Dreyelands: Can't Hide Away (EP)
írta garael | 2008.12.30.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Dreyelands zenekar abban, a Magyarországon mostohán hagyott stílusban alkot, melynek alapjait annak idején a Seneca, illetve később a Nemesis fektette le: a Dream Theater muzikális világának alapkövén, ám a tagok képzettségénél , előéleténél, és zenei érdeklődésénél fogva sok más egyéb zenei stílus hatásait magába foglaló zenei komplexumban gondolkodó, a hetvenes évek progresszív örökségét a mai korba helyező progresszív metal újabb színvonalas közreműködővel erősítette meg a hazai bázist. A csapat számtalan tagcserén formálódva integrálta azokat a hatásokat, melyek aztán kialakították ezt a képlékeny, magába fogadó, ám mégis meghatározható és definiálható, önálló karakterrel jellemezhető zenei dimenziót. A két alapító tag - Horváth András Ádám (gitár) és Springer Gergely (basszusgitár) - klasszikus iskolázottsága persze prior módon determinálja ezt a világot, melyben ugyanúgy megfér a játékos ötlethalmozás, mint a "matekos" kiszámítottság - ehhez jön hozzá Kas Zoltán billentyűs precíz, fantáziadús játéka, a dobos, Gassama Omar engem kissé a jazzdobosokra emlékeztető fifikás hangszerkezelése, és az énekes, Nikola Mijic teljesítménye. Mijic hangjában tökéletesen reinkarnálódott LaBrie érzelemdús orgánuma, és a Pagans Mind dalnok, Nils K. Rue elképesztő, cyber ihletettségű hangterjedelme, így nem okoz gondot a gyakran nagy dinamikai és oktáv-ugrás, mely izgalmassá, és ki nem számíthatóvá teszi a Dreyelands dallamait. Persze ne gondoljon most senki kiismerhetelen, többismeretes egyenletekként megoldandó melódiákra: a csapat szerencsére meg tud maradni a Földön a közérthető, gyakran szinte az AOR-ban gyökeredző dallamoknál, melyek alatt a klasszikus progos riffelés hűen prezentálja, hogy a tanítványok tökéleten elsajátították a feladott leckét. Jóllehet, a példaképek hatása néha túlságosan is érződik, a fiúkban érezhető az a potenciál, mely hamarosan kiragadja őket az ikonok bűvköréből: ahogy a kezdő szám szinte COC-s riffelése Jean Michel Jare-os, space rockos billentyű orgiába csap át, vagy ahogy a One Fall Dream Theater deja vu-t okozó dramaturgiáját fordítják amolyan ötlethalmazzá, az tanítani való - ennyi ötlettel egy szimpla heavy metal csapat egy teljes lemezt tölt meg.
Legutóbbi hozzászólások