Steelheart: Good 2B Alive

írta garael | 2008.11.02.

Megjelenés: 2008

Kiadó: MCM/Steelheart Records

Weblap: www.steelheart.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ez a Steelheart nem az a Steelheart! Illetve az is, hiszen jelen recenzió tárgya egyenes folytatásaként í­rható le a rosszemlékű Wait albumnak, mely 1996-ban, a grunge éra vége felé próbálkozott egy amolyan zenei botoxkezeléssel alternatí­v metalba formálni az addig glam-hard rock csapatként ismert bandát - természetesen a hitelesség teljes hiánya nélkül - jóllehet az énekes, Matijevic hangja még a gyér zenei anyag ellenére is viszonylag emészthetővé tette a buktát. Nem tudom, hogy mi válthatta ki a horvát származású Matijevic -ben ezt a muzikális elégiát, melyet akár szóló albumjain, akár az emlí­tett alkotásán próbál meg elénk tárni: a Rockstar c. film bizonyí­totta, hogy egy négyoktávos hang "sajnos" a stadionrockra van predesztinálva, még akkor is, ha a Good 2B Alive Zeppelin áthallásos dallamait talán maga Plant sem tudná mesteribben prezentálni. Sokadszorra végighallgatva a dalokat, - az első sokkból felocsúdva - aztán rájöhetünk, hogy ha nem is az első két Steelheart lemez világát - nagyon nem - kapjuk meg, azért bőven szolgáltatnak meglepetéseket az új dalok is. Jóllehet itt nyomokban sem találhatunk adrenalin pumpáló himnuszokat, könnyfakasztó, szirupos balladákat, hősies pózba mereví­tett gitárszólót, a rengeteg apró muzikális csemege - nos és az énekes ezerszí­nű hangja - egy másfajta megközelí­tésben, de élvezetes mozaik-képet teremt, ahol a fő szervező elem a már emlí­tett, csöndes elégia, a gyakran elnyújtott, kitartott hangokon alapuló dallam, a sokszí­nű hangszerelés, és a csöndes szemlélődés ellenére is érezhető visszafojtott indulat. A kezdő, Samurai akár a szépemlékű Coverdale-Page albumra is bőven felfért volna, - a dal gerincét alkotó keleties motí­vumok az egész lemezt uralják - a LOL pedig az egész grunge érának ad dalszerkesztési és énekleckét: a pumpáló basszus valahol azért visszautal a rozsdamentes időkre, a szerzemény alapját keressük csak valahol a Tangled in Reins -es Electric Love Child -ban - mint ahogy a lemez egésze is leképezhető erre a korai alkotásra. A Buried Unkind szokatlanul optimista refrénjével, és hangulati váltásaival, a Twisted Future pedig filmzenés - keleties hangszerelésével, és a Subhuman Race -es Skid Row -t idéző dallamalkotásos megoldásaival -melyben valahogy torzan reinkarnált módon ott érzem az Aerosmith hatását is - tárja szélesre Matijevic birodalmának kapuit. Hasonló hangulatban megfogalmazott érzéseket közvetí­t az I Breathe, melynek refrénjét egy más felfogásban játszva, akár a nyolcvanas évek nagy stadionjainak szí­npadjáról is elképzelhetőnek tarthatnánk sikolyba oltani, az Underground pedig latin lüktetésével, majd érdekes, jazzba forduló saxofon-betétjével tartja fent a figyelmet. Nem véletlen, hogy csupán 39 perces a lemez, a végére az egységes hangulati megközelí­tés szerintem kissé elnyomja az egyébként jól megfogalmazott dallamokat, nekem a sok apró, ötletes betét ellenére is túl sok ez a világba röpí­tett érzelmi filozofálgatás, amit Matijevic "elkövet", ráadásul a lemez cí­madó dalát kétszer is megkaphatjuk ( kápráztató vokális teljesí­tménnyel), mely í­gy kissé megkavarva a dramaturgiát, nem engedi a kellő hangulati lecsengést.

Pontszám: 7.5