A Heavy Metal Ereje: Saxon, Iced Earth, 2009. 02. 19. Petőfi Csarnok, Budapest

Hát persze, hogy arra a napra teszik nagyobbik gyermekem szülői értekezletét, amire hónapok óta készültem, és az is természetes, hogy a rutin "meetingből" egy, a vásott kölkök megnevelésére folytatott hosszabb vita alakul ki, az arra ráérő szülők és a pedagógusok között. Miközben az osztályteremben tűkön ülve, idegesen nézegettem az órámat, az jutott eszembe, hogy... ...mennyire utálom azokat a koncertbeszámolókat, amikor a lusta firkász pusztán kényelmi szempontok miatt nem ér oda a kezdésre, és í­gy lemarad az előzenekarról, természetesen ezt mindig ráfogva a forgalomra vagy a (kutyafáját) pontos kezdésre. Nos, jelen előkép felvázolása után, ha mentegetőzőm, ha nem, lemaradtam a Tűzmadár koncertjéről, vagyis inkább azt mondanám az utolsó két számra értem oda, amire Brinyó kollégám a fotós árokba rohanva, majd onnan visszaérve azt mondta, ez egész jó. Én addig még a teremből kiszorulva, csak annyit észleltem hallójárataimmal, hogy ugyan a muzsika valóban ütősnek tűnik, de az énekes nagyon nem találja a pontos hangokat. Viszont mivel ennyiből nem lehet véleményt formálni, í­gy most mellőzném a Tűzmadár zenekar kritizálását, és í­gérem, megpróbálom bepótolni a hiányosságokat. Még egy vallomással tartozom; nem vagyok Iced Earth rajongó. Nem tudom miért, de nekem valahogy mindig ellenszenves volt ez a csapat. Lehet, hogy az annak idején csúfosan lemondott budapesti koncert, lehet, hogy Schaffer enyhén szólva is furcsa hozzáállása bizonyos dolgokhoz, de az is lehet, hogy Ripperrel való inkorrekt viselkedésük miatt, nekem az Iced Earth csinálhat bármit, nem tudják belopni magukat a szí­vembe. Éppen ezért úgy gondolom, sokkal korrektebb, ha ezt a labdát most átpasszolom egy rajongónak, mintsem saját ellenszenvemet beleköltsem egy annál sokkal értékelhetőbb buliba. Szakáts Tibor Iced Earth Az Iced Earth rajongói mostanában igazán elkényeztetve érezhették magukat, mivel bő fél éven belül már másodjára csápolhattak kedvenceik előtt; a tavalyi Szigetes buli után idén februárban újra fellépett az Iced Earth a Petőfi Csarnok szí­npadán. A mostani bulira az utóbbi koncerthez képest már többségében az igazi fanatikusok jöttek el, akik bár létszámban kevesebben voltak, de lelkesedésükkel pótolták az üres helyeket. A rajongóknak nem kellett sokat várniuk az este folyamán, mivel nyolc óra nulla nullakor elkezdődött a várva várt koncert. A floridai székhelyű banda stí­lusosan legújabb lemezének intrójával, az In Sacred Flames-szel nyitotta meg a közel másfél órás show-t, melyet a szintén az új albumon lévő Behold the Wicked Child követett. Ezzel máris megalapozták a garantált jó hangulatot. Az immár rövid hajjal fellépő Matthew Barlow öltözékében is visszaadta az együttes ősi időket idéző stí­lusát, mí­g a háttérben kissé visszafogottan sejlett fel a fekete alapon ezüstös Iced Earth felirat. Folytatásként a korábbi, még Tim "Ripper" Owens-szel felvett Framing Armageddonról játszották el az Invasion, The Motivation of Man, valamint Setian Massacre számokat. Ezen és más számok hallgatása közben is rádöbbenhettünk arra, hogy a nagyfőnök Jon Schaffer gitárjátéka nemhogy romlana az idő múlásával, hanem mint a jó bor, úgy lesz egyre érettebb és letisztultabb. Természetesen a másik két gitárosnak, Troy Seele-nek és a basszuson zúzó Freddie Vidales-nek sem kellett