Iced Earth: The Crucible of Man (Something Wicked Part II

írta Philosopher | 2008.09.05.

Megjelenés: 2008 szeptember 5

 

 

Kiadó: SPV Records

Weblap: www.icedearth.com

Stílus: us-power

Származás: USA

 

Zenészek
Jon Schaffer - Gitár, vokál Matt Barlow - Ének Brent Smedley - Dob Troy Seele - Gitár Freddie Vidales - Basszusgitár
Dalcímek
01. In Sacred Flames 02. Behold The Wicked Child 03. Minions Of The Watch 04. The Revealing 05. A Gift Or A Curse 06. Crown Of The Fallen 07. The Dimensional Gauntlet 08. I Walk Alone 09. Harbinger Of Fate 10. Crucify The King 11. Sacrificial Kingdoms 11. Something Wicked (Part 3) 12. Divide And Devour 14. Come What May 15. Epilogue
Értékelés

Számomra az Iced Earth sztori a The Dark Saga-val kezdődött és érdeklődésem egész a The Glorious Burden-ig tartott. Azt az albumot már mint csalódást éltem meg és az azt követő Framing Armageddont is ugyancsak mint csalódást könyveltem el magamban. Hiába "találta" meg a csapat a Horror Show után Matt méltó utódját Ripper személyében, nem tudott közelebb kerülni hozzám az a két album. Persze ez nem Ripper hibája volt - ő nagyon jól teljesí­tett azokon az albumokon - hanem a dalok és a számomra főként a Glorious-ra jellemző borzasztó hangzás megölte a "szerelmet". Valahogy mintha Matt kiválása megbomlasztotta volna a kreativitás és fejlődés mindaddig töretlen fonalát és akármennyire is eposzivá (és sokak kedvencévé) vált az emlí­tett két album, számomra velem azonos mágneses töltéssel rendelkező fémdarabok voltak csupán és óhatalanná vált a taszí­tó hatás. Aztán Matt bejelentésével - miszerint a rendőrzenekarosdit feladva a Pyramaze zenekarral visszatér az általunk imádott hatalmas metal szörny organikus szervezetének vérkeringésébe - már szinte borí­tékolni lehetett, hogy előbb-utóbb az Iced Earthnél fog feltűnni. Jómagam - Rob Halford és Bruce Dickinson nostredamusi képességeket mellőző képzelőerővel is jó előre kiszámí­tható visszatérése után - már csak egy újabb Illés reunionon lepődnék meg 😉 A kérdés már csak annyi volt, hogy Schaffer hogyan fogja Matt visszatérését kikomunikálni azok után, hogy olyan nyilatkozatokkal tömte tele a sajtót és saját honlapját, hogy Ripperrel teljes a csapat, meg sosem volt még ilyen jó, stb, stb... Kí­váncsivá tett, hogyan fog belerúgni ő is ebbe a zseniális - de némely szemszögből vizsgálva szerencsétlen - megatorokba. Matt távozása és visszatérése is hordozott magában némi kétséget részemről, amit megosztottam veletek a Pyramaze kritikámban, í­gy nem ismételném magam, Jon meg szimplán kezdett lesüllyedni Tolkki-hoz, tehát semmi jót nem vártam a "visszatérő" albumtól. Ennek ellenére többszöri hallgatás után úgy vélem van remény!!! A srácok az utolsó két albumhoz képest végre előreléptek (vagy talán inkább csoszogtak) és leszámí­tva egy-két "mellényúlást" egész pofás kis koronggal örvendeztettek meg bennünket. Mindjárt a második teljes értékű tétellel kezdeném, ami annyira tipikusan IE, hogy szinte bármelyik régebbi albumon üdvözöltem volna. A Minions Of The Watch keleties énektémájával, a kúszó szövegekkel, a számomra heroikus refrénnel olyan örömkönnyeket csalt a szememben, mint a régi nagy IE kedvenceim. Mindössze annyi felháborí­tót találtam csak benne, hogy két perc után úgy lett vége, mintha félbevágták volna és egy teljesen más tétel kerekedik ki belőle átvezető nélkül. A The Revealing is jófajta régi tí­pusú IE darab (minden sallangtól mentes, illetve minden különlegességtől mentes), de hogy a Minions-al ilyen "gyatrán" kötötték össze?!?!?! Nos, sztem ez hiba volt. A Revealing-ben ráadásul a szám nagyobb része ugyan annak a riffnek az ismételgetése... Akármennyire is húzós, marhára uncsi volt már első hallgatásra is... Alles zusammen a két tétel majdnem 5 perc, mégsem található benne egyetlen szóló sem. Hmmmm... A következő nagy kedvencem a The Dimension Gauntlet, ami nagyon jó nyitánnyal indul, bár a négy részből álló riff utolsó darabja (a kezdésnél) egyszerűen zeneileg nem passzol. Olyan, mintha csak úgy odadobták volna...szal szar... Viszont amikor az ének belép, a ritmusgitárok felpörögnek és í­rdatlan powerzúzdát ömlesztenek a képünkbe. Az alig több, mint három perces tétel utolsó egy harmada megintcsak ismétlődő riffek halmaza, ami egyszerűen megöli a tételt. Ráadásul itt sincs szóló... Számomra még a nagylemezt megelőző kislemezről megismert I Walk Alone tétel harciassága is imponáló volt. Matt nagyon magabiztosan használja itt a hangjában rejlő rettentő (és kifejező) erőt. Ugyancsak érdekes, hogy itt sincs tipikusan szólónak titulálható rész a dalban. Persze vannak, akiknek ez nem hiányzik, viszont én a metalban (főleg a power-heavy vonalon) elengedhetetlennek tartom az í­zes szólókat. Másik számomra kedves tétel a Sacrificial Kingdoms, ahol a Something Wicked album ugrik be. Itt is felfedezhető a keleties dallamvezetés. Matt hangja a kezdő verzéknél egésszé magasan kezd. A refrénnél a kórusok belépésével már az utóbbi albumok ugranak be a tételről. A galoppozó gitárok a lezáró dallamokkal pedig egésszen jól eltaláltak lettek, viszont a majd négyperces tételbe megint nem fért bele egyetlen szóló sem...nagy bánatomra. Az album talán legjobban kidolgozott tétele a záró Come What May, ahol Matt nyugodt hangszí­ne szinte gyönyörű! Imádom, amikor í­gy használja a hangját! Persze az is jó, amikor üvőlt, de sztem sokkal kifejezőbb, amikor emócionális húrokat pendí­t. Persze a refrénekre azért elengedi magát (a kifejezés jó értelmében). Mégis a legnagyobbat az egész albumon a tétel végefelé énekli, ahol hihetetlen magaslatokba lép megőrizve a hangjában rejlő nyers erőt. A zenei alap már ismerős valahonnét, tutira úgy hangzik, hogy Schaffer leporolt egy régi nótát!

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások