Soulrelic - Love is a lie we both believed

írta Mazi | 2006.01.12.

Megjelenés: 2005

 

 

Kiadó: Spinefarm

Weblap: www.soulrelicband.com

Stílus: Love metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Jah Hölli - Billentyűs Antza Talala - Gitáros Tommy Soumala - Énekes Raymond Pohjola - Dobos Pecu Talala - Basszus gitáros
Dalcímek
1. Hollow Craving 2. Tears of Deceit 3. Dying Angels 4. Down on My Path 5. The Key 6. Kiss of a Saint 7. The rain of Sorrow 8. Still Breathing 9. It's All So Easy 10. Burned to Ashes
Értékelés

Mivel már köztudott, hogy nagy rajongója vagyok a Love metal bandáknak, í­gy ezen í­rás sem szólhat másról, mint egy újabb üdvöskéről, aki a változatosság kedvéért ismét Finnországban született. Ez a zenekar pedig nem más, mint az ifjú tagok alkotta Soulrelic. Jómagam mikor először olvastam róluk, a HIM korai munkáihoz hasonlí­tották őket, de kiemelték, hogy van bennük azért egyéniség is, tehát elég élvezhető, amit művelnek, nem a tipikus sablonos muzsika. Bár, bevallom tényleg egy-két kivételtől eltekintve a legtöbb love metal banda mégis másképp fogalmazza meg, másmódon fejezi ki az érzelmeket. Persze a HIM, mint kiindulási pont jelen van mindenhol, de a felületes hallgatók rávágják valamennyire, hogy olcsó kópia. Jómagam inkább elmélyülök ezekben a zenékben, és, csak ha már pontos képem van róluk, akkor adok véleményemnek hangot. Első nekifutásra kellemesen meglepettség lett úrrá rajtam, örült a lelkem. Finom dallamok sorjáznak végig a lemezen, remek énekesi teljesí­tmény mindenhol, a gitárok jó tömören szólnak, a riffeket pedig élvezet hallgatni, nem beszélve a remekbeszabott szólókról. A billentyűs hangszer kellően elől, kellően hátul szól, nagyon jól megtalálták a helyét, és örvendetes, hogy olyan hangszí­neket is alkalmaznak, ami eddig nem volt megszokott. Talán csak a helyenkénti Dream Theater hangszí­nt nem viseli jól a fülem, annyira a progresszí­v mesterek jutnak eszembe, és szerintem másnak annyira nem áll jól, vagyis másnak egyáltalán nem áll jól. Ettől eltekintve a hangszerelés nagyon finom, aprólékos, jól elvégzett munka. Minden dalon érződik, hogy kellően sokat foglalkoztak vele, egyiket sem érzem igazi töltelék nótának, bár megvallom vannak számomra ellenszenves momentumok, mint például a zongorás tétel (igaz, a végére a gitár, dob és basszus is felszólal). Csak magamat tudom ismételni, ha azt mondom ez már megszokottá vált a modern góterek körében, de hogy már a férfiak is ilyeneket művelnek, számomra ez gusztustalan, és abszolút mesterkélt, számí­tó lépés. Oké, hogy ma már a rock is kicsit pop, de azért ez túlzás, ezen a dolgon nagyon fel tudok háborodni, annyira hazugnak érzem (The rain of sorrow)... Na, akkor most beszélek egy kicsit a dalokról, de nem úgy, ahogy eddig tettem, nem megyek végig minden tételen, akit érdekel, az úgyis meghallgatja majd. Az egész album elejétől a végéig minőségi munkákat rejt. Nagyszerű a közép tempós, finoman döngölős nyitó dal, a Hollow Crawling. Remekbeszabott dallamok, ötletes riffek, ügyes vokális megoldások, és azonnal ható refrén. Mindez persze majd minden dalról elmondható. Azonban számomra két kiemelkedő dalt produkáltak e lemezen. Ezek közül az első a Tears of Deceit cí­met viseli, amely ha jól tudom korábban kislemezen már megjelent. Nos, ez a dal abszolút favorit lehet koncerten is, de otthon is, vagy akár a buszon űlve. Nagyszerű élményt garantál. Húzós, erősen lüktet, visszafogott a versszak. Helyenként vonós hangszerek hangja, lágy kötés és egy bombasztikus refrén, egy óriási dallammal megtoldva. Lehengerlő, egyedül a Dream Theater-es szintetizátor hangszí­n nem tetszik, de annyira jó az a refrén, hogy a többi igazából nem is érdekel. A középrészben némi Placebo hatás, nagyon rendben van. Finom, harmóniáktól nem mentes szóló. A másik nagyágyú pedig a The Key cí­mű döbbenet! Mormogó effektekkel indí­t, amire kellemes, telt énekhang érkezik, majd ötletesen megeffektezett, megszaggatott gitárok köszönnek nekünk nagyot, azonnal felhí­vva magukra a figyelmet. De a lényeg, a refrén! Olyan dallammal, de olyannal! Ezt hallani kell mindenkinek, aki szereti a dallamos rockot. Megjegyzem nagyon jó a helyenként feltűnő Hammond orgona hangja. A hangszerelés nagyon csinosra sikerült, dús, élvezet hallgatni, lassan adja meg magát, ezerszer hallgatható nóta. A két kiemelt közül ezt a szerzeményt tartom az erősebbnek, csak ezzel a dallal százezreket adhatnának el a lemezükből. A végén amit a refrénnel művelnek csodálatos! Persze ne higgye senki, hogy a többi dal nem tartalmaz finomságokat. Minden tételnek megvan a maga különlegessége. Számos lágy, puha nóta mellett remek zúzásokkal is találkozhatunk. Első albumnak ez egy nagyon nagy korong. Ha a HIM nem találta volna már ki ezt a stí­lust, lehet, hogy ez a banda ülne tökéletes elégedettséggel azon a pokoli trónon. Na jó, ennyire azért nem ötös a munka. 🙂

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások