Méltó ünnep!: Hobo Blues Band, 2008.09.27., Papp László Sportaréna

30 / 3 / 33! Talán í­gy kódolhatnánk a szombati eseményeket, de ne gondoljunk semmi különös (főként politikai) dologra, a megfejtés igen egyszerű: 30 év munkásságát, közel 3 órás előadásban, 33 dalban élvezhette (Mit élvezhette, gyönyörködhetett benne!) a nagyérdemű... ... Miért is szeretjük Földes "Hobo" Lászlót? Bizonyosan nem kimunkált énektudásáért, ám aki ezt várta tőle, az vagy soha életében nem hallgatott HBB szerzeményeket és lépre csalták, vagy a csodában bí­zott! A csoda mégis megtörtént, igaz, Hobo sosem "pacsirta" mivoltáért került a nagyközönség bűvkörébe, annál inkább előadói, szerzői vénája, egy bizonyos életstí­lus prezentálása okán lett ikonná, teljes joggal! 30 év nagyon hosszú idő, ismerve a Hobo Blues Band életművét, nem lehetett egyszerű dolga a "főnöknek" a válogatáskor - hisz fért volna még a programba bőven, jobbnál-jobb dal -, de í­gy utólag, igen jól sikerült! :o) No, de ne menjünk ennyire előre! Az utóbbi időben, annak ellenére, hogy dúskálunk a jobbnál-jobb koncertekben, egyre kevesebb zenekedvelő látogat el a bulikra. Ennek fényében, előzetes jegyvásárlás nélkül "cipeltem" magammal leányomat (hadd tanuljon ezt-azt...) és álltunk be a meglepően hosszú sorba, hogy számára is biztosí­tva legyen a bejutás. Az első megdöbbenés akkor ért, amikor közölték, hogy a "dühöngő" már tele van, ezért (mivel az én jegyem is oda szólt és nem szerettem volna, hogy magányosan üldögéljen a lelátón) a neppereket kezdtem hajkurászni, hátha akad még egy belépő. Szerencsénkre jutott (igaz, igen borsos áron, de bánom is én...) és tovább folytattuk utunkat a végeláthatatlan embertömegben, hogy végre részesei lehessünk az eseménynek. Egy kedves barátom, utólag jegyezte meg, hogy félve tekintgetett körbe az Arénában, mivel jó előre elfoglalta ülőhelyét, ám a közönség nem nagyon érkezett meg, kissé csalódottan konstatálta, hogy ez sem lesz teltház! Hála a rajongóknak, nem lett igaza! Valamikor a koncert elején (már pontosan nem emlékszem...) Hobo be is jelentette - nem kis élcelődéssel -, hogy többen vagyunk, mint ahányan DJ Bobo buliján voltak! (Ki az a DJ Bobo? - olvastam, ennél sokkal drasztikusabb felirat formájában, a Gotthard egyik "merchandise" pólóján!) Valamivel 8 óra után kezdődött az ünnep! A ceremónia mester, Cserhalmi György mutatta be a tolószékben, "ápolt" öltözékben megjelent Földest, megnyugtatva a jelenlévőket, hogy Hobo ugyan "bolond, de nem közveszélyes"! Nyitányként (felvételről, a kivetí­tőkön láttatva) a 6:3, majd már élőben a Ripacsok bevonulása hangzott el, melyet a Rolling Stones blues követett. A Hobo Blues Band zenészei (az általam igen nagyra becsült Gyenge Lajos magabiztosságával), annak ellenére, hogy a szokásos "beállás" miatt nem volt tökéletes a megszólalás, mint mindig, most is jól teljesí­tettek. A "bemelegí­tés" után azonnal a Gazember akkordjaiba csaptak, melyre meg is mozdult a tömeg rendesen. A Közép-európai hobo blues remekbe szabott első tételét virtuóz herfli szólók vezették át, ám sajnos, Hárs Viktor basszusjátékából ekkor még kevés hallatszott. Még nem érkezett el a régi korok emléke, arra "várakozva", a Titkosügynök és a (számomra kevésbé megnyerő) lí­rai Szélcsend idején hangzott el. Ám eljött végre a pillanat, melyre sok ezer aspiráns tett voksot. A Tátrai Tibor, Póka Egon, Pálmai Zoltán és Kőrös József (aki legutóbb negyedszázada állt szí­npadon barátaival) "kvartett" érkezett a világot jelentő deszkákra, hogy Hobo konferanszának megfelelően egy "Pet Shop Boys" etűdöt adjon elő. A poén a Led Zeppelin örökbecsű Moby Dickjében jelentkezett és a Tobacco Roadban csúcsosodott ki. A hangulat már ekkor a tetőfokra ért, pedig hol volt még a vége?! Egy "korcs kutya áriája", azaz a Kopaszkutya következett. Mondanom sem kell, hogy mit kántált a tömeg, ugye? S hogy "ki a király?", azt mi sem bizonyí­totta jobban, mint a Kőbánya blues és az Édes otthon, mely himnuszokra csak rátett egy lapáttal Bill és a zseniális