A Metal "Szentföldjén": Wacken Open Air 2008. 07.31- 08.02.Wacken, Németország. Olvasói beszámoló 1. rész

A Hard Rock Magazin stábja sok remek koncertre eljut, de sajnos lehetőségeink végesek. Ezért is oly nagyszerű érzés, hogy hűséges és igen aktí­v olvasóinkra mindí­g számí­thatunk. Ezúttal a Wackenből érkezett remek beszámoló első részét olvashatjátok, melyet Molnár Mártonnak köszönhetünk... ...A tavalyi, remekül sikerült wackeni kirándulás után számomra nem volt kérdéses, hogy idén hol fogom tölteni augusztus első hétvégéjét. A már szeptember óta a polcomon pihenő jegyemet július 29-én a táskámba csúsztattam, és boldogan indultam (idén is) a nyár legnagyobb bulijára. Bevezető (-1.nap) Mindenek előtt pár szót Wackenről. Wacken egy nagyjából 2000 fős kis falucska, Németország legészakibb csücskében. Ez a csendes kis település minden évben egyszer Európa egyik legkultikusabb metal fesztiváljának ad otthont. Több mint 70.000 metal fanatikus érkezik a világ minden pontjáról (megtermelve ezzel a falu egész éves GDP-jének 90%-át), hogy láthassa a legendát, a rockzene fővárosává változtatva Wackent. Az idei fesztivál pikantériáját többek közt az adta, hogy az Iron Maiden turnéjának ez volt az egyetlen német állomása, valamint, hogy március közepére már bejelentették a teltházat a fesztivál szervezői! Buszunk a "mí­nusz egyedik" napon, hajnali négykor, szakadó esőben érkezett meg Wackenbe. Sajnos a hely földrajzi adottságai miatt az időjárás minden évben kritikus pontja az eseménynek. Kezdetben szerencsénk volt, ugyanis reggel 8-ra már ragyogott a nap, és kicsit szétnézhettünk a faluban. Számomra nagyon szimpatikus volt a helyiek hozzáállása a rendezvényhez. Noha a járdákon alig lehetett mozdulni (az utakon pedig kilométeres dugók alakultak ki), rengeteg integető, mosolygó helybelit lehetett látni, sokan ételt/italt árultak, az öregek otthonából kijöttek a bent lakók integetni az elvonulóknak. 5-6 éves helyi lurkók szaladgáltak Wacken-es pólókban, ördögvillát mutogatva a rockereknek. Ezen kí­vül pedig minden ház rendezett és tiszta volt, a kertek, virágágyások a fesztivál végére sem lettek szemetesek (pedig minden háznak olyan apró kerí­tése van Wackenben, hogy egy 10 éves is át tudja lépni). Szinte minden épület ablakában Wackenes zászlót lehetett látni, a gyógyszertártól elkezdve az órásig! A falusiak viszonyulása példaértékű a rendezvényhez, arról nem is beszélve, hogy a rockerek is vigyáztak a környékre, tehát a kempingen kí­vül abszolút kulturált volt minden. Ezen a napon még a 4 szí­npad közül csak a legkisebbet, a W.E.T. sátrat nyitották meg estére. Itt lépett fel a Metakilla nevű Metallica emlékzenekar, a Forum Band, a Sweet Savage (róluk még lesz szó), valamint a németek egyik nagy kedvence a helyi "szinti-boy" Mambo Kurt. (Ő különböző rock/metal számokat játszik egy szál szintetizátorra lebutí­tva, mely gyakorlatilag a részeg németeken kí­vül mindenki más számára abszolút élvezhetetlen produkció). Mivel a sátor előtt óriási sárcsapda fogadta az érdeklődőket, valamint általában nem szoktak ezek bemelegí­tő produkciók túl szí­nvonalasak lenni, rövid kí­váncsiskodást leszámí­tva a táborhelyünkön töltöttem az estét, amúgy is kellett az erő másnapra. A Night to Remember (0.nap) Wackenben 4 szí­npad van. A legkisebb a W.E.T. stage, ami egy sátor. Ennél nagyobb a Party stage, ami már egy nagyobb szabadtéri szí­npad. A fesztivál lényege azonban a True Metal Stage, valamint a Black Stage. Ez két hatalmas szí­npad közvetlenül egymás mellett áll, kétoldalt és a kettő között kivetí­tővel, amiken az adott koncerteket közvetí­tik. Amí­g a nagyszí­npadok közül az egyiken koncert van, addig a másikon a beállást intézik. Így a fesztivál 2 fő napján gyakorlatilag 10 percenként válthatják egymást a bulik. A 0.napon viszont még nem ez volt a helyzet. Az Iron Maiden koncertje a True Metal Stage-n volt, mí­g az "előzenekarok" a szomszédos Black Stagen játszhattak, de mivel a két nézőtér egybe nyí­lik, abszolút jól lehet látni/élvezni/bulizni a Maidenre váróknak az előzenekarokat. A fesztivál első fellépje a veterán angol lánycsapat a Girlschool volt. Igazából a