Évtizedelő - 2000 ( második rész) : Az új évezred csillagai - ideiglenes búcsú

írta garael | 2008.09.07.

Brainstorm: Ambiguity - Tomka Iron Maiden: Brave New World - TT Mark Boals: Ring Of Fire - JLT Rob Rock: Rage Of Creation - garael Porcupine Tree: Lightbulb Sun - pearl69 Stratovarius: Infinity - Szakáts Tibor Symphony X: V - Philo Transatlantic: SMPTe - Brinyó Harminc év, a (hard) rock, a progresszí­v rock és metal , a heavy és power metal három évtizedének szubjektí­v, érzelmeken alapuló, ám ebből fakadóan hiteles lenyomata. Hogy is fogalmaztam annak idején?: "Szándékaim szerint azonban nem csak kritikák összessége lesz az évtizedelő: megpróbálunk némi korképet is adni a lemezek által, persze a zenei szegmensek mentén, ám némileg túl is mutatva azokon." Úgy gondolom, a rovat bevezető részében leí­rtakat maradéktalanul sikerült teljesí­tenünk. Az elkészült ismertetők egymáshoz fűzve igazi "csapatot" alkotnak, mely több mint egyéni kritikák egymásra vetett halmaza - olyan összefoglaló, ami - szándékaink szerint - a zene iránti szeretetünket kifejező tisztelettel villant fel egy szeletnyi történelmet, a hangjegyeken túl társadalmi dimenzióba helyezett emberi sorsokat, okoz nosztalgikus, ám a jelenből történő visszatekintés által talán új értelmet is nyerő érzelmeket. Örömmel olvastuk az olvasói kommentek közül azokat, melyek új zenei felfedezések okozta örömről szóltak: bizony, a három évtized több generáció megélt és megélni szándékozó időintervalluma, ami az idősebbeknek konkrét, megélt valóság, az a fiatalabbak számára esetleg csak legendává nemesült múltidézés. Ez a múlt azonban igenis élő és valós, melyet a kritikák által felkeltett kí­váncsiság szavatol - amí­g egy -egy tizenéves hallgató valamely ismertető hatására felkeres egy, "az apák zenéjét" idéző albumot, addig mindig is élni fog szeretett stí­lusunk. Éppen ezért vagyunk elégedettek, hiszen az albumok ismertetőinél kialakult esetleges viták arról adtak számot, hogy a rock évtizedeken keresztül képes új és új nemzedékeket megszólí­tani, képes véleményeket szülni, a rezignáltságot elutasí­tva az érdeklődést és álláspontok ütköztetését előtérbe helyezni. A rovat elemei összehozták a rockzene rajongói bázisának minden szegmensét, társadalmi tükörképét adva a zenei sokszí­nűségnek, ahol mindenki egyenrangú és egyenértékű, s ahol a közösség fő szervező eleme a vélemény megvédése. Reméljük, hogy ezek a vélemények sosem fognak elapadni és a Hard Rock Magazin szerkesztői és munkatársi állományával együtt továbbra is sikeresen fogják formálni a lapon megjelenteket és megjelenni tervezetteket. Azoknak pedig, akiknek mégis maradt némi hiányérzetük a létrehozott zenei palettával kapcsolatban, megnyugtatásul: nem ért véget a rovat - a szándékaink szerint létrehozandó pótévtizedelő ( évtizedelő-tizedelő) reméljük, hogy enyhí­t kicsit a teljesség hiánya okozta kellemetlen érzéseken. Találkozunk nem sokára, addig is figyeljük a klasszikusok új alkotásait, és az újak klasszikussá válható műveit, hiszen lesz még évtizedelő - egy évtized múlva. Addig is: a rock és metal legyen veletek! HRM csapat Brainstorm: Ambiguity Nem olyan meglepő manapság már az a kijelentés, hogy a metal szubkultúrája milyen élesen felosztható elkülönülő rétegekre, "kasztokra", akik a fémzenén belüli specifikus érdeklődési kör alapján definiálják magukat. Az már azonban több felhúzott szemöldökre adhat indokot, hogy a power metal tágas horizontján belül is sokan elsáncolják magukat, hogy az egyes alfajok ellentétes tulajdonságai miatt kizárólagos jelentést tulajdoní­tsanak a stí­lus meghatározásának. A választóvonalat többnyire a zene súlyossága adja, azaz történetesen a muzikális gyökerek. Így a HammerFall által fémjelzett Helloween power metalját felhí­gí­tó, és a stratovariusi inspirációval rendelkező europowerre jellemző naiv boldogság hangulata áll szemben a többnyire a tradicionális - akár NWOBHM - heavy metal hatásokat felvonultató, és azt a thrash metal szigorúságával ötvöző power metallal, amelyre már jóval inkább egy borongós, sötét atmoszféra jellemző. Ez utóbbinak nyújtja iskolapéldáját a 2000-ben új életet kezdő német Brainstorm gárdája, akik Andy B. Franck megatorok leigazolásával olyan minőségi metal zenét hoztak létre lemezről lemezre, hogy mára bátran a stí­lus, de a metal zene tágabb légkörében is az élvonalba sorolhatjuk őket. A Hungry és Unholy lemezekkel magáról hí­rt adó, ám "csupán" egy korrekt átlagszí­nvonalat megütni képes zenekar ezzel a lépésével a frontra állí­totta azt a bizonyos aranytojásnak életet adó lényt. Marcus Jürgens ex-énekessel ugyanis valószí­nűleg nem sikerült volna kilépniük a szürkeség homályából, pedig az instrumentális részleg teljesí­tménye alapján már az első két korong egyértelműen felvillantotta azt a potenciált, amit fokozatosan aknáztak ki, egészen a 2003-as csúcspontig, amit a Soul Temptation jelentett az együttes számára. Ettől kezdve zenéjüknek két fő jellegzetessége lett: az átlagosnál is nagyobb gitár centrikusság és Andy néhol érzelmes, néhol "durva", azaz kissé érdes orgánuma, amely egyszerre képes hererepesztő sikolyokat, thrashes kiabálásokat, és negédes érzelmeket is prezentálni. A másik nyomós zenei érv a germán srácok mellett Torsten Ihlenfeld és Milan Loncaric kettőse, akik méltán válhatnának olyan klasszikus párossá a köztudatban, mint pl. az Exodus H-duója, vagy Tipton-Downing páros. Gitárjátékuk erősen riff-orientált, hatásaikat pedig a thrashtől kezdve, a US poweren keresztül egészen a speed metalig széles skálából merí­tették. Ami azonban kiemeli őket a tömegből, az, hogy képesek hihetetlen mértékű súlyt és energiát vinni témáikba, amik legyenek akár olyan szuperszonikus fordulatszámmal pergők, mint pl. a Tear Down The Wallsban, vagy olyan középtempós harci menetelésre hajazó muzikális úthengerek, mint a Maharaja Palace precí­zen ismétlődő riffje, kivétel nélkül mindig hatalmas nyomást gyakorolnak a befogadóra. Ez utóbbi nóta egyébiránt a lemez legjobb pillanatai közé sorolható, ugyanis a Darkest Silence névre keresztelt introval együtt megmutatják, hogy milyen tág az együttes érdeklődési köre, ha dalszerzésre terelődik a szó. A Maharaja Palace nem más, mint egy gigantikus arab sámántánc - már ha élhetünk ilyen képzavarral -, ahol a kendők leplébe burkolózó Végzet Asszonya villantja ki párduc-szemeit kí­gyószerűen örvénylő tánca közben, amit a kí­méletlen kalapácsként újra és újra lesújtó riffek hadára jár. Ebben a számban Andy orgánumának sokszí­nűsége is illusztrálódik, kontrasztba állí­tva az ezt követő Far Away c. lí­raival: mí­g az előbbiben elfojtott gonoszságot sugalló, érdes hangszí­nét állí­tja előtérbe, addig az utóbbiban egy szál zongorakí­sérettel, és némi sí­ró hegedűvel képes az ősz keserédes elmúlást tükröző hangulatát megidézni fájóan szép melódiáival. Egyébként az album erősségei közé tartozik, hogy kifejezetten jól bánik az ellenpontozással: ahogy ez magában a zenében is megjelenik a gyakran (mega)dallamos énektémák és a durvulatokkal bőven felfegyverkezett gitárjáték között, úgy a lemez felépí­tésében is nagyon jól működik a teljesen eltérő jellegű számok egymás mellé állí­tása. Ilyen a Beyond My Destiny és a brutálisra sikeredett Arena párosa is, ahol azonban fontos, hogy az előbbi túlnyújtott mivolta által kissé leültetett hangulatot az utóbbi egy energia implantátummal felturbózza. Az Ambiguity lemez már több tipikusnak nevezhető Brainstorm szerzeményt vonultat fel, amellyel megalapozták azt az egyedi hangszí­nt, amit azóta is sikerült mindegyik albumukon megütniük. Ilyen például az akusztikus felütéssel nyitó Lost Unseen, amely a duplázó hullámzása és a szaggatott, tördelt gitártémák által tagolódik mázsatömbökre, hogy azokat fülbemászó, könnyen énekelhető refrén porlassza szét. De ebbe a kategóriába sorolható az együtt éneklős refrénnel rendelkező Coming Closer, és a gyorsabb számok mintapéldányának tekinthető Tear Down The Walls is. (Érdemes még egy pillantást vetni a Revenant c. bonusz számra is, ahol Mr. Franck hörgésre adja hangját.) Szerencsére a germán gárda nemhogy ellőtte puskaporát munkásságuk új fejezetének nyitányával, hanem csupán kreativitásuk tárházának udvarát mutatták meg. Az ez után következő lemezek mind tovább csiszolták zenei felépí­tményüket, hogy egyfolytában extra minőségű power metallal kápráztassák el rajongóikat. Ebben pedig - a cí­mmel ellentétben - semmi félreérthető kétértelműség nincs... Iron Maiden: Brave New World "Haldokló hattyúk, kicsavarodott szárnnyal A szépség itt nem számí­t Elveszí­tettem a szerelmet, az életet Itt a félelem kertjében Rengeteg dolgon mentem keresztül Életem folyamán, mindig egyedül Az anyai szeretet nincs többé Vezesd haza ezt a barbárt" (Brave New World) Sok zenekar álmodozik arról, hogy 1-2 sikeres lemez után a sikerek csúcsán, vagy annak közelében maradhasson. Viszont keveseknek adatik meg, hogy több mint egy évtizedig tartó sikerek után azon törhessék a fejüket, hogyan lehet tovább lépni, megtartani a rajongókat, ha lehet újabbakat megnyerni. Folyamatos minőségi zenét alkotni, a lemez eladásokat és a koncertek látogatottságát folyamatosan magasan tartanai. Az Iron Maiden csillaga a kilencvenes évek végén leszállóban volt, de az évezredforduló környékén megrázta magát, tagcserék történtek, és kiadott egy olyan lemezt, ami - í­gy nyolc év távlatából is - rendszeresen libabőrt okoz hallgatás közben. Az előző két lemez Blaze Bayley-vel nem volt sikertelen (a Virtual lemez szerintem remek, igaz felmerül bennem, hogy érdemes lenne újra rögzí­teni Bruce -szal, nem azért, mert rossz hangja van Blaze-nek...), de jelentős visszaesést hozott mindenben (lemezeladás, koncertek stb...). A rajongók nem emésztették könnyen Bruce távozását. Egy frontember csere minden csapat életében jelentős változás. Az IM esetében pedig Blaze a harmadik frontember volt. És amí­g Bruce belépése a hihetetlen siker útján indí­totta el a csapat szekerét, addig Blaze ... ezt ne ragozzuk tovább. Nagy gazdasági szakértők, cégvezetők folyamatosan hangoztatják, hogy minden és mindenki helyettesí­thető. Ez nem teljesen igaz a zenében. Megtenni lehet, de az eredmény gyakran kétséges... Ahogy í­rtam, tagcserék. Először is visszatért Bruce Dickinson! Számos remek szóló lemez után találtak közös utat. Nem tudom mi állt a háttérben (a pénzen kí­vül), de igazából nem is érdekel. Blaze -nek mennie kellett, viszont még egy régi-új tag csatlakozott ismét, hogy erősí­tse a csapatot. Adrian Smith -szel bővült a gitáros szekció. Amikor ezeket a változásokat meghallottam, nem volt kétséges, hogy hallgatás és gondolkodás nélkül fogom megvásárolni a lemezt. A Maiden gárdájának sikerült 20 év után, a lehető legerősebb felállásban olyan lemezt alkotni, ami méltó a nagysikerű elődökhöz. A hangzás korszerű, természetesen gitárközpontú. A dallamvilág gazdag, változatos, fülbemászó, a szövegek elgondolkodtatóak. Egy olyan lemezt alkottak, amely méltó utódja a The Number of the Beast -nek. A szekér újra elindult. Nézegetem az egyik legjobban sikerült lemezborí­tójukat, London futurisztikus jövőképe, Eddie felhőből kirajzolódó gonoszan mosolygó arca. Ilyen egy tökéletes alkotás, amikor mindenkinek sikerül kihozni magából a legjobbat az adott időben. Szóval nézegetem a CD könyvecskét, melyben feltűnnek a Metal2000 IM turné állomásai, melyek között Budapest is szerepel. Igaz, itt a Petőfi Csarnok a helyszí­n, de mi Maiden kedvelők tudjuk, hogy már 2000. június 7-én sejteni lehetett, hogy valami komoly dolgot indí­tott el a Maiden legénysége, hiszen a koncert az előzetes jegyeladások miatt a Kis Stadionban került megrendezésre. Emlékezetes koncert volt az is, és a résztvevők számát illetően nem érhette panasz Budapestet. Elindult valami, hiszen ezt (sikeres visszatérés és koncertkörút) követte egy szintén tökéletes, még sikeresebb album (Dance of death), ismét hosszú koncertturné (első állomás Magyarország - Debrecen), és a folyamat talán 2008-ban csúcsosodik ki, aminek augusztusban mi is részesei lehettünk. Minden IM jellegzetes jegy, sajátosság, egyedi dallamvilág megtalálható az albumon. Saját értékrendjük megőrzése mellett tudtak megújulni, 100%-osat alkotni, ráadásul ez még csak a kezdete a megerősödött "Vasszűz" tevékenykedésének. Nem álltak meg, 8 éve folyamatosan dolgoznak, ráadásul úgy tűnik a két vezéregyéniségnek sikerült közös utat találnia, hiszen Bruce kreativitását kiélheti szólólemezeiben és a filmezésben is. Úgy tűnik a több "project" többé nem jelent problémát, a két IM motor között. Remek hangmérnöki munka, tökéletes keverés, kiváló szólók, melyek szerves részét képezik az adott szerzeménynek, céljuk van, és nem az, hogy öncélú gitárnyűvés szülessen, hanem hogy gazdagí­tsák a dallamvilágot. Bruce hangja csak jobb lett, orgánuma nem engedi a kritikusok negatí­v megjegyzéseit. A gitárok szárnyalnak, a dob hangzása referencia értékű. Dallam- és ritmus világok tömkelegét szuszakolták bele a szerzeményekbe, nem spóroltak. Kis negatí­vum, hogy nem hallom ki a három klasszis gitáros játékát... A dalok alkotóit nézve is látszik, hogy a banda nagyon együtt van. Nico kivételével mindenki szerzőként is kivette a