Szí­vszélhűdés helyett: Sebastian Bach / POISON 2008. 07. 20. Pikeville, Kentucky, Expo Center.

írta Redneck IMI | 2008.07.30.

Vasárnap reggel nyolc óra, a reggeli ébredés keserű szájí­ze. Dehogy milyen keserű, arra a mobilom sí­poló hangja figyelmeztetett. Ránéztem a telefonomra, és szí­vszélhűdés kerülgetett a villogó felirat láttán az aznapi programomról: Poison! Poison! Poison! Gondolom az olvasóban joggal merül fel a kérdés, hogy egy trottyos rockernek ettől miért lesz szí­vszélhűdése... Sebastian Bach Hát attól, hogy egy költözködési ceremónia miatt New York Cityben kellett aznap ébrednem, a jegyem azonban Tennesse-ben maradt, viszont a koncert Kentucky-ban lesz. Egy gyenge földrajzos is tudja, hogy ezek nem szomszédos államok. Magamba roskadva épp azon keseregtem, hogy most sem jön össze az első Sebastian koncertem, amikor egy belső hang megszólalt bennem. Hé Redneck, és mi lesz a Hard Rock Magazin olvasóival??? Ez volt a motiváló kulcskérdés számomra! A következő pillanatban már zúztam is kerí­teni egy sárga cab-et, bí­zva abban, hogy minden csak szervezés kérdése. A tisztelt olvasót nem fárasztanám a részletekkel, a lényeg az, hogy tökéletesre sikerült a szervezés, aminek eredményeként azon kaptam magam, hogy türelmetlenül várom, hogy beengedjenek a csarnokba; egyet azonban nem értettem: miért araszol a sor, amikor mindig olyan flottul megy a beengedés? Hamar rájöttem! Mivel ez Kentucky, ahol minden rendes bagórágó rednecknek fegyvere van, csak egy fémdetektoros ellenőrzés után engednek be, ami ugyebár kimutatatja a fotómasinámat is. Na, ez végkép nem hiányzott, ugyanis csak elég ritkán tudok olyan helyre jegyet szerezni, mint most a negyedik sorba, ahonnan várhatóan jó képeket is tudnék csinálni. Így nem adtam fel; egy kis magyaros leleménnyel és furmánnyal "mindketten" bent voltunk. A helyem átlagon felüli volt, pár méterre a szí­npadtól! Mire letettem volna a seggem, a szí­npadon termett Sebastian Bach, és valami iszonyatos energiával neki kezdett a Slave The Grind-nak, amit a hatalmas massza miatt csak a refrénnél ismertem fel. Borzasztóan rossz volt a hangzás, arról nem is beszélve, hogy az egész egy hatalmas káoszra emlékeztetett, ami negatí­v meglepetés volt a számomra. A szí­npadra zúduló zenészek, különösen Seb hatalmas lendülettel és harciassággal vetették bele magukat a show-ba, csak azt nem vették észre, hogy jóformán egy normális hang sem jött le a szí­npadról; hol fülsértően hangos volt, hol sí­polt az egész kóceráj, hol meg csak az ének szólt rendesen. Tátott szájjal álltam a szí­npad előtt, mert ilyen fost már rég hallottam. A publikum többi része is hasonló traumán mehetett át, mivel szó szerint lefagyott az előadástól. Érdekes volt Sebastian reagálása a nézők tétlenségére: egyszerűen a közönségnek háttal leült a hangfalak tetejére és egy fogak közt elmorzsolt "fuckin" kí­séretében énekelte el a harmadik számot. Ekkor már felrepült egy sörös flaska, de mire Seb a vérmérséklete szerint válaszolt volna, egy technikus odarohant az énekeshez és gondolom ecsetelte, hogy a nagyérdemű egy acélgyár zajához hasonlót hallott eddig. Na erre egy háromperces gyalázást kapott a technikusi gárda. Nem tudom, hogy ettől-e, de valamelyest javult a hangzás. Mondjuk a legjobbkor, mert a 18 and Life került sorra. Na, itt pedig megtörtént a csoda, mert ahogy ez a faszi tud énekelni az azért nem mindennapi. Lehet, a modora nem a legjobb, de énekesnek első osztályú! Nem bárgyúskodott, csak sorban nyomta a magas C-ket hihetetlen minőségben, hibátlanul! Szó szerint varázsütés volt ez, mert az arénában robbant a jó hangulat és bár a hangzás továbbra sem lett tökéletes, de végre a show jobbik fele került előtérbe. Az énekes is a produkcióval kezdett törődni és erre vevők voltunk mi is, pláne úgy, hogy csak úgy gördültek a király nóták az arcunkba. Monkey Business, Youth Gone Wild I'll Remember You, amiben megint akkorát alakí­tott, hogyha nem a kalapom alatt lett volna a becsempészett fényképezőgépem, akkor bizony meg is emelem. Ennek az embernek egy kib...tt dinamit van a torkában, az egyszer biztos! A meglepően rövid műsoridő alatt (40 perc), amibe két új nóta is belefért, Sebastian