lánybandák közül a Vixen, vagy a Phantom Blue számomra kedvesebbek, talán éppen ezért tartottam is attól amit látni fogok. Viszont félelmem szerencsére alaptalannak bizonyult. Négy erőltetetten rockereskedni próbáló szétkozmetikázott nagymama helyett rendkí­vül lelkes már nem 20 éves, de korukhoz képest egész csinos nők játszottak rendkí­vül jókedvűen a publikumnak. És láthatóan a közönség is jól fogadta a lányokat. Számomra nagyon szí­npatikusnak bizonyult, hogy a dobos hölgyet leszámí­tva mindenki bőven énekelt/vokálozott a csapatban. A tavaly elhunyt Kelly Johnsont helyettesí­tő Jackie Chambers tökéletesen beilleszkedett már a bandába. Ráadásul többször lemászott a szí­npadról, hogy pacsizzon az első sorokban állókkal. Szimpatikusak, lelkesek voltak, remélem lendületük sokáig kitart! Lauren Harrisről sok mindent hallottam már, csak túl sok jót nem. Ő Steve Harris lánya, és apucinak hála, állandó "előzenekar" a Maiden előtt. Nem emiatt a húzása miatt a szeretjük az öreg Harrist, de annyira azért nem volt rettenetes ez a produkció. Sőt! A hölgy rendkí­vül csinos, tehát a látványra nem lehetett panasz, sőt zeneileg sem rossz amit művelnek a srácok mögötte. Enyhén glames, rock'n' rollos muzsikát hallhattunk egy nagyon picike NWoBHM í­zzel. Ráadásul a gitáros srác nagyon látványosan játszik, többször kapta nyaka mögé hangszerét, tehát feelinges volt a buli. Igazából számomra a banda gyenge pontja Lauren hangja. Nem mintha nem tudna énekelni, vagy nem lenne szép hangja, de úgy érzem, hogy ehhez a muzsikához, ebbe a világba itt nem igazán passzol ez a fajta orgánum. Valahol ezen, és a nem kiemelkedően erős dalokon bukik el a produkció. Noha a csapatban van potenciál és lehetőség a fejlődésre, szerintem a Maiden turné helyett az erősebb dalokra, vagy egy a hanghoz jobban passzoló stí­lusra kellene rágyúrni. Azért í­gy is egy élvezhető műsort láthattunk. No és jött az új együttesek közül az egyik kedvencem az Airbourne! A debütáló Runnin' Wild albumuk hatalmas siker, első lemezként már 3 videoklipet készí­tettek hozzá! Ha valaki meghallja a fiúk zenéjét, rögtön egy másik ausztrál banda neve fog eszébe jutni, mégpedig az AC/DC-é. Nem véletlenül, ugyanis zeneileg a produkció nagyon hasonló, sőt Joel O'Keeffe énekes/gitáros orgánuma egyértelműen Bon Scottéra hajaz! Ugyanakkor mégsem egy szimpla AC/DC másolat a csapat, zenéjükben ott bujkál egy kis glames í­z, valamint valamennyi a Motörhead és a Rose Tattoo világából is. Ilyen zenei háttér mellett kí­váncsi voltam, hogy a szí­npadon mire képesek! ...és bizony lecsavarták a tekintetes mennyiségű érdeklődő fejét! Hatalmas rock'n' roll bulivá változtatták a wackeni szentföldet! A szí­npadi mozgásra egy árva panasz nem lehet, gyakorlatilag David Roads gitárosból és Justin Street basszerből csak a folyton lobogó sörényt lehetett látni, meg a szinkronban mozgó gitárokat. Joel amikor épp nem énekelt, rohangált, vagy Angust idéző ugrásokat végzett vagy beszállt a többiekhez a gitárt fel-lemozgató koreográfiába! Hihetetlenül nagy elánnal és feelinggel játszottak, és a buli végére sem fáradtak el! Az meg csak hab volt a tortán, hogy Joel gyakran felállt a szí­npad előtt álló hangfalakra vagy leugrott pacsizni a közönséghez. De a csúcspont mégis az volt, amikor fogta magát, és felmászott a Black Stage tetejére a szí­npad oldalán és a szí­npad tartó oszlopain ülve a tetőn gitározott! Nem tudom, hogy eddig hányan mertek ilyen tenni Wackenben, de ez a buli ez maga volt a nagybetűs ROCK 'N' ROLL! Szerintem a sikerük is abban rejlik, hogy ezt a rendkí­vül feelinges zenét 100%-is őszintén és a szí­vükből játszák! A közönség nagyon jól fogadta az olyan nagyszerű dalokat, mint amilyen a Girls in Black, a What's Eatin' You, vagy a Runnin' Wild, de a legnagyobb őrületet mégis a Diamond In The Rough és a Too Much, Too Young, Too Fast váltották ki. Az Avanged Sevenfold zenéje lemezen teljesen elment mellettem, reménykedtem, hogy élőben meg tudják magukat szerettetni velem. Sajnos ez nem sikerült. Lehet, hogy már túlságosan is vártam az este fő attrakcióját, de sem a zenéjük, sem a szí­npadi munkájuk nem fogott meg. Iron Maiden. Az este, és a fesztivál fő attrakciója. Hosszú hónapokat, majd hosszú napokat, végül hosszú órákat vártam már erre a produkcióra. Utóbbiakat a True Metal Stage első sorában sok fájdalommal, de hatalmas lelkesedéssel. Noha tudtam, hogy melyik lemezekből állí­tja össze a programot a banda, a konkrét setlistet mindig próbáltam óvatosan elkerülni, akárcsak a képeket/videókat a turné korábbi állomásairól, hogy el ne rontsam a saját meglepetésemet. 