Volbeat - Guitar Gangsters & Cadillac Blood

írta garael | 2008.10.03.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Mascot Records

Weblap: www.volbeat.dk

Stílus: rock'n western'n metal

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

A hí­rek szerint alig pár héttel a megjelenés után bearanyozódott a dán csodacsipet-csapat új albuma, a már cí­mében is az ötvenes évek Amerikáját idéző verbális egyvelegben, mely úgy hozza össze a képregényes gengszter romantikát a road moviek "B" kategóriás trash mozis virgájával, mint Moldova Gyögy hőse, Mari néni a tökös-mákos rétest. Találóbb cí­met talán nem is választhattak volna, bár szerintem a Guitar Blood and Cadillac Gangsters ugyaní­gy tükrözte volna azt a kissé kifordult, rock'n pop világot, amit a csapat képvisel immár harmadik lemezén, rendí­thetetlenül szórva a zenei fricskákat az arra érdemes hallgatóra. A siker receptjének alapjai pedig igencsak egyszerűek: végy egy, orgánumában kissé a Királyt idéző, kellemes hangú énekest, kinek szájába adj minél több Baldwin and the Whiffles - rockerek, remélem tudjátok, hogy kiről van szó, ha nem, akkor nesztek - melódiát, keverve egy kis country and western-el - amúgy Johnny Cashre jellemző darkos, lepukkant módra - , jelení­tsd meg némi punkos attitűddel, és tálald az egészet a fekete Metallicát idéző riffköntösben amúgy poposan, elegánsan. Micsoda? Hogy működhet ez a katyvaszt? De működik ám, - naná, a lekváros csirkét is szeretik valahol a világon - visszautalva a cikk elején feltárt eladási statisztikákra, még akkor is, ha a jelenlegi dán-bomba azért nem szól akkorát, mint a szokatlan anyagokkal összekrampácsolt elődje: itt bizony azért jó pár alkotóelem újrafelhasználásra került a viking mérnökök által - igaz, a kissé hatásvadász megoldások ugyanúgy működnek, mint a Rock the Rebel-Metal the Devil kollégánál. A slide gitáros kezdés ugyanúgy párhuzam, mint a feldolgozás - Hank Williams-től az I'm So Lonesome I Could Cry, illetve a kvázi feldolgozás, az első klipes dal, melynek videója remekül idézi meg a lemez kesernyés humorú hangulatát (Maybelenne I Hofteholder). Talán éppen ebben a momentumban érzem az együttes legfőbb erényét: úgy tudják megidézni a korhangulatot - szemérmetlenül kihasználva a giccs iránt érzett nosztalgikus igényünket -, hogy a paródia nem fordul önmaga torz tükörképévé. Ráadásul itt vannak az emlí­tett blues and country hatások is - érdekes pont egy dán bandától ezeknek az autentikusan amerikai jegyeknek a táblába vésése - , mit mondjak, Bon Jovi és a Cinderella óta keresem az ilyen metálba ágyazott vadnyugati pillanatokat. A dalok gerincét egyrészt a jól megidézett hangulat, másrészt az azonnal fülbe ragadó dallamok adják, heroikus gitárszólót itt ne nagyon keress, a fallisztikus maszturbációt a megidézett Királyi Hang szolgáltatja, melyhez a kissé James Hetfieldes szövegalkotás és az alájátszott riffmunka ad némi perverz romantikát (persze már akinek, én sosem tudtam izgalomba jönni az emlí­tett úriember énekétől , jóllehet legújabb albumuk borí­tójának nekrofil-erotikus felhangjai - koporsó, illetve konkrétan egy stilizált nuna - azért mutatnak egy csipetnyi próbálkozást a TÉMA irányába).

Pontszám: 7