munkából a részét. Ez fontos. Számomra ez mindig tükrözi a csapat erejét. A tí­z új szerzemény egységes, nincs töltelék. Három dalt viszont kiemelek, mert ez a teljes IM szerzemények palettáján is kiemelkedő, véleményem szerint. Blood Brothers. Ezt a dallam orgiát ismernie kell mindenkinek, aki nem í­téli el a rockzenét. Több mint 7 perc folyamatos borzongás, a fájdalmas szöveg és melankolikus dallamvilág szoros összefonódása. Steve mestermű. Imádom. Dream of Mirrors, több mint kilenc perces tételéről hallottam már, hogy unalmas. Ezek az emberek nem értik a szöveget, és nem tisztelik a keretes szerkezetet. Igaz a dallamok többször visszatérnek, ahogy a történet halad előre, de érdemes megszámolni hány dallam és ritmusvilág váltakozik. The Nomad, egzotikus dallamvilága teszi különlegessé. Maratoni hosszúságú kilenc perces darab, a sivatagi Beduinok zárt világáról. Önálló alkotásként is megállná a helyét. Értékes darabja az IM életműnek. Hibátlan lemez. Ez jut eszembe minden alkalommal, mikor előveszem a polcról. Ritka érzés úgy hallgatni zenét, hogy nem lehet hozzátenni. Ha bármit változtatnának rajta, csak elvenni lehetne az értékéből. Dalok és a szerzők: 1, The Wicker Man (Smith/Harris/Dickinson) 2, Ghost Of The Navigator (Gers/Dickinson/Harris) 3, Brave New World (Murray/Harris/Dickinson) 4, Blood Brothers (Harris) 5, The Mercenary (Gers/Harris) 6, Dream Of Mirrors (Gers/Harris) 7, The Fallen Angel (Smith/Harris) 8, The Nomad (Murray/Harris) 9, Out Of The Silent Planet (Gers/Dickinson/Harris) 10, The Thin Line Between Love & Hate (Murray/Harris) A metal zene élő legendái: Bruce Dickinson - ének Dave Murray - szóló és ritmusgitár Adrian Smith - szóló és ritmusgitár Janick Gers - szóló és ritmusgitár Steve Harris - basszusgitár, billentyűs hangszerek Nico McBrain - dobok Mark Boals: Ring Of Fire Úgy éreztem, és érzem most is, hogy az Évtizedelő utolsó részében meg kell emlékeznem korunk egyik legjobb dalnokáról, egy olyan emberről, akinek életműve és tehetsége egészen páratlan. Őszintén szólva nem is tudom, hogy eddig miért maradt a sorozatból a legendás hangszálakrobata, Mark Boals. De a mondás szerint jobb később, mint soha, í­gy most nagyí­tó alá veszem eme zseniális képességű Úr egyik (szerintem a legjobb) szólóalbumát. Sokan nem tudják, de Mark nem énekesként kezdte pályafutását. Ifjú korában zongora és basszusgitár leckéket vett, és mint basszusgitárossal találkozhatott vele a nagyérdemű Ted Nugent zenekarában. Később azonban kihasználva emberfeletti hangi adottságait, (mindenféle különösebb képzettség nélkül) mikrofon mögé lépett, és csatlakozott a svéd mágus Yngwie Malmsteen zenekarához: 1986ban vele készült el a mitikus Trilogie cí­mű korong. Mark és Yngwie útjai a későbbiekben is találkoztak, Boals még két nagylemezen énekelt a gitáros mellett. Ezek mellett énekelt Maestro Alex Gregory 1992es nagylemezén, valamint a Billionaires Boys Club nevű csapat Something Wicked Comes cí­mű albumán. Majd 1998ban jelentkezett első szólólemezével, az Ignition-al, illetve két évvel később megjelent kétség kí­vül legjobb lemeze, (sőt talán életművének legkiválóbb albuma) a Ring Of Fire. Zeneileg ugyanazt a vonalat vitte tovább szólómunkásságával, amivel világhí­rű lett Malmsteen oldalán, vagyis a neo-klasszikus metal vizein evezett tovább. És hát az idő bebizonyí­totta, hogy ez a stí­lus áll neki a legjobban , itt érvényesül leginkább emberfeletti hangterjedelme és előadásmódja. (Persze az évek folyamán más stí­lusban is csillogtatta képességeit, gondoljunk a Genius trilógia első két részére, az Empire második, Hypnotica cí­met viselő korongjára, vagy éppen a legutolsó Royal Hunt lemezre). Azonban nem csak a főhős miatt lett igazán különleges ez az album. A legjobb énekes sem jut túl messzire a megfelelő zenészgárda nélkül. Vagyis lehet valaki zseniális vokalista, ám ha nincsenek mellette olyan muzsikusok, akiket megkí­ván a zenei környezet, és akik a vezér szintjén kezelik hangszerüket, akkor ott nem lesz kerek és egész a történet. A Ring Of Fire azonban ebből a szempontból is igencsak kiváló album lett. Igazi dream team vagy supergroup (kinek melyik a szimpatikusabb) állt össze és segí­tette Mark Boals munkáját. Egy football pályáról vett hasonlat azt mondja, hogy ha egy jó csapatot akarsz végy egy jó kapust. A zenei világban ez í­gy szól: Ha egy jó zenekart akarsz, végy egy jó dobost. Nyí­lván főhősünk is tisztában volt ezzel a "szabállyal", ezért leigazolta korunk egyik legkiemelkedőbb ütősét, Virgil Donati-t. Nehéz lenne felsorolni, hogy hol és kikkel játszott együtt ez a fenomén, de pár nevet megemlí­tek, azért hogy, érzékeltessem milyen neves muzsikusokkal zenélt együtt: Steve Walsh, Derek Sherinian, Jeff Scott Soto, Neal Schon, Eric Norlander, Daniele Liverani vagy éppen Billy Sheehan. Ez a névsor önmagáért beszél, muzsikusok sokagása töri magát azért hosszú éveken keresztül, hogy ilyen emberekkel tudjon együtt dolgozni. Virgilnek ez sikerült,köszönhetően magas fokú precizitásának, ötletes játékának és hihetetlen pontosságának. Donati egy régi kollégája is bekerült a csapat soraiba, egy roppant tehetséges és sokoldalú gitáros, (és billentyűs is) név szerint Tony Macalpine. (Virgil és Tony egyébként a Planet X nevű zenekarban muzsikáltak együtt). Őt sokan csak úgy ismerik mint Steve Vai segí­tőjét, pedig Tony mögött több évtizedes zenei múlt áll. 1986 óta készí­t szólólemezeket, amiken többek között Mike Terrana, Dean Castronovo, Tony Franklin, Barry Sparks és Jens Johansson is játszott. Tony a legnagyobbakhoz hasonlóan klasszikus zenén nevelkedett, tanult zongorázni és hegedülni is, majd a jazz világában is elmélyedt, és ezek a zenei ismeretek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy mára az egyik legjobb gitárossá váljon. Nem véletlen, hogy Ő is igencsak páratlan diszkográfiával rendelkezik. A banda pedig az ukrán billentyűs mágussal, klasszikus zenei műveltséggel és a klasszikus zenei iránti múlhatatlan szerelemmel "megáldott" Vitalij Kuprij-al egészült ki. Vitalij rengeteg, már-már megszámlálhatatlan dí­jjal és elismeréssel rendelkezik a klasszikus zene területéről, különösen Chopin és Liszt műveinek eljátszása és átdolgozása hozott neki nagy sikereket, ám a rock zenét szerető közönség az Artension nevű bandából ismerheti őt. Persze Ő is folyamatosan készí­ti szólólemezeit, ahol olyan arcok is közreműködtek, mint Joe Lynn Turner, Doogie White, Chris Catena, Apollo Papathanasio, Micheal Romeo, Jeff Kollman, vagy John Macaluso. Ehhez a névsorhoz sem kell semmit hozzáátenni. Ez a négyesfogat, ami összeállt