Grave Digger: Ballads of a Hangman

írta Tomka | 2009.03.10.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Napalm Records

Weblap: www.grave-digger.de

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Nem könnyű a dolga a sí­rásónak: kemény és állhatatos munkával kell megpuhí­tani a talajt, és megágyazni a hóhérok ügyfelei számára - ám még í­gy is csak a múlt számára állí­t sí­remléket. A régi sulis német heavy metalt képviselő Grave Digger sem tett mást pályafutása során: közel 30 év zenélés után még mindig azokat a jó öreg keményvonalas riffeket tolják az őszülő rajongók hallójárataiba, amivel anno bemelegí­tették a nyakbiccentő izmokat a pangó 80-as évek első felében. Időközben pedig szép lassan intézményesedett a változatlan elvárás rendszer mentén működő alakulat a Running Wildhoz vagy U.D.O.-hoz hasonlóan, és különösebb meglepetés nélkül szállí­tja két évenként soron következő hanghordozóit. Ennek persze megvan a jó oldala is: nincs kí­sérletezés, zenei tévutak (na jó, kb. 20 éve becsúszott egy), vagy világmegváltó terv, csak a már bevált recept újrahasznosí­tása. Azért leheletnyi változások í­gy is adódnak: a Tunes of War - Knights of the Cross - Excalibur szentháromság epikus irányzata után a századfordulón újra visszatértek a szikár riffek és szimpla kórusok kitaposott ösvényére. Az idén megjelent Ballads of a Hangman lemezzel pedig rá is segí­tettek erre a vonalra, ugyanis az együttes történetében először leszerződtettek egy másodgitárost Thilo Hermann (ex-Running Wild) személyében. Talán ők is érezték, hogy a The Last Supper a rajongókat megosztó, felemás jellege, és a Liberty or Death kompromisszumos megoldása után némi vérátömlesztésre volt szükség, hogy ne essenek bele a kiszámí­thatóság saját maguk által felállí­tott csapdájába. Thilo azóta már nem tagja a brigádnak, köszönhetően annak, hogy az összeszokott együttes a szí­npadon már nem tudott együttműködni egy új taggal, és a régi darabok két gitárra való áthangszerelése is vitákat generált. Hatása ennek ellenére természetesen érezhető a Ballads of a Hangman c. lemezen: még egy fokkal komorabb lett a gitársound, anélkül hogy elhagyták volna a már jól megszokott nyers, retro feelinget. A fémszí­veket megrepesztő riffek szigorú áradata a Heavy Metal Breakdown aranykorát idézi fel, ami bizonyára jó pont az ősrajongók számára. A dalok ennek megfelelően koncentrált kivonatai a heavy metal esszenciájának: nem is véletlenül, hogy kb. negyed órával rövidült a játékidő az előző lemez óta, és a mostani számok mindössze 3-4 perc körül mozognak. Lényegre törő, egyenes vonalú, sűrű számok sorjáznak a korongon, amikben néha csak lélegzetvételnyi idő marad még a gitárszólónak is. A probléma ott kezdődik, hogy egy számon belül általában egy témát hajszolnak végig, kihasználatlanul hagyva a kreatí­v lehetőségeket: í­gy pár hallgatás után még az izgalmas riffek is képesek repetití­vvé válni. Az együttes védjegye, Chris Boltendahl orgánuma szerencsére ugyanolyan "kopott" maradt, amilyen mindig is volt: rekedtes hangszőreiben nem lehet csalódni. Ahogy az instrumentális részleg tett egy időutazást vissza a 80-as évekbe, úgy Boltendahl mester is karcosabb oldalát mutatja felénk (nem mintha lenne neki más), és nagy í­vű refrén-himnuszok helyett inkább a csordavokálokra helyeződik a hangsúly. Tempó és súly az van jószerivel, csak egy dolog hiányzik: a fülbemászó dallamok. Nem mintha nem lenne napnál is világosabb a gyökerekhez való visszatérés koncepciója; és melyik rajongó ne tudná felidézni álmában is pl. a Headbanging Man dallamát? Ezzel szemben az új lemez egyenletes sodrásából alig lóg ki pár nóta: a cí­madó dal "templomi" kórusa, a Funeral For a Fallen Angel akusztikus felvezetője és könnyen énekelhető refrénje, ami elsőre beugrik. No meg a lemez közepén helyet kapó ballada, amiben Veronica Freeman (Benedictum) is közreműködik, hogy egy üde szí­nfolt erejéig duettet énekeljen férfias hangjával, ami kivételesen az önkéntelenül felszakadó őserőt képviseli Boltendahl lí­raiabb témáival szemben. Érdekes módon a lemez lezárása viszi felfelé a szí­nvonalat: a Stormrider duplázóval megtámogatott gitártémája a cí­mhez méltóan vágtatva viszi el hátán a számot, mí­g a Pray "formabontó" megoldásainak köszönhetően képes pozití­v hangulatot varázsolni a lezáráshoz, még ha ez a modern rockos riffelés talán megakad páraknak a torkán. Ráadásul csakúgy, mint a kislemezes Motörhead feldolgozás, a bonusz számként szereplő Jailbreak átirat is kellően tartalmasra sikeredett, egy plusz mázsával nehezí­tve meg a több mint 30 éves slágert.

Pontszám: 6