Shadowkeep - The Hourglass Effect

írta Kotta | 2009.03.12.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Melissa Records

Weblap: www.shadowkeepmetal.net

Stílus: progresszí­v metal

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Megvallom, nem számí­tottam rá, hogy mostanában ilyen lemezt hallok. Kezdetben a progresszí­v metalt leginkább a gyakori riff- és ritmusváltások különböztették meg a "normál" metal zenekaroktól, ma azonban ez már úgy tűnik, nem elég. A progresszí­v zenekarok egy része - a korszellemnek megfelelően - súlyosabb, lehangolt gitárokra és moll hangzatokra épülő, rafináltabb dallamokkal operáló zenét játszik, ahol az érzelmi töltet legalább olyan fontos szerepet kap, mint a technikai felkészültség. Arra gondolok, hogy az Androméda, vagy éppen az Evergrey egészen máshogyan közelí­ti meg ezt a stí­lust, mint azt anno mondjuk egy Crimson Glory lemezen hallottunk. A jelenlegi fősodor pedig leginkább neoklasszikus power metalt játszik, progresszí­v elemekkel átszőve. Kissé szarkasztikusabban fogalmazva: Malmsteen örökségét keverik Dream Theater-rel, különböző arányokban. Mindazonáltal nehéz lenne megkövezni őket, az Álomszí­nház a 21. században éppoly megkerülhetetlen prog. metalban, mint Malmsteen a heavy rock és klasszikus zene fúziójában. Ebben a stí­lusban egyébként - hála az égieknek -, az utóbbi időben bőséges és magas szí­nvonalú a felhozatal, mégis ember legyen a talpán, aki egy-egy kiemelkedő alkotástól (mint például tavaly a Seventh Wonder albuma) eltekintve, meg tudja különböztetni a gyakran tökegyforma hangzású zenekarokat. A harmadik markáns irányzat pedig a pszichedelikus rock és a Pink Floyd bűvöletében él. (Itt és most csak a prog. metalról elmélkednék éppen, ezen kí­vül létezik jó néhány, a progresszí­v rock örökségét felvállaló zenekar is, a matek-metálról nem is beszélve). Persze ezek az irányok időnként keverednek, a kortárs bandák egyéni hangjukat keresik: van, aki a komolyzenei hatások hangsúlyozásával vagy jazz-rock elemek beépí­tésével, mások pedig éppen a dallamosságot vagy a súlyosságot tolják előtérbe. Egy biztos, "hagyományos", két-gitáros, szinti- és sallang-mentes progresszí­v metál lemez nemigen jelent meg mostanában. Nos, a Shadowkeep azért okozott kellemes meglepetést, mert a '80-as évek US prog.-power együtteseihez visszanyúlva tolják a kompromisszummentes gitárzenét. Mielőtt azonban rátérnénk a lemezre, nézzük szét egy kicsit a zenekar háza táján, mert - hozzám hasonlóan - gondolom az olvasók többsége sem igen hallott róluk ez idáig (tisztelet a kivételnek). A zenekart 10 éve alapí­totta Chris Allen és Nicki Robson gitáros. Bemutatkozó EP-jükre felfigyelt a Limb Music, aminek eredményeképpen 2 albumot is kihoztak a belga származású Rouge M. énekessel (Corruption Within - 2000, A Chaos Theory - 2002). Az elsőt nem ismerem, de az A Chaos Theory jó kis Helstar-szerű muzsikát rejt, érdemes belehallgatni abba is. A szekér beindulni látszott: felléphettek Dio, Halford és a Symphony X előtt is. De a lendület megtört Rouge M. távozásával. Richie Wicks személyében érkezett a megváltó, akit az Angel Witch basszusgitáros-dalnokaként ismerhettünk meg, majd ő lett az énekese az újjáalakuló Tygers Of Pan Tang-nek. Riche segí­tségével egy remek album született. Magas fekvésű orgánuma éppúgy a hagyományokat idézi (Midnight, Tom Mallcoat (Lethal), fiatalkori Geoff Tate), mint a hangszerelés (nincs túlvezérlés, szépen kivehető minden egyes hangszer) és a zenei megközelí­tés. Szárnyaló dallamai kellően ellensúlyozzák / kiegészí­tik a gyakori riff- és tempóváltásokra épülő gitárzenét, ennek eredményeképpen a The Hourglass Effect jócskán az élvezhetőség határain belül marad. Chris és Nicki a csillagokat is legitározzák az égről, mindehhez pedig biztos és fölényesen laza ritmusszekció alapoz. A stí­lus szerelmesei többször fognak ez alatt az 50 perc alatt a nadrágjukba élvezni, az egészen biztos! A szikár témákat 2 lazább, gitár-énekre, illetve zongora-énekre épülő nóta lazí­tja - szí­nesí­ti. Az üvegház-hatással kapcsolatos koncepcióról - szövegkönyv hiányában - sajnos nem tudok részletesen beszámolni, a számok közti bejátszások, beszédfoszlányok mindenesetre összefüggő történetre utalnak. Párhuzamként, a korábban már emlí­tett Crimson Glory és Helstar mellet a korai Fates Warning, az első lemezes Queensryche és a kultikus Lethal emlí­thető leginkább, de ide kí­vánkozik a szerintem rettenetesen alulértékelt Steel Prophet és a legendás Vicious Rumours is. (Egyébként Rouge M. távozása után rövid ideig Ronnie Stixx-szel próbálkoztak, aki végül a Vicious Rumours-ban kötött ki). Az a helyzet, hogy én erre most bevések egy kilencest. Tudom, hogy manapság ilyen zenével, komoly kiadói támogatás nélkül hatalmas sikereket elérni nem lehet, de bizony ez a produkció simán odahelyezető a fent emlí­tett zenekarok klasszikus lemezei mellé. Ha csak kicsit is kedveled a US prog.-power metalt, ez a lemez bizony kötelező!

Pontszám: 9