erre az albumra, rögtön magára irányí­totta a zeneszerető és a zeneértő közönség, valamint a szakma figyelmét. Négy ilyen kaliberű zseni közös munkáját nehéz is lett volna figyelmen kí­vül hagyni, és csak átsiklani ezen album fölött. Már maga a lemez külalakja is csodaszép. A borí­tó, Mark logója, és maga a booklet design-ja Eric Philippe festő munkája. Csak pár zenekar akiknek Eric dolgozott korábban: At Vance, Iron Mask, Feinstein, King Kobra, Last Autumn Dreams, Rhapsody, Riot, Sonata Arctica, Virgin Steele. Illusztris névsor, de ilyen remek zenéhez szükséges a roppant í­zléses és igényes megjelenés is. A zenei irányvonalat amit Mark Boals választott, tényleg nem lehet másképp összefoglalni, mint Malmsteen mester nyomdokain haladó, neo-klasszikus metal, néhol progresszí­v hatásokkal megtámogatva, ami telis-tele van fogós dallamokkal, elképesztő énektechnikai bravúrokkal, virtuóz hangszeres megmozdulásokkal. A lemezt nyitó és cí­madó Ring Of Fire remek példa erre. Csodálatos gitár témák és mesteri billentyű futamok váltják egymást, Donati mindenféle megerőltetés nélkül hozza az alapokat, és hát az énekdallamok fogósságát nem tudom semmihez hasonlí­tani. Főleg a refrént hallgatva lesz libabőrös a karom, ahogyan Mark előadja ezeket a sorokat az káprázatos. Nem is beszélve kegyetlenül magas sikolyairól. Ilyen hangterjedelme és ilyen kifinomult énekstí­lusa csak nagyon keveseknek van. Érdekesség, hogy ezt a dalt Macalpine jegyzi, ahogyan még öt másikat is, le a kalappal dalszerzői képessége előtt. De az énekdallamok és a szövegek mind-mind Boals munkái. Kuprij játéka dominál a lemez második nótájában (bár Virgil témái sem éppen elhanyagolhatóak) az Atlantis-ban. Sokakat megérintett már az elsüllyedt város legendája, és ez alól Mark sem kivétel, egy ötletes, komplexebb nótával emlékezett meg a régmúltról. Majd egy újabb lendületesebb, dallam orientáltabb dal követ következik Bringer Of Pain cí­mmel, amiben ismét gigászi hangszeres szólókkal találkozhatunk. Nem semmi amit ez a két Úr ezen a lemezen összehozott. A Betrayer a progresszí­v metal élcsapatoknak is becsületére válhatna, a hangszeres szekció már megint brillí­rozik, Donati megvillant valamit tudásából, és Mark ismét lesikí­tja a fejünket pár alkalommal. Bármennyire is nem rajongok a lassú, balladisztikus nótákért, a Keeper Of The Flame az album talán legjobb nótája. Noha nem teljesen ballada a dal, hiszen nagyon visszafogottan indul, szép és lágy témákkal, ám a közepe táján kissé erősebbé válik, feszes középtempót vesz fel a nóta, ám a fogós énektémák ugyanolyan nagyot ütnek mint a dal első részében. Dramaturgiailag remek húzás egy gyorsabb, roppant lendületes dalt helyezni a hatodik pozí­cióba, mégpedig a The Hunted. Ez a nóta bővelkedik klasszicista hatásokban, hála Kuprij zenei intelligenciájának és pazar hangszeres tudásának. Újabb énektechnikailag nagyon nehéz nóta érkezik a The Quest formájában. Ilyen témákat í­rni és elénekelni szerintem senki más nem képes. Az egész nótának van egy kis misztikus hangulata, egy olyan megfoghatatlan érzésvilága, amit igen nehéz szavakkal érzékeltetni. Ezen a kissé elvarázsolt és mitikus hangulatú vonalon mozog a Dreamer cí­mű nóta is, amiben Mark mélyebb tónusú hangja is előkerül, kiszenezvén ezzel az amúgy remek, és nagyon változatos nótát. Megint csak találkozhatunk egy csodás szólóval Tony jóvoltából, valamint a már megszokott kiváló billentyűs szőnyegezésekkel. Death Row! Nem véletlen a felkiáltó jel. Én biztosan ennek a szerzeménynek adnám minden idők legjobb neoklasszikus nótája cí­mét. A refrén monumentalitása és felülmúlhatatlan dallamvilága, valamint a hang ahogyan Mark énekli azt nem lehet überelni.A zenei részek sem éppen piskóták (í­gy pestiesen mondva) Tony életének egyik legjobb riffjeit és szólóját itt mutatja be, ismét nagy összhangban Vitalij mester játékával. Hogy ne maradjunk igazi ballada nélkül arról az Alone gondoskodik. Romantikus és szerelmes filmekbe igazán jól passzolna. De ezen a lemezen sem rossz. Zárásként egy neoklasszikus bomba érkezik, száguldó tempóval, szikár és erős riffeléssel, az elmaradhatatlan magával ragadó énekdallamokkal, és a virtuóz hangszeres megoldásokkal. Összegzés helyett - kissé rendhagyó módon - inkább egy érdekességet emlí­tenék. Ebből az albumból kiindulva megalakult a Ring Of Fire nevű zenekar, és három lemez is készült az évek folyamán, és ezek a muzsikusok is játszottak ebben a bandában. És hogy miért is emlí­tem ezt a formációt? Mert a Ring Of Fire jelentkezett egy Japánban rögzí­tett dvd-vel,és azt hiszem azon a dvd-n minden megtalálható amitől szeretni lehet ezt a stí­lust és ezeket a muzsikusokat. Valamint elég sok dal szerepel erről a lemezről azon a korongon. Én nem is tudom szavakba foglalni eme album és ezen zenészek teljesí­tményét, gigászi hangszeres tudását, magas fokú dalí­rási képességét, ezért is javaslom mindenkinek a Burning Live In Tokyo cí­mű dvd megnézését. Mert ezt a zenét látni is kell. Persze aki nem barátja a koncertek az nyugodtan hallgassa Mark Boals második lemezét, mert a Ring Of Fire egy csodálatos, kiváló, fenomenális album, egy énekes életének csúcspontja. Akkora alapmű mint a Mount Everest. Rob Rock: Rage Of Creation Ha van olyan énekes, aki méltó Ronnie James Dio örökébe lépni, akkor az az amerikai csodaénekes, Rob Rock. Hangja ugyanolyan érzelmeket képes közvetí­teni, mint a mesteré, nem beszélve arról, hogy a hard rocktól a kemény US powerig bármit el tud énekelni, ráadásul magánéletében ugyanolyan példát tud mutatni, mint az emlí­tett metal hero. Nem véletlen, hogy annyi remek zenésszel dolgozott együtt, kezdve a még fiatal Roy Z-től, Axel Rudi Pellen keresztül Chris Impellitteri-ig, dallamérzéke, és rokonszenves egyénisége igazi keresztény emberhez méltóan tette magát közkedvelt szereplőjévé a toleranciáról nem épppen hí­res heavy metal szí­ntérnek. Munkásságának első fénykorát az utóbb emlí­tett amerikai gitáros zenekarában élte, olyan lemezeket letéve az asztalra, melyek megszületésük pillanatában klasszikussá értek. Sajnos Impellitteri nemcsak gitármunkájában, de mentalitásában és egomániájában is hasonlatos skandináv társához (na, vajon ki lehet ő?), í­gy Rob és Chris útjai elváltak egymástól - az elkövetkezők pedig bizonyí­tották, hogy eme eseményből egyértelműen az énekes jött ki győztesen, melynek bizonyí­téka recenzióm tárgya. Nem véletlen, hogy Impellitteri, - meghallván a megszületett Rob Rock szólólemez demóját,- igen erős vetélytársát látta abban saját csapatának, és kategorikusan kijelentette, hogy Rob vagy a szólópályát