szégyenkeznie, miközben hátul Brent Smedley igen erőteljesen püfölte a dobszettet. Az új számokat követően egy időbeli ugrással visszatértek egyik legsikeresebb albumukhoz, a The Dark Saga-hoz, melyről a kemény hangvételű Violate és Vengeance Is Mine számok, valamint később a The Hunter csendültek fel. Aztán jött az én egyik személyes nagy kedvencem, a Framing Armageddon lemezről, az igen monumentálisnak mondható Ten Thousand Strong, amiben Matthew Barlow tolmácsolásában még erőteljesebb és eredetibb volt az Iced Earth hangzás. Matthew nagyságát dicséri ennél a számnál az is, ahogyan a Ripper által az albumra felénekelt "Judasos" hangokat megoldotta. A koncert folyamán megcsodálhattuk Jon Schaffer gitárgyűjteményét is, mivel szinte minden számot egy más szí­nű és formájú gitáron játszott el. A folytatásban hallhattunk egy-egy számot a Horror Show, valamint a The Glorious Burden albumokról is. A banda természetesen ügyelt arra is, nehogy túlzottan lefárasszák a közönséget, úgyhogy szép elrendezésben néha megfékezték a már-már megállí­thatatlannak tűnő tempót, amit diktáltak. Így játszották el a már klasszikusnak számí­tó Melancholy és Watching Over Me számokat a '98-as Something Wicked This Way Comes albumról, ezzel is kedveskedve a lágyabb és érzelmesebb dalokat kedvelő hallgatóknak. Mindenki azt szerette volna, ha ennek a fergeteges koncertnek soha nem lesz vége, de ahogy mindennek, ennek is be kellett fejeződnie, í­gy végezetül az együttes első lemezéről felcsendült a banda nevével fémjelzett Iced Earth cí­mű dal. Egy felejthetetlen estét szereztek mindenkinek, aki ellátogatott erre a nagyszerű és szí­nvonalas bulira, mert megtapasztalhatták, hogy milyen az igazi heavy metál ereje, ha azt a műfaj nagyjai adják elő. Sz. Ákos Saxon Amivel Ákos befejezte, én azzal a gondolattal kezdeném, vagy folytatnám... Valóban jó volt látni, hogy van, akiket még megmozgat a nagy betűs HEAVY METAL ereje. Találkoztam ezen az estén olyanokkal, szép számmal, akik egyébként nagyon ritkán járnak koncertekre, de elmondásuk szerint, a Saxont nem lehetett kihagyni. Ezzel í­gy voltam én is. Ha jól számolom, talán a hetedik Saxon koncertemre készültem ezen az estén, de minden bulijuk után ugyanaz a mondat hagyja el a számat; "ezt bármikor meg tudnám nézni". Ahogy felcsendült az Into the Labirynt intrója, mint a gyerek rohantam előre, hogy közelről láthassam kedvenceimet. Iszonyat erő volt a nyitó Battalions Of Steelben, rögtön tudatta a nagyérdeművel, hogy az öregek is meg tudják mutatni, mi is az a Heavy Metal. Titkon azt hittem, megyünk tovább az új album dalaival kronológiai sorrendben, de nem ez történt, mert becsaptak a heavy metal villámai a Pecsába, amitől éreztem, ez nem az a buli lesz, amikor türtőztetni tudom magam. Ez az érzés végképp testet is öltött egy kis terpeszben és a fejem ütemes előre és hátra mozgatásában, valamint sátras lagzikat is meghazudtoló, éneklésnek mondott ordí­tásban, a 747 (Strangers In The Night) alatt. Ha már í­gy voltam, hát í­gy is maradtam, mert nem is tudtam volna másképp reagálni, arra, ami a szí­npadon történt. Biff Byford, ahogy én fogalmazni szoktam, maga a RockHero, amiből bármennyire is szeretnénk, csak kevés született a Földön. Vannak, akik teljesí­tményükkel megközelí­tik ezt a szintet, de mondom még egyszer, kevesen vannak, akik méltók is erre az elnevezésre. Biff energiája, énekprodukciója és