan - megközelí­tés nagyon is működik. Legalább is nekem bejött. Te is élvezni fogod, ha a Sötét Lovag szerinted is tutibb, mint a Batman és Robin, érted mire gondolok? Gyengébbek kedvéért, akik kizárólag ismertebb zenekarok koordináta-rendszerében tudják elhelyezni a zenei vektorokat: az Adagio valahonnan a Royal Hunt tájékáról indult és elegáns í­vvel megérkezett a Symphony X-hez. Nincs értelme egyesével végigvenni a számokat - hibátlan mindegyik, ráadásul ez olyan lemez, ami még a sokadik hallgatásnál is fog apró meglepetéseket okozni. Egyedül Christian Palin teljesí­tményét emelném ki - az új pacsirta tökéletes választás volt a feladatra. Sokoldalú énekes, kellően karcos a hangja, ha arra van szükség, de a magasabb témákkal is könnyedén megbirkózik.

Pontszám: 8