választja, vagy a csapatot. Az énekes döntött, és megszületett a Rage Of Creation Roy Z produceri tevékenységének fényében, ki a gitárosi, billentyűsi és basszgitárosi munkát is magára vállalta ( csak a lemezen, a turnén már nem tudott ott lenni). Nos, nemhiába nevezik korunk egyik legjobb producerének, ezen a lemezen is az a vastag, modern, de a klasszikus heavy metalhoz közel álló sound köszön vissza, csakúgy, mint Halford és Bruce Dickinson saját maga fémjelezte visszatérő albumain. ( Ajánlom figyelembe a táltos-páros másik munkáját, az US power etalon Warrior Code Of Life c. alkotását, mely a cyber korszakba repí­tve mutatja be az amerikai metal genetikai állományát.) Az anyag egyébként heavy-power , főleg angolszász, amerikai gyökerekből. Bár van itt is sodró tempó, a lemez erejét mégsem a sika, hanem a remek, erőtől duzzadó riffek adják, melyek akármelyik Maiden lemezen elférnének (ha a Maiden merne egy kicsit továbblépni) no meg a dallamok. Rob Rock igazán kihasználhatja ezen a lemezen mind a négy oktávját hangjának, egy oroszlánba oltott trillagép üvölt, énekel, suttog, dalol, hol érzelmesen, hol vészjóslóan, hol agresszí­ven, végig járva a klasszikus metal éneklés szí­ntereit, játszva példát mutatva korunk istení­tett dalárda etalonjainak. A lemezről 3 dalt emelnék ki, melyek az egyenletesen fantasztikusan magas szí­nvonalú szerzeményekből is kiemelkednek: a Judgement Dayt, melynek modern riffelése engem leginkább Halford Fight projectének jól sikerült munkáira emlékeztet ( csak persze a dallam veri akármelyik Fight szerzemény szí­nvonalát), a Streets of Madness-t, mely egy fantasztikusan sikerült, Maiden riffekbe ágyazott, és Maiden dallamokkal ellátott metal nóta, valamint a Forever nevű lassú lí­rait, ahol Rock megmutatja, hogy hangterjedelme és hangjának kifejezőképessége a legnagyobbak közé helyezi őt. ( Ha nem lenne feldolgozás, kiemelném még az ABBA Eagle dalát is, melyből Rock egy igazi metál slágert varázsolt, szégyen-gyalázat, hogy annak idején nem tették rá a megjelent Metal tributeABBA lemezre is.) Az instrumentális szekció kellő alázattal szolgálja ki Rob dallamtémáit, melyek - természetesen - fő szervező elemei a daloknak, a hangszeres szólók í­zlésesen, nem tolakodva, de kellő figyelmet vonzva állí­tanak emléket a régisulis mestereknek, persze korszerű, az új évezredhez igazodó hangzással. Kevés az olyan album, melyen minden szerzemény tartalmazza azokat a faktorokat, amik olyannyira szerethetővé tudják tenni számomra őket: a Rage Of Creation egyike ezeknek - méltatlanul az elsikkadt művek közé került, ám a klasszikus értékeket közvetí­tő alkotás - a 2000. év hagyományőrző, ám egyben előremutató remeke. Porcupine Tree: Lightbulb Sun A "Tarajos sül fa" legénysége 2000. májusában jelentkezett soron következő alkotásával, mely a Lightbulb Sun cí­met kapta. Ahogy addig, akkor sem csalódhattak a rajongók, hiszen a zeneszerzésben, hangszerelésben és hangzásban a tökéletesség irányába menetelő zenekar ismét kitett magáért. Az album több változatot is (audio CD, DVDA, vinyl) megért, hogy a "vájtfülűek" házatáját se érje szó, nem is lehet! Hibátlan alkotás! A cí­madó darab "klasszikus" akusztikus gitár, zongora, ének triója adja meg az alaphangot. Kellemes dallamokat kí­sérnek a hangszerek, nem túl kemény, mégis hangsúlyos váltások vezetnek a gitárszólókhoz. Egyik szebb, mint a másik! Az "egyszerű a nagyszerű" elvét követve, finom, í­zes a hangszerelés, semmi túlzás, mégis érezhetően a végletekig kidolgozott motí­vumok követik egymást. A kiegyensúlyozott téma biztosí­tja a nyugodt, jóleső pillanatokat. A How Is Your Life Today? mintha egy régi rádióból szólna (talán rá is fért volna egy "öregí­tő" effekt). Keringőzhetünk a zongorával és a nagyszerű vokállal, hogy végül elmélyedjünk a varázslatos, izgalmas "vursli" hangulatban. A Four Chords That Made a Million-al aztán egy új "fejezet" veszi kezdetét. Már a nyitányból érezhető, hogy itt valami "üdí­tő" tempó érkezik. Keleti ritmusok vezetik fel az énektémát, aztán belecsapnak az urak. Semmi meglepő fordulat, inkább a sodró lendület, ami uralkodik, és az izgalmas szintetikus hangok. A középrészben némi pszichedelikus hatás érződik, naturálisan, mégis rendkí­vül szépen hangzó dobokkal és fület gyönyörködtető énekkel, majd az alaptémához való visszatérés zárja az élményt. Ismét tempóváltás következik, a Shesmovedon már nem sodor, de nem is késztet szundikálásra, valahol középen, ismét rendkí­vüli énektémával és a verzékben zaklatott gitárhangokkal kecsegtet. A refrén egyszerűen tökéletes, a WAH pedállal dí­szí­tett szóló is remek, a basszus állandó jelenléte fokozza az összhangot, a dobok erősen, mégsem tolakodóan szólnak. A dinamikai váltások igazán különleges érzéseket ébresztenek, főként a végbe hajló emelkedéssel. Remekbe szabott nóta! Bendzsó hangja csendül a Last Chance to Evacuate Planet Earth Before It Is Recycled kezdetekor. Miként lehet ilyen kézenfekvő dallamokat í­rni? Szinte azonnal megfog, magával ragad a téma. Mintha hallottuk volna már vagy mégsem? Üdí­tő, finom, békés, pedig a mondanivaló nem ad erre okot! A dal végére persze a zene is zaklatottabbá válik, érzékeltetve, hogy “miről is van szó"! A The Rest Will Flow “nyugtat" meg. Továbbra is az akusztikus aláfestés az uralkodó, melyet a vonósok “áradata" kí­sér. Változatlanul tökéletes az effektusok használata, mind a hangszereknél, mind az éneknél. Ebben a szerzeményben is épí­tkezik a zenekar, kí­nai cintányérok erősí­tik a hatást, hogy a darab vége kiteljesedjék. Lüktető basszus és dob nyitja a következő nótát (Hatesong), a nyolc és fél perces “ballada" szinte egy egész “groove", melybe jól illeszkedik a kemény gitár kiemelkedése és a zseniális énekfutam. A zaklatott kiállás és az abból feltörő elektromos gitár moraja pedig döbbenetes! Gyakorta elhangzik koncerten, élőben süt csak igazán! Rendkí­vül hatásos, a nagy elődökre (sokszor emlegetik a csapatot az új Pink Floyd-ként) utaló, méltó kompozí­ció. Megunhatatlan! Lebegő énekkel, akusztikus aláfestéssel érkezik a Where We Would Be . Ismét csodájára járhatunk a vokálnak. A zenekar valódi hangszerként kezeli és használja a “mögöttes" éneket. Az idillt csak a hathúros éles hangja bontja meg, talán nem véletlenül! Az album leghosszabb darabja, a Russia On Ice folytatja a sort. Csendes, ringató szintetizátor, finom gitár és a dobok lüktetése adja meg a tévedhetetlenül Floydos érzetet. Inkább tisztelgés, mint plágium a dal, hiszen annyira egyértelmű a rokonság, hogy az letagadhatatlan! És ugye tudjuk jól, “utánozni" is csak a nagyok tudnak tökéletesen, bár itt szó sincs “koppintásról". Majd miután eljutunk nagyjából a közepéig, izgalmas basszusgitár-gitár “szónoklat" térí­t más irányba, lüktetésük a funky-rock felé terel, de csak annyira, hogy a szintetizátor hangjai életre kelljenek, hogy azok könyörtelenül magukkal ránthassák a húrosokat, no meg a dobokat. Végezetül hosszas “szintetikus szőnyeg" és harangszó csití­tja le a kedélyeket. A finisbe érve, akkordok bomlanak fel, “emberi" hang dalol, tökéletesen érzékeltetve a mondanivalót: Feel So Low. Közben a vonósok festenek alá, harmónia úszik a levegőben, kissé szomorkásan ugyan, mégis valami bizakodást rejtve. Ahogy a Porcupine Tree több albumát, a 2000-es darabot is kidolgozta Wilson mester 5.1-es DTS hanggal. Úgy lehet csak az igazi az élmény! Bár jómagam inkább a Lightbulb Sun-t követő anyagokat favorizálom, talán a keményebb hangzás előtérbe helyezése és Gavin Harrison megjelenése okán, ám ahogy a cí­m is bizonyí­tja, egy "fénnyel teli" korong forog a lejátszóban. Minden pillanata a "megvilágosodás" felé terel, az érzékek kiszélesedését, a nyitott gondolkodást és világnézetet, az információkra való éhséget okozó "fertőzés" ez, melyből nem szabad kigyógyulni! Én már biztosan nem fogok! Az ezredforduló tételei: 1. "Lightbulb Sun" - 5:33 2. "How Is Your Life Today?" - 2:48 3. "Four Chords That Made a Million" - 3:38 4. "Shesmovedon" - 5:15 5. "Last Chance to Evacuate Planet Earth Before It Is Recycled" - 4:50 6. "The Rest Will Flow" - 3:36 7. "Hatesong" (Edwin, Wilson) - 8:28 8. "Where We Would Be" - 4:14 9. "Russia On Ice" (Barbieri, Edwin, Maitland, Wilson) - 13:05 10. "Feel So Low" - 5:16 A "Tarajos sül fa" ágai 2000-ben: Steven Wilson - ének, gitár, zongora, Mellotron, cimbalom, szemplerek, benzsó, hárfa Richard Barbieri - billentyűs hangszerek Colin Edwin - Fretless basszusgitár, Saz, dobgép, Guimbri Chris Maitland - dobok, vokál Stuart Gordon - hegedű, brácsa Nick Parry - cselló A közreműködő The Minerva String Quartet: Katy Latham - hegedű Lisa Betteridge - hegedű Sarah Heines - brácsa Emmeline Brewer - cselló Stratovarius: Infinity Napok óta azon gondolkodom, hogy a lemezt vettem meg előbb, vagy a Statovarius gárdáját láttam élőben, és azután döntöttem a lemez beszerzése mellett? Valószí­nű az album volt meg előbb, és azt is sejtem előtte nem sok közöm volt hozzájuk. Bár sokat hallottam róluk és bele-bele kukkantottam egy-két anyagukba, de valahogy egy olyan Helloween kópiának tűnt nekem, amit nem szerettem volna tudomásul venni. Már csak azért sem, mert a jelenlegi Helloween-el is fenntartásiam vannak, bár tanúim is vannak rá, többször megpróbáltam befogadni, de nem ment. Nekem az a csapat Kiske után nem nagyon tudott olyat mutatni, amitől hanyatt dőltem volna, és í­gy el is siklott a tudományuk nálam. Na, de nem a Helloween a téma, hanem a Stratovaruis, akiknek, szerintem az Infinity az egyik legjobb albumuk. Már a Hunting High And Low billentyűtémája akkorát sütött nálam, hogy nem tudtam elképzelni, rossz döntés volt megvenni ezt a lemezt. Aztán mind a verse, mind a refrén meggyőzött arról, méltó a csapat az elődhöz. Kellemes gitárbontások és feszes, bár néha kicsit trappolós dobtémák és hatalmas ének. Aztán a Millennium le is döntött a lábamról. Nem csak a tempója miatt, pedig az van olyan, mint egy japán gyorsvonat, hanem a mert, (és tényleg bocsássa meg minden fanatikus Starto rajongó) kicsit újra élhettem a Helloween által elkezdett fleelinget, de természetesen az idő múlásával, sokkal jobb minőségben. Sokan, akik nálam nagyobb szakemberek a témában, azt mondják, a Stratovarius-nak az Infinity album adta meg az igazi arcát, és innentől már saját stí­lust teremtettek. Biztos í­gy van, mert akárhányszor hallok mai, általában skandináv bandákat, mindig visszaköszön ez az album, és főleg a Millennium. A Mother Gaia-val kicsit hamar benyitnak a lassútémákba, de talán ez az éles váltás még javára is válik az albumnak. Az első két nótában sem volt kétségem afelől, hogy Timo Kotipelto kivalló énekes, de itt végképp meggyőzött arról, hogy az egyik legjobb metal hang. Amit a refrénbe énekel, azt tényleg csak Micheal Kiske-től hallottuk előtte. Na és a másik Timo gitárszólója is beí­rta a magát a metal történelembe, főleg a gyönyörű vonósbetéttel, ami alatta hallható. A szóló utáni Queen-re emlékeztető betét pedig a dalt is felemelte a legnagyobbak közé. Az egyik csúcspontja a lemeznek. Aztán, hogy el ne tévedjünk, jön a Phoenix, ami újra a mai modern metal zenék egyik meghatározó dala is lehetne. Igen, most újra hallgatva a lemezt rájöttem, tényleg van Strato iskola, amit nagyon sokan alkalmaznak manapság. Vannak olyanok, akik jóval túlnőtték mestereiket sikerekben (nevet dirrekt nem í­rok), de véleményem szerint meg sem közelí­tik Timoékat. Hiába na, mióta létezik a Stratovarius felnőtt egy újabb nemzedék, akik talán már most nem is ismerik őket, csak utódaikat. Az élet ilyen! Viszont a Glory Of The World-ben ők nyúlnak vissza a múlthoz és a nagy elődökhöz. A riff hamisí­tatlan 80-as évek brit iskolája és a dal maga, akár Malmsteen egyik lemezén is szerepelhetne, persze ehhez valami köze Jens Johanson-nak is lehet. Az album közepét a A Millon Light Years Away jelenti. Jellegzetes billentyű betétéjét nem egyszer hallottam már mobiltelefon csengőhangként, de néha felismerhető egy-két újabb gitártémában is. A Freedom számomra a lemez gagyija. Egy annyira elcsépelt és nevetséget téma, hogy fáj. Azt hiszem, igazán ebben a dalban van a megfejtés, miért nem szeretem az újkori euro-metal csapatokat. Kisebb puhí­tással akár egy Papp Rita lemezre is felkerülhetnének ezek a billentyű és énektémák. Egy gyors továbbléptetéssel (bocs), elérkeztünk a katarzishoz, a lemez cí­madó dalához, ami nem véletlenül lett az. Már a dal eleje is jelzi, egy monumentális nóta lett az Infinity. A verse alatt hallható akusztikus rész és az átvezető zenék közötti kórusszőnyeg is, ezeknek a hatásoknak eszköze a dalban. Egy pici kifogásom, talán a trappolással van megint, de hát ezt sajnos nem ússzuk meg egy Jörg Michael által feldobolt lemezen. Egy szó, mint száz, sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi a bajuk sokaknak Meat Loaf monumentális dalaival, amikor egy-egy (sőt, sok) metal csapat legnagyobb sikereit is hasonlókkal érte el. Az Infinity után már nagyon nehéz "okosnak" lenni, de Celestiel Dream akusztikus és vonós témáival Timo Tolkki ezt is ügyesen megoldotta. A másik Timo pedig leénekli a z ember fejét a dalban. Nagyon szép mű! Nem is bánnám, ha itt vége lenne a lemeznek, de a Why We Are Here tradicionális metal témája kimondottan jól esik a fülnek és a nyakizmoknak egyaránt. A 80-as évek egyik legjobb nótája is lehetett volna. A korong végére egy felejthető szerzemény került. Kicsit hajaz a helloweeni nagyokra és (most már tudjuk) előre is mutat, de nem feltétlen az igényesség jegyében. Kihagytam volna szí­vesen. Összegezve a Stratovarius, Infinity cí­mű albuma, nekem mindig is a legjobb munkájuk közé fog tartozni, és ha valaha szóba jön a zenekar, a végtelen vonalakon keresztül ugró delfinek jutnak az eszembe, nem az utóbbi idők szégyenletes történései. Pár év múlva, ha folytatódik az Évtizedelő sorozat a kétezres évek lemezeivel, biztos fel fog még tűnni a csapat a rovat hasábjain. Symphony X: V Egy ilyen majdnem-kataklizma utáni évben (ugye mindenki, akinek egy csöpp érzéke is volt az ezoterikához megmondta, hogy 1999 szeptember, vagy december akárhányadikán eljön a jóöreg kaszás bácsi, hogy megnyirbálja a népességet) mi mással nyugtathattuk volna meg magunkat mi rockeremberek, mint egy kiváló zenékkel bővelkedő 2000-es évvel. Sok blackes kollegának bizonyára nagy csalódás volt, hogy nem jött el a főnök, de hát a legtöbben azért túlélték a 1999-es elmaradt világvégét. Annyi baj legyen, majd megrendezzük 2009-ben 😉 Az évtizedelő rovatunk ahogy egyre halad előre az időben (és lám, a 2000-es évvel már el is érte a végét), egyre több olyan cd-tokot poroltat le velünk, hogy lassan képtelenség választani, mi kerüljön terí­tékre. De amint egymás mellé raktam a 2000-es műremekeket, rögtön ki is vettem közülük a Symphony X: V albumát, ami számomra megismerkedésünk óta elfoglalja a Philo best of egyik előkelő helyét. Sokan hiányoltátok a zenekar jelenlétét az évtizedelőben - hozzáteszem teljes joggal - de akármennyire is hatalmas rajongója vagyok a zenekarnak, eleddig nem mertem bevállalni egyetlen évtizedelős kritikát sem, mivel úgy gondoltam, erről a hihetetlen minőségi produktummal időszakosan megjelnő zenekarról én nem tudnék méltóan megnyilatkozni. A V albumuk azonban már akkora kedvencem, hogy nem engedhetem egyik kollegának sem az Évtizedelős elcsaklizását ;-)! A V-t megelőző albumok atmoszféráját kissé megtörve a 2000-es műremek nem elhanyagolható mértékben morcosabb irányba fordult, a gyors és középtempós részek súlyosabb hangzást kaptak, mí­g az elszállósab részekben vitathatatlanná válta billentyű dominanciája. Ugye bármennyire is 5 ember alkotja a zenekart, afelől senkinek kétsége sem lehet, hogy igazából csak három kivételes képességű ember földöntúli teljesí­tménye határozza meg a végkifejletet. Michael Romeo gitárvirtuóz, Michael Pinella multibillentyűs ésRussell Allen hangszálkirály. Erős túlzással sztem ha erre rádobnánk egy tuc-tuc dobot, vagy egy lakodalmas basszusgitárt, akkor is király metal albumot kapnánk 😉 Romeo kalsszikus zenei háttere ezúttal sem maradt elfedve, szinte minden szólója klasszikus gyökerekről árulkodik. A ritmusrészek több helyen agyafúrtan - de emészthetően - lettek kidolgozva, és fület gyönyörködtető módon "viszik be az embert az erdőbe". A nem kevés komplexitást képviselő ritmusgitár részek minden proggernek a szí­vét melengetik. Pinella játéka nekem ennél a műnél a hangulatfestés terén mutat klasszisteljesí­tményt. Konceptalbum lévén az én fülem igényli a minél sokszí­nűbb megoldások halmazát, hogy a zene a történet "mesélését" teljessé tegye. Ezért rengeteg átvezető, hangulati aláfestés található az alapból elvárható szintiszólók és gitár-szinti párbalyok mellett. Mindig is imádtam az "agyonszintizett" metalokat, még akkor is, amikor a "régi" időben ettől nem voltam túlzottan "true" fun. 😉 Az előző kettő úriemberhez hasonlóan a mára már rengeteg projectben helyett kapott Russell Allan teljesí­tményére sem lehet egy rossz szavunk sem, még akkor is, ha a jelenlegi önmaga köröket verne a 2000-es énekstí­lusára. Ennél az albumnál amit ő extrában nyújt, az végül is default: kellemes hangszí­n, erőteljes megszólalás, magabiztos "hangszerkezelés". A jelenlegi Russell ezt még egy olyan tudatossággal is meg tudja támogatni, amivel hasonló különbség érhető el, mint pl Steven Seagal és Jim Carrey arcjátéka között... 😉 😉 A már emlí­tett koncepció ezúttal Atlantisba kalauzol el bennünket. A zenekar ezt megelőző munkássága után úgy vélem ezzel az albummal egy kicsit más irányban indultak el (amit aztán folytattak az V-t követő lemezekkel is): marconábbra vették a figurát. Aki ismeri a zenekart, annak feltűnhetett, hogy a régebbi albumokon néhol már-már klasszikus Queen átiratokat lehetett hallani, mí­g a V albummal elindí­tott durvulásban a "power alá nem mennek". Ellensúlyozandó a sok keményebb részt alkalmazott a zenekar rengeteg - már-már folyamatosan zúgó - szinti anyagot, ezt megspékelték még nagyhalom klasszikus elemekkel és fűszerezték progresszí­v ritmusképletekkel. Aki eddig csupán a Dream Theater egy verziójának titulálta - véleményem szerint roppant balga módon - a zenekart, az ezzel az albummal végérvényesen megbizonyosodhatott róla, mennyire egyéni, mennyire "más", mennyire TÖBB a Symphony X. Összehasonlí­thatatlan más zenekarokkal, manapság is talán csak egyedül a francia Adagio emlí­thető egy lapon velük. Nos a tételekről is szólva néhány szót: A dalok zömét valami leí­rhatatlan misztikus atmoszféra öleli körül - lévén, hogy Atlantisz mí­toszáról szólnak a nóták... Annak ellenére azonban, hogy a misztikus feeling mellé az ember borongóssabb tételeket képzelne, itt erről szó sincs, mivel rengeteg elsöprő lendületű tétel található a korongon. Elég csak a nyitó Evolution-t meghallgatni, ahol a keleties szintik, a megakórusok, a himnikus kiállások egyből elragadják a hallgatót, mí­g a gitár szélsebes tempót diktál. Ha már misztikum?! Nézzük csak a Fallen kezdő szinti-gitár kettősét! Tökéletes, profi, magával ragadó! Ha az albumról számot kellene kiemelni - amit szinte lehetetlen - akkor mindenképpen ezt húznám alá!!! Amint az ének is belép, megláthatjuk mennyire egyéni ez a zenekar, és mennyire változatos muzsikával kényeztetik a hallgatókat. Allen valami kí­sérteties hangulatúvá festi a verzéket, ahogy szinte suttogva, egész mélyről kezdi felépí­teni "mondandóját", mí­g a refrénekre már egész magasra felér!!! Libabőr!!! Kissé visszafogva a lendületet a Communion And The Oracle következik (egy rövid átkötő után), ami inkább musiceles, filmzenés és mindenképpen progresszí­vnek mondható. Aztán a The Bird-Serpent War/Cataclyzm-el visszetérnek a zúzósabb, darálósabb témák, amik mögött Pinella folytatja az atmoszférikus szintiszőnyeget. Az On The Breath Of Poseidon instrumentális tétel kezdete akár a Múmia cí­mű film háttérzenéje is lehetne, és ami számomra a fontos, hogy egy az egyben az én í­zlésemet követi. Amikor belépnek a gitárok, az valami óegyiptomi metalnépzenévé vátoztatja a tételt. Ezt a hangulatot követi a hét perces Egypt is, amiben megtalálható az album talán legfelemelőbb refrénje. Aztán a hab a tortán az a dal közepén található instrumentális betét, és a hihetetlen hatásvadász szinti és szólógitár páros mellett itt figyelhet fel az ember először talán a basszusgitár jelenlétére is. Az ének visszatértével nincs ember, aki ne akasztaná egyből a nyakába a léggitárját! A következő The Death Of Balance ugyancsak egy hosszabbra sikeredett majdnem instrumentális átvezető, ami inkább a sztorinak "szól". A Fool's Paradise elején már ismerősként köszönnek vissza a korábban már hallott bevezető/átkötő keleties részek. A gitárral megtámogatott szintitéma hatására megint az emlí­tett filmben érezhetjük magunkat, mí­g a refréneknél visszatérnek a zenekar korábbi munkáiból ismerősebb multikórusos énektémák. Az album egyébként egyik legerősebb éneke ebben a számban található. A koncepcióból kicsit kieső Rediscovery (Segue) instrumentális tétel után jön az albumot lezáró Rediscovery (Part II) , amimben amolyan sűrí­tett elegyként megtalálhatunk mindent az előzőekben hallottakból. Lezárásként szeretnék köszönetet mondani Tóth Szabolcsnak (remélem olvasod, öreg), mivel anno - istenem, olyan, mintha már ezer éve történt volna - az esküvőmre ezt az albumot kaptam tőle nászajándék gyanánt!!! Aki nem ismerné még az albumot, annak vényre í­rnám fel, általános iskolákban taní­ttatnám, sőt, még a hiradó előtt is erről játszatnék részleteket 😉 Transatlantic: SMPTe 2000-ben a Dream Theater pályafutásának legsikeresebb albumával, a Scenes From A Memory-val turnézott. A Spock's Beard kiadta egyik legfontosabb művét, melynek cí­me nemes egyszerűséggel, V lett. A zenei termékenység csúcspéldánya, (a) The Flower Kings egy következő mesterművel, a Space Revolver-el ajándékozta meg a föld proggereit, a brit legenda, a Marillion pedig válogatáslemezzel jelentkezett. Tehát elmondható, hogy ezen zenekarok tagjai nem ültek a babérjaikon. Mégis... 2000-ben a felsorolt csapatok néhány tagjának volt energiája, hogy csak úgy mellékesen, néhány nap alatt rögzí­tsen egy mára már klasszikussá vált korongot. Mike Portnoy a Dream Theater-ből, Pete Trewavas , a Marillion bőgőse, Neal Morse a Spock's csodalénye, és Roine Stolt , (a) The Flower Kings gitáros, énekese létrehozta a Transatlantic névre hallgató alakulatot, mellyel alaposan odadörgöltek a porgresszí­v zenei világ orra alá. Esetükben nem érvényesült a "két dudás egy csárdában" sikertelenségének esete. Ők négyen "dudálnak" és muzsikájukban nyoma sincs a kivagyiságnak, az egymást felülmúlás vágyának. Négy kiemelkedő tehetségű zenészről és közös, gyönyörű egységet létrehozó alkotásukról szól a Transatlantic. A tagok nevének kezdőbetűjéből, plusz egy "e" betűből összeálló SMPT e cí­met viselő korong 77 perce tömény zenei ötletparádé. Amikor egy-egy szupergrupp megalakul mindig nagy kérdés, hogy melyik anyazenekar pályafutását vegyék alapul az irányvonal kidolgozásához. Ez esetben a négy alapcsapat stí­luselemeinek vegyí­tése tökéletes fúziót alkot a nagy klasszikusok (Yes, ELP) felidézésével, melynek hatására egy teljesen egyedi, valóban "transzatlantikus" stí­lus keletkezett. A korong minden másodpercén, minden hangján érezhető, hogy itt egy valóban felszabadult alkotói folyamat eredményekképpen született műről van szó. A mindössze 5 szerzeményt tartalmazó album első tétele egy, egy másodperc hí­ján 31 perces alkotás, az All of The Above. Ez alatt a fél óra már megtudhatjuk, hogy mit is jelent a Transatlantic. Fantázia, lüktetés, parádés zenei tudás, meglepetések garmada, mindez minimális elborulás nélkül, mindig hallgathatóan. Sokszor gondolkodtam, hogy össze kéne számolnom a dalban található ritmus és témaváltásokat, de mindannyiszor letettem erről a tervemről. Itt megfér a rock a latinnal, a jazzrock a Beatlest idéző témákkal, és nincs egyetlen olyan másodperc sem, melyet ne a legnagyobb áhitattal hallgatnánk végig. Leí­rhatatlan ennek a jól sikerült punklemez hossznyi dalnak a hangulata. Mint, ahogy nehéz szavakkal leí­rni a következő We all Need Some Light cí­mű lí­rai darabot is. Az akusztikus gitár bevezetőjéről az idősebbeknek az ELP, C'est La vie cí­mű klasszikusa ugorhat be, de csak addig , amí­g utánozhatatlan orgánumával be nem lép Morse mester, majd a többiek is megérkeznek, hogy megmutassák, milyen is egy érzelemtől (nem érzelgősségtől) átitatott lassú darab. A Mysteri Train az album talán legkülönlegesebb szerzeménye. Zenéjét tekintve hemzseg a proggos megoldásoktól, hangulatában és énektémájában viszont a négy gombafejűt és a hatvanas, hetvenes évek dallamvilágát juttathatja eszünkbe. A bő negyed órás My New World vonósokkal indí­t, hogy azután újra, még erősebben szabadí­tsa ránk a Beatles kései időszakának hangulatát. Ez az a dal, ahol Morse-on kí­vül a másik három tag is éneklehetőséghez jut. A fő szólamot Roine Stolt viszi, a vokálban pedig tisztán hallható Portnoy és Trewavas is. Váltásokban természetesen ezúttal sincs hiány, és a zenészeket ért klasszikus progresszí­v zenei hatások is teljes valójukban megmutatkozhatnak itt. A záró In Held (Twas) in I a lemez egyetlen olyan darabja, mellyel nem mindig vagyok kibékülve. Természetesen semmi gond magával a szerzeménnyel. Izgalmas váltásokban bővelkedik, Trewavas szólóénekléshez jut, és persze a Beatles is meglátogat minket. A baj ezúttal a hosszal van. Ez a szerzemény érzésem szerint 8-10 percben sokkal többet tudott volna elmondani, mint í­gy, 17 percben. Persze ez legyen a legnagyobb bajom az életben! A muzsikusokról csak szuperlatí­vuszokban lehet beszélni. Neal Morse éneklése több, mint taní­tani való és billentyűs játéka is kiemelkedő. Pete Trewavas és Roine Stolt is megmutatja, hogy mitől vált a maga szakmájában ikonná. A legnagyobb meglepetést azonban Mike Portnoy nyújtja. A Dream Theater-ben ismert játékstí­lusának itt nyoma sincs. Teljes mértékben képes volt megfelelni a más zenei világ megkí­vánta igényeknek. Ízesen, finoman, fantázia dúsan játszik! Az SMPT e után egy évvel a zenekar még egy remek albummal (Bridge Across Forever) jelentkezett, melyet, azóta sajnos nem követett újabb mű. A zenészek sok interjúban elmondták már, hogy a pihenő oka elsősorban a Neal Morse megtérését követő változásokban keresendő. Mi azért reménykedünk, hogy egyszer még lesz szerencsénk hozzájuk!

Legutóbbi hozzászólások