Eric Martin: Mr. Vocalist
írta garael | 2009.01.19.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A rocker öntudat néha egészen furcsa dolgokat produkál: a kommersz negációjára épülő, annak elutasításán, és az ellene folytatott "harc" hangoztatásán alapuló attitűd bizony "megbicsaklik" néha, és a "kurvalét nyomorúságára" (by Kiske) kárhoztatja az addig fedhetetlennek vélt idolt. Vannak olyanok, akiknek egészen egyszerűen elege lesz a "metal cirkuszból", és egy más színtérre evezve próbálják a perszonális, mentális és pszichés kihívásokat elkerülni - lásd Kiske - , van, aki elérve minden művészi kihívást, egyszerűen megcsömörlik az állandó mókuskeréktől - Marty Friedman - és vannak, akik érzelmi behatásaikat, gondolataik művészi megjelenítését egy más műfaj keretein belül tudják csak kivetíteni - Michel Sweet legutóbbi szólólemeze a családi tragédiából, és annak elkerüléséből származó katarzisélményt fgalmazta meg a populáris, ám mégis személyes és bensőséges módon. Ezekben az esetekben megértem a művészt - illetve lelkileg el tudom fogadni a váltást -, még akkor is, ha - mint Kiske esetében - alkalmanként oda-odatartja a seggét egy-egy kiadós menetre, melynek díjából aztán egy ideig újra játszhatja a feddhetelen szűz szerepét, ám amit Eric Martin művelt jelenlegi szólóemezén, azt minimum egy skarlát betűs bárcával tudom csak díjazni. A valamikori megaszuperhiper rockénekes olyan szolgai módon nyalt be a közönségízlésnek, hogy a rockerek többségének minden bizonnyal felfordul a gyomra, és a japán rajongók elégedetten csettinthetnek a gaidzsinok barbár kapzsiságának újbóli bebizonyodásán. A Mr. Big után jómagam nemigen kísértem figyelemmel az úriember pályafutását, igazából nem is tudom, milyen módon keveredett Japánba, ahol tudvalevőleg még a grunge éra regnálásának idején sem szüneteltették a bálvány imádást, és ahová több, alkotói válságban szenvedő rock szupersztár ment sebet nyalogatni. Éppen ezért nem is nagyon értem, miért pont popzubbonyba kényszerítették a valamikori ikont, - bár a valamikori To Be With You amolyan ómen jelleggel vetítette előre jelen recenzió tárgyát, illetve a Mr. Big utáni Martin "fejlődéstörténetet" - hogy a szigetország legnépszerűbb dalait előadhassa, habár a felcsendülő, a legmagasabb giccsfaktorral rendelkező szerzeményeket igazán nehéz lenne fémbe oltani, még amolyan unplugged módon is. A legrosszabb popos szintetizátor hangzásba öltöztetett dalok önmagukban nélkülöznének minden olyan dinamikai, érzelmi összetevőt, melyért akár egyetlen pillanatig is figyelmet érdemelnének, az egyetlen összetevő, melyek az orbitális róka irányából legfeljebb egy kellemetlen hasfájás irányába tolják őket, az Eric Martin hangja, mely valljuk be, még mindig képes meglúdbőröztetni az egyszeri emberfiát: Talán éppen ezért is olyan mértékű a frusztráció, melyet az album hallgatása közben érzünk: a melodikus (dalszerzői) és a vokális színvonal oly mértékben tér el egymástól, hogy annak csak kielégületlenség lehet a vége.
Legutóbbi hozzászólások