Tinédzserparti amerikai módra: Hinder, 3 Doors Down, Freedom Hall Civic Center, Johnson City, TN. 2009.01.24

írta Hard Rock Magazin | 2009.02.04.

Alig pár hónapja akadtam rá a Hinder új lemezére, ami kellemes meglepetéssel szolgált a tartalmát illetően. Általában nem vagyok megelégedve a fiatal bandák képviselte irányvonallal, de a Hinder személyében egy tehetséges, és az í­zlésemnek is megfelelő együttesre akadtam. Így nem volt kérdéses, hogy lecsekkolom a közelben játszó zenekart, annak ellenére is, hogy a főzenekarral kapcsolatban voltak félelmeim... A velem egyidős sportcsarnok jelentős tömeggel fogadott, ami elsősorban húsz év körüli fiatalokból állt. Meg kell, hogy mondjam, szeretek ebbe az arénába járni, mert tetten érhető az 50-60-as évek "feelingje". Ritka dolog, de érkezési sorrendben lehetett helyet foglalni, hozzáteszem rögtön, hogy 30$-ért ne is várjunk csodát. Mivel mindig akad egy jó hely, most is akadt, méghozzá elég közel a szí­npadhoz. Ahogy elfoglaltam a helyem, sikerült elcsí­pnem egy előre meg sem hirdetett, kellemes Simple Minds-féle zenét nyomó előzenakart, akiknek a neve sajnos elsiklott mellettem. Megint nem bí­rok szó nélkül elmenni a déli közönség koncertekkel kapcsolatos hozzáállása mellett. Az egy dolog, hogy az előzenekarra már teltház volt, de az még engem is meglepett, hogy amí­g az átszerelés tartott a Hinderre, addig egy kis Bon Jovi egyveleget nyomtak be aláfestő zenének. Hol itt a meglepetés? A meglepetés első része számomra az volt, hogy tizenéves fiatalok kí­vülről fújták az összes nótát, a meglepetés második része pedig az, hogy nem csak dudorásztak, hanem az egész csarnok kivétel nélkül, üvöltve énekelte a refrént, ami szinte egy Bon Jovi koncert hangulatával ért fel. Hinder Hitetlenkedve néztem körül és önkéntelenül mosolyra húzódott a szám. Ebbe a kellemes hangulatba robbant bele a Hinder az új lemez sláger dalával, a Use Me cí­mű nótával. Hatalmas zene, ami már a lemezen is elsőre bejött nekem és í­gy kezdésnek is parádés választás volt az agyból szinte kitörölhetetlen, energikus refrénjével. A kezdeti bizonytalanság után rövid idő alatt kikristályosodott a buli végéig tartó jó hangzás is. A banda, saját bevallása szerint, a 80-as évek rockzenei hangulatát akarja vegyí­teni a most divatos modern rockkal; szerintem azonban inkább a 80-as évek felé hajlik a próbálkozásuk. Erre utal az az igyekezet is, ami a koncerten olyan külsőségekben jelent meg, mint óriási molinó, a dobok mögött csilivili emelvény és designos dobszerkó, illetve a szí­npadi ruhák, melyek sajnos nagyon gyengére sikeredtek. A programot az új lemezre épí­tették, amit egyáltalán nem bántam, mert a régebbi munkásságukat nem ismertem, de gondoltam, hogy majd itt úgyis meggyőznek a fiúk és bepótlom a hiányosságomat. A Loaded And Alone cí­mű nótával gördült tovább a show, ami szintén egy remek darab az új albumról. Ez a dal is egy könnyen emészthető, kiváló dallamvezetésű szerzemény, aminek a refrénjére persze itt is rendesen rágyúrtak. Mivel az előző lemezük sem maradhatott ki a repertoárból, onnan következett az első igazi siker nótájuk, egy ballada. Na ez már inkább közelí­tett a mostanában oly divatos modern rockhoz; ették is a tinik rendesen. Úgy vettem észre egyébként, hogy ennél a bandánál igen fontosak a dallamok, í­gy az idősebb hallgatók, mint én is, élvezettel fülelhettük ezt a szerzeményt. Sok idő nem maradt az érzelmeknek, mert a Take it To The Limit zakatolós nótájára szabályosan felpattantunk a székből, mivel ezt a remeklést csak "headbangelve" lehetett élvezni. A személyes kedvencem, amibe Mick Mars is szerepel