Queensríżche: American Soldier (II.)

írta Mike | 2009.03.31.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Rhino

Weblap: www.queensryche.com/

Stílus: progresszí­v rock

Származás: USA

 

Zenészek
Geoff Tate - ének Michael Wilton - gitár Eddie Jackson - basszusgitár Scott Rockenfield - dob
Dalcímek
Sliver Unafraid Hundred Mile Stare At 30,000 Ft A Dead Man's Words The Killer Middle of Hell If I Were King Man Down! Remember Me Home Again The Voice
Értékelés

Mike kolléga is elkészí­tette a maga háborús visszaemlékezéseit, melyet fogadjatok szintén megfelelő empátiával :)! Elöljáróban kezdjük a legfontosabbal: az American Soldier nagyon jól sikerült! De minekután grafomániám elhatalmasodott rajtam, egy kis kitérőt teszünk... A kilencvenes évek legelején járunk, amikor suhancfejjel felfigyelek arra, hogy a Metal Hammer magazin majd' mindegyik számában egy fura nevű bandát méltatnak nagy-nagy vehemenciával. Mert az idő tájt a sajtó nemcsak az Iron Maidentől és a Metallicától volt hangos, hanem egy bizonyos Queensryche-tól is, akik a fölöttébb sikeres rockoperájukat követően még egy lépcsőfokkal feljebb tudtak lépni, méghozzá az 1990-es Empire albumuknak köszönhetően. Amikor az akkori háborús magnómba beszaladt a "Birodalmi Lemez" egy TDK kazetta formájában, és elindult a Best I Can, le kellett hát ülnöm, mert kisebbfajta szí­vritmuszavart okozott a mágikus muzsika. Nos, hát í­gy ismertem meg a Queensryche-ot. Természetesen muszáj volt beszereznem a korábbi albumokat is, í­gy lett szintén nagy kedvenc a rendkí­vül változatos, korát jócskán megelőző The Warning debütálás, az akkoriban "techno prognak" cí­mkézett Rage For Order és az első másodpercétől az utolsóig tökéletes, nagyszabású Operation: Mindcrime. Nem csoda, ha reszketve vártam a következő állomást; egészen 1994-ig kellett rágni a körmöt, ugyanis az Empire után négy évvel jelent meg a Promised Land, gyönyörű-komor borí­tóba csomagolva. Bár a lemezt igen jónak tartom, meglehetősen lassú és borongós szerzeményei mégiscsak előrevetí­tették a jövő útját; az azt követő három stúdióalbum szürke, ötlettelen mivolta egész egyszerűen nem győzött meg engem (és a fórumokat olvasva a rajongókat sem igazán), sőt, még a nagy dérrel-dúrral beharangozott Operation: Mindcrime második felvonása sem indí­tott el újabb forradalmat a rockzenében (Revolution Calling, ugye?). Lassan elkönyveltem magamban, hogy a Queensryche már sosem lesz az, ami, sosem adnak ki kezük közül még egy klasszikust, és a nagy korszak legkésőbb 1994-ben lezárult. Talán í­gy is van, ám kijelentem, hogy szerintem az American Soldier a Promised Land óta a legjobb alkotás! Persze az internet most is tele van kiábrándultságtól szagló kritikákkal, de én ezúttal nem értek egyet velük - végre ott csücsül a mosoly a szám szélén. Mindközül az egyik legpuritánabb 'Ryche borí­tó ez, semmi pszichedelikus szürrealizmus, semmi művészi elvontság. Háború van és sár és vérmocskos bakancs... Geoff Tate énekes alapos kutatómunkát végzett, számos katonával és veteránnal beszélgetett, s ha az információk nem csalnak, saját édesapját is mikrofonvégre kapta, tudniillik ő is megjárta a poklot - Vietnámban. Így a koncepciózus lemez megénekli a második világháborút, Koreát, Irakot... A fájdalmat. Mert az American Soldier minden hangját átjárja a fájdalom, a keserűség, a bánat. Ennélfogva nem csoda, hogy sötét-borús hangulata miatt leginkább a Promised Land mellé tehető; lassú folyású, elsőre nehezen megnyí­ló kompozí­ciók követik egymást. És épp ennek okán nem lesz népszerű az "Amerikai Katona"; itt nem találunk koncertfavorit refréneket vagy a korai időket idéző metálhimnuszokat. Mégis működik a dolog! Nincs intró, nincs mellébeszélés; a nyitó, mindössze 3 perces Sliver azonnal berobban Geoff üvöltésével ("Talpra!"), és noha a szokatlan, Mike Pattonos énekmegoldásoktól egy pillanatra felszalad a szemöldök, kezdésnek erős, megadja az alaphangulatot modern és dühös témáival, melyek felett valamelyest a svéd Pain Of Salvation szelleme kí­sért. Talán a refrén lehetne emlékezetesebb... Az Unafraidben a helikopterek kerepelése keveredik monológokkal és világháborús szirénával, a refrén itt is jellegtelen egy cseppet (főként, hogy a verze-ének hiányzik), de az izgalmas gitárriffek gyorsan kárpótolnak mindezekért. A Hundred Mile Stare már sokkal meggyőzőbb; mintha a Promised Landről maradt volna le, az énekdallamok rég voltak ennyire ellenállhatatlanok! A szí­nvonal emelkedik, én is kezdek megnyugodni; a szellősebb szerkezetű At 30,000 Ft az Empire lemez zseniális opusaira hajaz, Geoff szárnyal, a gitárok sí­rnak, én pedig lehunyom a szemem, immár hátradőlve: rég örültem í­gy új QueensrË™che nótának! A lassan hömpölygő, hat és fél perces A Dead Man's Words sem mozdul el a '90-es album irányvonalától (hál istennek!), jobbnál-jobb témák fonódnak egymásba, a végén a szaxofonjáték mélyí­ti a kellőképp komor képeket. Killer: korábban azt gondoltam, hogy na, ez lesz a Gyors Szám, de a banda rám cáfol; a tempó nem változik, marad a megfontolt középtartomány, ahogy eddig. És talán ez a (legnagyobb) hibája az American Soldiernek; a sok hasonszőrű ütem bizony jó táptalaja az unalomnak, még akkor is, ha szerencsére ebbe a csapdába mégsem estek bele a zenészek. Ettől függetlenül nem ártott volna egyszer-egyszer felpörgetni a ritmust, mert - ahogy az eddigi kritikákból is kitűnik - ez lesz a fanyalgók kedvenc céltáblája. A Middle Of Hell szinte ott folytatja, ahol a Killer véget ért, ismét megidézik nekünk a múltat; ezúttal a Della Brown visszafogottabb epikája kerül terí­tékre némi Promised Land-hangulattal. (Nekem ugyan tetszenek ezek a lassan csordogáló merengések, de az ortodox Operation-rajongókat majd itt nyomja el az álom...) A klipes If I Were King olyasforma fél-ballada, nem rossz, nem rossz, de í­rtak már jobbat ennél, a nagyí­vű refrénkórus pedig tovább nehezí­ti a szemhéjakat. Persze nagy baj nincsen, főképp, hogy a következő Man Down! már-már a power metal felségterületére merészkedik szőrös riffjeivel és döngölő refrénjével. És jön az első igazi lí­ra a Remember Me képében; az alap ismét a Pain Of Salvationre emlékeztet, Geoff kellemes hangja elbódí­t, s csak akkor támad egy kevéske hiányérzetem, amikor melléhelyezem a korai idők balladáit - azok valóban a lélekbe vájtak szépségükkel! A Home Again is hasonló húrokat penget, ám megrendí­tőbb, mint elődje, s ebben szerepet játszik Tate tí­zéves lányának csiszolatlan, bánatos éneke is. A záró The Voice ünnepélyes és monumentális, Geoff hangját az égbe szöktetik a vonósok, majd elhangzik a "don't be afraid" sor, és vége... Bár elfogadom e balladák létjogosultságát, amelyek a lemezkoncepciónak vannak alárendelve, egy alapvetően lassú album végére helyezni három lí­rai szerzeményt, ráadásul egymást követve - igen nagy kockázat. Ettől függetlenül az American Soldier egy kiváló munka, s noha a szövegkönyvvel még nem találkoztam, a muzsikát szerencsére nem hatja át a felesleges patrióta pátosz.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások