Gypsy Rose: Another World

írta garael | 2009.02.22.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Escape

Weblap: www.gypsyrose.se

Stílus: hard rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A Gypsy Rose történetéről és érdekes dalalkotási periódusáról Tomka í­rt a debüt lemez kapcsán, az időugrásos sztorit í­gy meghagyom a Sarah Connor krónikáknak - szerencsére a fiúk alkalmazkodtak a reálisabb kiadási terminushoz, í­gy talán még a harmadik lemezüket is meg fogom érni, ha hosszú élettel ajándékoz meg a Teremtő. Ha nem ismernéd a bandát, Kedves Olvasó, a névről azért valószí­nűsí­thetőleg be tudod tájolni a zenekar által játszott stí­lust - nem, nem doom metal - , a rózsa szerencsére olyan trade mark - ká nemesült a rock évtizedei folyamán, mely egyet jelent a minőségi hard rock zenével, még akkor is, ha az a fránya virág ezúttal nem amerikaias illattal ajándékoz meg bennünket. Mi is változott az első lemez óta? Zeneileg talán kiforrottabb és kevésbé nyolcvanas évekbeli í­zű produkcióról van szó, jóllehet a csapat fő zeneszerzője le sem tagadhatná zenei szocializációs éráját. S hogy ez baj lenne? Korántsem, hiszen aki szereti az adott időszakbeli Scorpions, Europe, Rainbow munkáit, az minden bizonnyal kedvtelve fogja hallgatni ezeket a tradí­cionális í­zekben tocsogó dallamokat is. Az új énekes, David Reece nem mai csóka, nevét gondolom a legtöbben a csúfos emlékú Accept albummal, az Eat the Heattel azonosí­tják - ám mostani produktuma alapján minden bizonnyal sikerül örökre letörölni a személyére égetett skarlát betűt. Dallamai és hangja remekül passzolnak a zenekar koncepciójához, szinte egy pillanat sincsen, hogy ne tudnánk azonnal dúdolni a fülbemászó melódiákat. Az összhatás teljes mértékben európai, s ha nem is annyira direkt módon, mint a legutóbb általam emlí­tett Alex Beyrodt's Voodoo Circle esetében, de bőven táplálkozik a szivárvány örökségéből. Az olyan, málházós, epikus témakibontást hallván, mint amit Nothing Really Matters-en, vagy az Another World-ön tapasztalunk, egyből a csillagokat próbáljuk meg lebámulni az égről, de a Final Call-t hallván is egy slágerbe oltott, neoklasszicizált Blackmore nóta juthat az eszünkbe. Temészetesen akad itt másfajta csemege is, az Angels a Face The Heat korabeli Scorpions metalosabb világát villantja fel, í­zléses keleties dallamvezetéssel, a When I Call Your Name pedig a kötelező AOR ballada, a fehér kí­gyó levedlett bőrébe bújva. A Don't Look Back egy pillanatra az Accept árnyékát vetí­ti a falakra, persze egy fokkal dallamosabb koncepcióval, de a záró, Hellhammer már az ereje teljében lévő, klasszikus Europe-ot idézi, olyan időugrást végrehajtva, mely hatására minden nosztalgiázni vágyó "öreg rocker" felállva tapsolhat, miközben a stadionban ezrek üvöltik a kitörölhetetlent refrént együtt a bandával Reece Bonnet-et és Gioeli-t idéző hangja remekül passzol a dalokhoz - annak idején sem a hangszálakkal volt a gond - ráadásul sikerült egy abszolut adekvát környezetbe helyezni az énekest, az instrumentális szekció a szokásos skandináv profizmussal biztosí­tja a hanszeres logisztikát, kellő mértékű teret hagyva a vokális "eszmefuttatásoknak".

Pontszám: 8