zenészgárda. Időzavarba kerültünk a 3.20-as blues hallatán, majd egy (sokak számára kevésbé ismert tény) különleges előadást, a Hey Joet hallgathattuk meg, talán a valaha legjobb előadásban. (Visszatérve a "különleges"-re, nem mindenki tudja, hogy a rengeteg neves muzsikus által eljátszott Jimi Hendrix darab, időben töredéke a magyar változatnak és nem nagyon éneklik duettben sehol a világon.) Újabb időutazásnak lehettünk tanúi, amikor is az egykori billentyűs Fuchs László (aki már 12 éve, hogy eltávozott) fiát, Dánielt hí­vták a szí­npadra. És jött a két Latabár, majd a Blues Jim Morisonnak, melynek dallama és szövege is elvarázsolta e sorok í­róját, nem kevésbé Fehér Géza varázslatos szólója. A Vissza a 66-os úton, melynek prezentálására, mint szerző, Tátrai Tibor is helyet kapott, majd a Csipkerózsika és a 7 törpe következett. Be kell, hogy valljam, számomra e két nóta alacsonyabbra helyezte a mércét, de nagy örömömre Tibusz (itt meg kell, hogy jegyezzem, a géniusz gitáros ismét elemében volt, olyan vehemenciával muzsikált, hogy az idő vasfoga tabunak tűnt) mellé ismét a szí­npadra lépett Póka Egon (akinek még mindig zseniális muzikalitása és ritmusérzéke, nem beszélve fantasztikus karmesteri vénájáról, varázsolt el), majd Tóth János Rudolf és Solti János is, hogy a Vadászok bevonulása c. tétellel keltsék életre a felejthetetlen legendát. Hobo mesélt, és az erdő is, a hajtók daloltak és a reménytelenül szerelmes fattyú is meghalt, ám a hangulat tetőfokán véget is ért a vadászat. A Szabadí­ts fel! után következett az újabb váltás. Cserhalmi György előadásában hallhattunk részletet a Hamletből, majd a zenekar tolmácsolásában a 45-ös bluest, mely döbbenetes élményt nyújtott a hallgatóságnak, Hobo olyan átéléssel közvetí­tett, melyre nagyon kevesen képesek. (Rendkí­vül szimpatikus volt, hogy nem hallottam szélsőséges megnyilvánulásokat a körülöttem állóktól!) Egy újabb alapvetés, a Másik Magyarország repí­tett bennünket tovább és a Nem lehet két hazád gondolkodtatott el ismét. Földes, Nagy Szabolcs nagyszerű zongorajátékával kí­sérve, a HBB örömódájával "vonultatta ki a vadászokat", a banda pedig a Közép-európai hobo blues II.-vel vette le lábáról végképp a tömeget, hogy a visszajövetelt kérve zárja le a főműsort. A ráadásban lehettünk részesei a Hobo Blues Band legfrissebb albuma, a Bolondvadászat egyik (élőben, elsőként itt volt meghallgatható) darabjának, mely "megvédett a gonosztól". Szükség is volt rá, mert "Dante pokla", az Országút blues következett, melyet együtt énekelt a több ezres rajongótábor, majd "tortát" bontottunk az ünnepelt tiszteletére és Bill lenyűgöző hangját hallgatva álmodoztunk a Hosszúlábú asszonyról. Az Enyém, tiéd, miénk sorait valószí­nűleg már az egész Hungária körút hallhatta, hiszen extázisban kántálta a tömeg s mivel is zárulhatott volna a program, mint az örökbecsű Chuck Berry klasszikus, minden jelenlévő muzsikus által prezentált orgiájával, a Johnny B. Good-al. Csodás volt látni e nagyszerű embereket, akik felhőtlen örömöt, a megbékélést, a közös zenélés boldogságát, a "múlhatatlant" sugározták felénk. Az előadók együtt köszönték meg a jelenlétet, de azt hiszem, Mi, akik ott voltunk, s akik nem lehettek ott (bí­zom benne, a felvételek mihamarabb elérhetővé válnak), azok is köszönetet mondhatnak, hogy van nekünk egy Hobo Blues Bandünk, nélküle szegényebbek lennénk. Méltó, tisztelettel teljes ünnep volt! Minden negatí­vumot (a kezdeti hangzást, hogy Kőrös gitárja alig hallatszott és szólója alatt másfelé pásztázott a kamera, hogy - mint minden koncerten - most is voltak örök sörért járkálók, no és az állandó vesszőparipám: ha én, mint megátalkodott dohányos kibí­rom, akkor más miért nem?) feledtetett az élmény! Boldog vagyok, hogy ott lehettem, és hogy 12 éves lányom is láthatott-hallhatott valamit a múltból. Abból a múltból, melyből táplálkoztunk. Erőt merí­tettünk azokban a zeneileg í­nséges időkben. Szöveg: Pearl69 Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Showtime-nak!