a lemezen, az est fénypontja volt nálam! Persze a Lips Of An Angel dallal megint visszatértünk a legnagyobb Hinder felvásárló, sikoltozó tini lányokhoz, akiknek ha még lehetett tovább fokozni az örömét, akkor az meg is történt a Without You cí­mű, számomra is emészthető nótával, pedig esküszöm se lány se tini nem vagyok. Ha eljátszok egy kicsit a gondolattal, akkor be kell, valljam magamnak, hogy ez a nóta bizony a legvadabb hair metal korszakban is megállta volna a helyét. Sőt, még azzal is eljátszom egy kicsit, hogy mi lett volna, ha a Poison nyomja ezt a nótát annak idején? Az öt éve alakult bandánál nyoma sem volt a rutintalanságnak, halál lazán és pontosan játszották a szerzeményeket! A dobos (Cody Hanson) volt a legkellemesebb látvány a szememnek, mert igen nagy vehemenciával és látványosan csépelte a dobokat. Ahogy néztem Őt, mindig az ifjú Zana Zoli jutott eszembe, amikor még a Dance-ben dobolt. A két gityós közül a szólógitáros (aki jómaga a Hangya) Blower tett többet zeneileg az est sikeréért, a másik gityós, Mark pedig a mí­nuszokat szaporí­totta az ultra béna szí­npadi mozgása miatt. Ha maradna ez a stí­lusa (maradjon), én azonnal útilaput kötnék a talpára, mert ebbe a bandába úgy illik bele, mint busman a jégkunyhóba. Az énekes, aki a lányok kedvence (de miért???), igen markáns hanggal rendelkezik, amit nem csak a lemezen, hanem élőben is meggyőzően használt. A bárdista (Mike) meg nem tudta eldönteni, hogy egy rock bandában játszik vagy egy Fall Out Boys-os modern rock együttesben. Egyébként mivel ez a zene nem a bonyolultságáról ismeretes, a zenészek kivétel nélkül hibátlanul hozták le a bulit. A 45 perc hosszúságú koncert vége felé terí­tékre került még a Heaven Sent cí­mű ballada és a közönség énekeltetésével egybekötött Up All Night, ami a publikum jó részénél valószí­nűleg meg is történt aznap este. Értékelésképpen pedig elmondhatom, hogy többet vártam tőlük. A hangzás és a zene a lehető legnagyobb rendben volt, de a szí­npadi teljesí­tményük valahogy túlontúl izzadságszagú volt nekem. Valahogy az az érzésem támadt velük kapcsolatban, hogy nem ez volt az ő igazi énjük; erőltetett volt a Hair Metal utóhatás, a dobost kivéve pedig az összhatás is nagyon idétlenre sikeredett. A zene viszont jó volt, í­gy azért korántsem lettem az “ellenségük"! Sőt, ha a jövőben egy kicsit jobban odafigyelnek a szí­npadi történésekre és megtartják ezt a jó kis zene irányvonalat pluszban, akkor biztos számí­thatnak rám a következő cd vásárlásánál. 3 Doors Down Furcsa volt látni, ahogy a roadok szinte a padlóig lepucolták a szí­npadot. Az pedig még furcsább volt, hogy betoltak valahonnan egy dob állványt és ennyi, kész is volt a szí­npadkép. Gondoltam magamban, hogy itt tuti, hogy nagyon oda lesz rakva a zene, mert, hogy show nem lesz, az biztos. Bevallom, hogy fogalmam sem volt milyen banda a 3 Doors Down, egyben azonban biztos voltam: ritka hülyén hangzik a nevük. Annyit azért tudtam róluk, hogy igen nagy népszerűségnek örvendenek, ezért adtam nekik egy esélyt és maradtam a helyemen a kezdésre várva. A végletekig lecsupaszí­tott szí­npadra egy vonatzaj intrójára sétáltak be a zenészek és a Train cí­mű, igen lendületes nótával kezdetét is vette a koncert. Az első benyomásom az volt, hogy nem döntöttem rosszul, hogy maradtam, azonban ez a véleményem később igen gyorsan megváltozott. Szóval a nyitó szám lendületessége és a hangzás előzőeknél is jobb minősége reményekre adott okot. A második nóta, a Citizen Soldier volt, ami gyakorlatilag egy tisztelgés volt azon katonák előtt, akik valaha is az amerikai hadseregben szolgáltak. Ezzel