Jupiter Society: First Contact/Last Warning
írta Tomka | 2008.09.30.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Úgy látszik, mostanában a szuperprodukciók között egyre jobban elharapódzott a sci-fi láz: az X/World-5 még negatív kifakadásokat sem érdemlő próbálkozása után most a doom metal éra több jelentős alakja adta nevét egy beszédes nevű vállalkozáshoz. A Jupiter Society - a főistenek közössége azért erős túlzás - egy nagy volumenű vállalkozás, ahol 15 zenész impozánsnak tűnő névsora lehetne a garancia a változatos, minőségi muzsikára. Az agytröszt mindemögött Carl Westholm, akinek neve a Krux nevű, kevéssé ismert, ám annál zseniálisabb doom metal projectből lehet ismerős, amiért természetesen Leif Edling félisten felelős. Hogy meglegyen a hab a tortán, mindennek tetejébe még egy ördögi csábításnak is kiteszik a szűz füllel érkező hallgatót, ami nem más, mint a stílus meghatározás: dark epic progresszív metal. Ha valami egyszerre tartalmaz borongós, elmélyült hangulatot, nagy ívű, epikus dallamokat, mindezt komplex progresszivitással, virtuóz hangszeres tudással - amit ugye az ismert nevek hitelesítenek - megfejelve, az maga a fémes paradicsom. Igazán sajnálatos, hogy mindebbe hangos roppanással törik bele a lelkes fogyasztó fogsora... Ahogy a New Universal Order esetében is, itt is egy darab probléma adódik, ami akár eget rengető is lehetne, ha nem ellenkezne mindez természetével. Nevezetesen, az album egész egyszerűen: szürke. Mi több, szinte felülmúlhatatlanul unalmas. Esetünkben a célkitűzés tökéletes inverzbe fordulásának lehetünk tanúi, ugyanis Westholm egy ambient hatásokkal megtűzdelt, szimfonikus alapokra erősen építő, monumentális zenét akart összehozni, ahol az epikus szemlélet grandiózus mivolta egyszerre érvényesülhet az apró részletek gondos kimunkálásával párhuzamosan. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a zeneszerzőként is bemutatkozó billentyűsünk minden számhoz "testhez álló" zenészeket válogatott - innen a focicsapatnál is nagyobb létszám (azért egy-két csere befért volna még...). Hogy ezzel ellentétben mi lett a végeredmény? Végtelenül elnyújtott dalszerkezetek, unalmas és konvencionális fordulatokkal, ahol a fantasztikumot felölelő témának köszönhetően a különböző torzítások, elektronikus megoldások dominálnak, sokszor akár a "tiszta" énektémák rovására (ami valljuk be, ilyen jó torkú vokalisták esetében bizony blaszfémia). Persze, a legjobbakkal is előfordul, hogy megroggyannak a rendelkezésre álló hosszú játékidő súlya alatt; a probléma ott kezdődik, amikor a Cold, Rigid and Remotehoz hasonló, átlagidejű (4-5 perc) számok alatt is izgalmasabb a számlap monoton múlását figyelni, mint megpróbálni elmerülni a hatásvadász, feltehetően egy eloldott lelkiállapot előhívását megcélzó atmoszférában. Ezzel pedig teljes mértékben beteljesítik a doom metal unalmasságáról alkotott sztereotípiákat: a lassú, vontatott dalok közelében sem járnak az epikusságnak, vagy akár, ne adj isten, dallamosságnak. Mindezen pedig az olyan nagy nevek ezúttal átlagos produkciói sem segítenek, mint a Leif Edling két doom metal projectjében már bizonyító Mats Levén, vagy a Tiamat dobosa, Lars Skjöld - egyéniségük totálisan elveszik ebben a kilátástalan hangjegy tengerben.
Legutóbbi hozzászólások