21:30 perckor végre felcsendült az UFO együttes Doctor Doctor cí­mű száma, ami jelezte, hogy a buli pillanatokon belül a kezdetét veszi. A tömeg már kí­vülről fújta a sorokat, majd a dal véget ért, a fények felvillantak, és megszólalt Churchill beszéde a hangfalakból, a videoklip kezdő képkockái pedig megjelentek a kivetí­tőn. És elkezdődött a fesztivál legnagyobb/legprofibb showja! Felhangzottak az Aces High kezdő hangjai, Nicko beült a dob mögé, majd hatalmas szikracsóvák villantak és szó szerint berobban a Maiden legénysége a szí­npadra! Természetesen a közönség teljesen megőrült (az első 3 dal alatt majdnem kivetettem magam a biztonságiakkal), a banda pedig játszotta a 80-as éveik legjobb dalait. Rengeteg mozgás, hatalmas dí­szlet, óriási vásznak. Janick gyakran többet bohóckodott mint gitározott, Harris végig grimaszolt, és noha Bruce közel sem mozgott annyit mint régen, lélegzetelállí­tó profizmussal csavarta az ujja köré a fesztivál összes nézőjét. A zenészek szí­npadi mozgásán kí­vül sokáig csak a cserélődő háttérvásznak jelentették a látványbeli pluszt, illetve némi pirotechnika. Természetesen a Trooper alatt Bruce magára rántotta a piros katonai ruhát. A közönséggel végig nagyon jól kommunikált, a profi átkötő szövegek által megismertette velünk például a világ legrosszabb jazz dobosát, és énekbeli teljesí­tményét sem érhette kritika. 2 szám között volt egy kis összeszólalkozása az egyik kamerát irányí­tó fickóval (mondván, hogy nem látja a közönséget a kamerától és vigyék már azt odébb), mely műbalhéért nem biztos, hogy piros pontot érdemel. Számomra a buli egyik csúcspontja a Can I Play With Madness volt. Ez a dal lemezen is egy nagy kedvencem, itt koncerten meg aztán végképp ütött. Aztán ott volt a Mariner, ami hossza ellenére is hatalmas volt! A háttérvászon annyira jól passzol a dalhoz, hogy az valami szenzációs. Hallhattuk a Powerslave-et a maszkos Bruce-al, a Heaven Can Wait-et (hihetetlen volt élőben hallani) a szerencsésekkel, akik ha csak pár másodpercre is, de feljuthattak a szí­npadra. A Maiden legnagyobb himnuszára a Fear Of The Dark-ra abszolút extázis tört ki a nézőtéren. Noha nem a turnéhoz köthető albumok valamelyikén szerepel ez a nóta, mégis annyira meghatározó sikerszáma lett az együttesnek, hogy szerintem abszolút itt volt a helye a koncerten. Aztán felhangzott a rendes program záró nótája, az Iron Maiden. Háttérben a fáraófejű Eddievel, ami szétnyí­lt és megjelent a hatalmas Eddie múmia! Egy kis visszatapsolás után pedig jött a ráadás, melyben további 3 dal szerepelt. Igazából én a Moonchild helyett szí­vesebben hallgattam volna meg a The Evil That Man Do-t. A The Clairvoyant alatt a szí­npadon termett a cyborg Eddie, hogy megkergesse a gitárosokat, és jelenlétével megőrjí­tse a hallgatóságot! A fantasztikus showt az örökbecsű Hallowed By The Name zárta. Fantasztikus estét csinált a Maiden! Annyian voltak rájuk kí­váncsiak, hogy egy idő után a biztonságiak már nem engedték be a szí­npadokhoz a kempingből az embereket. Annyira tele volt minden, hogy nem lehetett beférni! Nagyszerű, profi műsort láthattunk! Igazából ennek a koncertnek még ülepednie kell bennem, és biztos, hogy még egyszer látnom kell őket Augusztus 12-én! A kiváló szórakozás garantált! Csak egy nagyon apró negatí­vumot tudok mondani, méghozzá azt, hogy ez a műsor már kicsit túl profi volt. Túlságosan megcsinált, és hiába rohangáltak meg ugráltak a srácok a szí­npadon, nem igazán tűntek igazán lelkesnek. De ez csak magánvélemény, és ez abszolút nem csökkentette a buli értékét a szememben. Hihetetlen volt, valóban "a night to remember"! Folyt. köv. Molnár Márton A fotók a www.festivals2go.com tulajdonát képezik.