Vision Divine: 9 Degrees West of the Moon

írta garael | 2009.02.08.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.visiondivine.com

Stílus: prog-power metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

A Vision Divine és a Labyrinth amolyan zenei egypetéjű ikrekként keveregtek a fejemben - a muzikális hasonlóság persze nem véletlen: minmdkét együttes "lélekmotorja" a gtáros, Carlo Andrea Magnani (aki valamilyen oknál fogva egy amolyan skandináv bőrt kapott az olasz fémvázra, megalkotván az Olaf Thörsen nevű kiborgot) ki persze nem tud elvonatkoztatni a rá jellemző progos beütésű powertől. A hasonlóságot a mindkét badában megfordult, a Rhapsody Of Fire-el az NB-1-be feljutott Fabio Lione énekdallamai is fokozták, gondolom, Olaf magától kérte annak idején kölcsön a Labyrinthből az énekest, amire aztán Magnani lekesen bólinthatott. Az igazi siker érdekes módon mégsem vele, hanem egy Michele Luppi nevezetű úriemberrel köszöntött a bandára: Luppi a szí­ntér legképzettebb énekesei közé tartozva könnyedén folytatni tudta az inkább a Rhapsodyra fókuszálni akaró Fabio szerepét. A Stream of Consciousness-el végre megugrották azt a lécet, melyet a Labyrinth már korábban felállí­tott: a jellemző olasz érzékenységgel finoman átszőtt, intellektuális felhangokkal megspékelt heavy metal Luppi AOR-on szocializálódott, csodálatos hangjával és dallamaival nem érdemtelenül érte el a figyelem felkeltését. A következő két album aztán már nem tudta hozni a Stream sikerét, ám annyit elért a banda, hogy legutóbbi lemezüket már az ex-Stratovariusos Timo Tolkki felügyelje producerként. A 9 Degrees West of the Moon esetében sem történt ez másképp, bár Tolkki utóbbi időszakban mutatott hullámzó teljesí­tménye részemről okozott egy kis bizonytalanságot a végeredmény megjóslását illetően. A lemez tagságát böngészve aztán mintha a villám vágott volna belém: az ideiglenesen szünetet tartó Rhapsodyból visszatért Fabio, hogy Luppi-t kiütve a nyeregből projectezzen kicsit. Tolkki és Lione? Itt bizony acélpáncél szagot sodor a szél, még akkor is, ha csapatban az igazi főnök a már emlí­tett gitáros. (Titokban persze már dörgöltem is a tenyerem, hogy esetleg egy amolyan felturbózott másodvonalas true anyagot kapunk majd...), főleg azután, hogy a nyitó, több mint nyolcperces Letter To My Chid Never Born egy igazi Stratovarius bomba, némi progresszí­vebb bilentyűs parádéval. Ez igen, gondoltam, én bizony nem bánom a labirintus elhagyását, éljen a vasakaratú Toldi, izé Tolki, aki nem hagyja a Stratovarius szellemet a palackban punnyadni. Sajonos azonban a folytatásban elmaradnak a sikerült utalások, és némileg unalmas, lagymatag progresszí­v futamokkal dúsí­tott AOR-powert kapunk a nyakunkba, a direktebb europower, és a Vision Divine féle progos eszmefuttatások között laví­rozva, mely nem mer sem olyan tökös lenni, mint a Strato, sem annyira érzékeny, mint az anyacsapat korábbi munkái. A The Streets Of Laudomia ugyan felvillant még némi Tolkki í­zt, ám sajna a karakteres dallam már elmarad, a The Killing Speed Of Time pedig hiába hoz Rhapsody korabeli blackes károgást, a durvulat oly mértékben nem illeszkedik a többi dal közé, hogy amolyan kakaukktojásként szorí­tja ki érdemesebb sorsra kárhoztatott dallam-társait a fészekből. A végére aztán egy Judas cover is belefért a repertoárba, ám az eredeti dal sejtelmesen gonosz hangulatát nem tudta reprodukálni az olasz csapat, még akkor sem, ha Lione operás hangja érdekes szí­nt kölcsönöz a feldolgozásnak. Az unalom persze nem Fabion múlik, ő hozza azokat az érzelmes maní­rokat, melyeket megszokhattunk tőle, igazából az ő hangja miatt hallgattam meg többször is az albumot, kár, hogy nem sikerült pár élvezetesebb dallamtémát tolmácsoltatni vele.

Pontszám: 6