ezen a vidéken nem lehet hibázni, úgyhogy a nóta végére meg is emelkedett a csarnok teteje a közönség zajától! A dal maga egyébként egy középtempós, a témából adódóan szomorkás dal volt. Itt még nem is sejtettem, hogy vissza fogom még sí­rni ezt a középtempót, ugyanis ezután akkora cipőbámulós kesergést kaptunk egy négyszámos blokkban, hogy még mostanra sem hevertem ki teljesen. Mielőtt félreértenénk egymást az olvasóval, szeretném leszögezni, hogy imádom a lassú számokat, de nem a világvége hangulatú ordí­tással spékelt, néha ritmikátlan súlyosságot. Komolyam mondom, ha mondjuk egy Scorpions balladákból álló estet kellett volna végig hallgatnom, akkor még meg is nyomtam volna a cd lejátszón az ismétlés gombot. Szóval nem vagyok a lí­rai dalok gyilkosa, de ez a kesergés, amit ez az együttes előadott, arra egyszerűen nem voltam vevő. De az ember mindig remél, úgyhogy vártam, hátha valami jobb történik a folytatásban; amikor a zene hátasára épp azon tűnődtem, hogy golyó vagy kötél lesz a végzetem aznap este, valami csoda folytán bedurvultak egy kicsit a zenészek és a dobos, aki igazi kakukktojás a zenekarban, olyan dolgokat művelt, ami arra engedett következtetni, hogy azért lesz itt még izgalom. NEM LETT!!!!!!!!! Behoztak ugyanis egy bárszéket (vágtam, hogy nem azért, hogy szétverjék), és megint visszatértünk az érfelvágós témákhoz. Na, itt már tudtam, hogy hosszú-hosszú évek után megint lesz egy koncert, aminek nem várom meg a végét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hiba bennem lehet, mert a nagyérdemű jó része kajálta a program minden részét. Valószí­nűleg Ők nem is a Hinder miatt jöttek. Vállalva a közeli agyhalál beteljesülését, mégis maradtam a koncert végéig, ahol is felhangzott a rádiókban agyon játszott It's Not My Time, ami a többi dalhoz képest egy igazi felüdülés volt. Ezután, mivel a "ha hamarabb elhagyom a parkolót, ki tudom kerülni a dugót" szlogenomat többre tartottam a ráadásnál, rohanva hagytam magam mögött a csarnokot és ezzel gondolom olyan remekművekről maradtam le, mint a Kryptonite és a Be Like That. A kocsimba beszállva, a hidegtől remegő kezekkel kutattam a cd-k között és akadtam rá egy Gotthard lemezre, amely megmentést megkönnyebbülve, az égre nézve és egy "köszönöm uram"-ot elrebegve toltam be a cd lejátszóba. A dobos csókát kivéve a zenészek és a koncert értékelését most kihagynám, mert nem szeretnék pert a nyakamba (hátha lefordí­tják nekik). Annyit viszont szeretnék megjegyezni, hogy bizonyos portálokon úgy jellemzik Őket, mint a legjelesebb képviselője a post grunge műfajnak. Nem vagyok szakavatott e műfaj kérdéseiben, de megmerem reszkí­rozni, hogy tévednek!!! Mert ez maga a GRUNGE volt! Csak a külsőségek hiányoztak, mint bakancs, kockás ing és zsí­ros haj, amúgy minden a legnagyobb grunge-ban volt. A koncerttel kapcsolatban lenne még egy észrevétel, de ez már inkább az itteni közönségre jellemző. Mivel a közelmúltban volt szerencsém olvasni egy kolléga igen jól sikerült beszámolóját, megakadt a szemem azon a pár sor kritikán, amit a bagózásról í­rt. Igazából nem is értem a problémát, ami valószí­nű abból fakad, hogy túl régen jöttem el otthonról. Itt, az ezerszer lesajnált, üresfejű, hamburgerzabálóknak titulált Amerikában senkinek nem jut eszébe egy koncert zárt helyszí­nén rágyújtani. Ugyan figyelmeztető táblák is ki vannak téve, de teszem hozzá, teljesen fölöslegesen, mert itt mindenki tudja, hogy zárt helyen cigizni nem lehet! Ezzel nem vitát akarok nyitni, csak gondoltam érdekes lehet. Szöveg: Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI

Legutóbbi hozzászólások