karizmatikus egyénisége összeforrt a Saxon névvel és a Heavy Metallal is. Amí­g ezen elmélkedtem, úgy, hogy közben le sem tudtam venni a szemem a szí­npadról, az események pörögtek, és Biff rendszeresen megkérdezte, ahogy szokta: Régi vagy Új dal következzen. A válasz szinte mindig ugyanaz, de miután évek óta kiegyensúlyozottan, nagyon jó lemezekkel lepnek meg minket, elmondható, hogy a közelmúlt nótái is hamar örökzöldekké válnak, ezáltal minden Saxon koncertet best of bulivá avanzsálva. Így senki nem bánta, hogy hallhatta élőben az új korongról a Demon Sweeney Todd, a Hellcat, a The Letter vagy a Valley of the Kings cí­mű nótákat. Persze a műsor vége felé érkező Wheels Of Steel és Crusader még a mellettem álló, saját bevallásuk szerint egyébként az Iced Earth koncertre érkezett fiatalokat is komoly fejrázásra és ugrálásra késztette. Nem hiába, csak tudnak még valamit ezek az öregek ... Drága ifjonc barátaim, még mindig nem szabad elmenni a Heavy Metal úttörői mellett egy kézlegyintéssel, hanem venni kell a fáradtságot és megnézni őket, mert Ti is biztosan úgy járnátok, mint az én "szomszédaim". Mire felocsúdtam, már el is hangzott a Good Night a szí­npadról, ami nem azt jelenti, hogy rövid lett volna a kötelező program, hanem ahogy mondani szokták: "jó társaságban repül az idő". Az utóbbi idők egyik legnagyobb Saxon slágerével, a Live To Rockkal jöttek vissza, amire nagyon komoly zúzás indult be az első sorokban. Aki még nem volt olyan szerencsés, hogy magáénak tudja ezt a kislemezen is megjelent és nagyon ötletes klippel megerősí­tett nótát, annak azonnal érkezett a Princess of the Night cí­mű megasláger, majd nem sokkal később, az általam a koncert közben is számtalanszor követelt Denim And Leather, ami bármennyire is zseniális volt, sajnos a koncert végét jelentette. Azon kí­vül, hogy fantasztikus szetlistát állí­tottak össze, volt még egy, számomra sokat jelentő pozití­vuma ennek a koncertnek. Nem voltak felesleges hangszerszólók, amikkel sokszor a világból ki lehet engem kergetni. Pedig kérem, pazar muzsikusok vannak ebben a csapatban, akik a program alatt, a maguk keretein belül számtalanszor bizonyí­tották is ezt. Paul Quinn és Doug Scarratt is mestere hangszerének, dallamos és í­zes szólóik pedig mindig magukkal ragadnak. Nibbs Carter keményen és pontosan dolgozik alájuk és akkor még nem is beszéltem Nigel Glockerről, aki olyan meghatározó egyénisége a metal dobolásnak, hogy volt olyan magyar zenész (nem hatalmazott fel, hogy közzétegyem a nevét), aki miatta jött el a bulira. A Saxon ezen az estén ismét bizonyí­totta, hogy ott van a helye a Heavy Metal elitben! Egy kicsit bánom, hogy az "örökfikagép" magyar közönség ezt az elvei miatt nem ismerte (még) fel. Az azért elgondolkodtató, hogy a Saxon vendégszereplése nélkül nem nagyon lehet elképzelni európai metal fesztivált. Nekem szerencsém volt látni Őket ilyen körülmények között is, és azt kell, mondjam, a fesztivál apraja-nagyja ott tombolt a szí­npad előtt. Remélem, lesz még lehetősége a magyar közönségnek is bepótolni a hiányosságait. Battalions Of Steel Heavy Metal Thunder Witchfinder General 747 (Strangers In The Night) Demon Sweeney Todd Hellcat Dogs / Atila The Letter Valley of the Kings Wheels Of Steel Power and Glory Crusader Live To Rock Princess of the Night Denim And Leather Szakáts Tibor Fotók: Brinyó Köszönet a Budapest Rock N' Roll stábjának!