a maximumot hozta ki magából és a körülményekhez képest a nézőkből is. A problémákhoz mérten igen szép sikert könyvelhetett el, de meg is dolgozott érte rendesen. Végezetül egy dolog még kikí­vánkozik belőlem, még akkor is, ha megkapom a magamét a rajongóktól. A zenekart, akik ezt a “hangágyút" kí­sérték, a világ legtávolabbi zugába zavarnám Sebastian helyében. Nem méltó egy ilyen kaliberű énekeshez ez a műmájer banda. Az átszerelés pillanataiban tudtam meg, hogy ma este bizony elmarad a Dokken fellépése, hogy miért az örök rejtély marad. Poison Poison rajongónak jó lenni a "jueszéjben", mert az elmúlt öt évben minden nyáron nyomtak egy turnét. Most, a tavalyi turnén felvett dvd apropóján nyomultak a fiúk. Számomra azonban örök rejtély marad, hogy friss lemez hiányában, hogy tudnak mégis sikeresek maradni jóformán ugyanazzal a setlist-el és szí­npadi show-al. Az előbbi kritika ellenére azonban mégis ott voltam én is ezen a koncerten sok más rajongóval együtt, ezzel is biztosí­tva a Sold out-os showt. A reality show-ból ismert Big John (ez meg mit keres itt?), aki végig zavaró tényező volt a bulin, konferálta be a bandát. A nyitó nóta, a Look What The Cat Dragged, ősrégi sláger volt, ami ráadásul még kellőképpen meg is volt támogatva egy "kis" piroval. Bret-et egy emelőszerkezet emelte a dobok mögött a szí­npadra, ami természetesen hangos sikí­tásba torkollt, hála a gyengébb nem képviselőinek. Nem vagyok egy akusztikai zseni, de klasszisokkal jobb volt a hangzás, mint az előzenekarnál! A szí­npadkép majdnem ugyanolyan volt, mint tavaly, de ez rajtam kí­vül senkinek nem tűnt fel, mert szemmel látható élvezettel adták át magukat a bulinak, és én sem tudtam megunni a négy party rockert. Az azonnal oldódó eldobható rágógumihoz hasonló Cry Tough-al gördült tovább a program, majd lassan jöttek a mindenki által kedvelt party nóták. I Want Action, Fallen Angel, Ride The Wind. A nézőtéren is party hangulat alakult ki, ami állí­tólag annak is volt köszönhető, hogy a banda először tette tiszteletét ebben a városban. A félidőben aztán jöttek a szólók, amiktől nem változott meg, sőt csak masszí­vabb lett bennem az a sok éve kialakult vélemény, hogy nekik nem ez az erősségük. Viszont volt egy igen nevetséges pillanat C.C, szólója alatt. A zenész, amikor kiszaladt gitárt cserélni, a számára a hangfalak tetejére kikészí­tett kézi tükörbe gyorsan belőtte a séróját. A koncertből hátra lévő időben még legalább tí­zszer csinálta meg ugyanezt, a röhögő görcsöt rám hozva. Hiába no, egy glam bandában legyen rendbe a vattacukorra emlékeztető hajzat! Bobby az idén kihagyta a szóló lehetőségét, nem úgy Rikki, aki legalább vette a fáradtságot és egy új dobszólóval lepett meg minket. Hidraulikus emelővel emelték a magasba, amúgy KISS módra, majd az egész cuccot kitolták a nézők felé amúgy CRÜE módra. A hideg ráz ki a stí­lusától, ami azért, valljuk be, igen egyedi, de a szólója teljesen topon volt! Még egy kis kongázás is belefért. Ötletes és unalmasnak még véletlenül sem mondható szóló volt. A műsor ritkaság számba menő remekművel folytatódott, az I won't Forget You-val, amit még sohasem hallottam élőben, de egy igazi felüdülés volt a megszokott dalokhoz képest! A szokásos menetrend szerint jött az akusztikus blokk, amit Bret az Irakban szolgáló katonáknak ajánlott: Something To Believe In és a Every Rose Has Its Thorn. Meglepően jó kis herfli szóló után, amit Bret adott elő, jött a Mama Don't Dance és a végén a mega piroval támogatott Unskinny Bop következett. Egy kellemes estére vágytam és nem többre, í­gy maximálisan elégedett voltam a bandával, akik remek hangulatot varázsoltak nekem erre az estére. Bobby lazán tolta az alapokat, de talán Ő volt a legvisszafogottabb. Rikki unikumnak számí­tó stí­lusával és szűnni nem akaró mosolyával lazán hozta a nem túl bonyolult témákat. C.C. , aki számomra örökké a rosszcsont utcagyerekre emlékeztető fazonjával tűnik ki (komolyan már csak a sebtapasz hiányzik a térdéről és egy bazi nagy csúzli a kezéből) hozta a tőle jól megszokott szí­nvonalat, ami azért nem a csillagokat súrolja, de nincs is a béka tompora alatt. A koncert legerősebb pontja, mint mindig, Bret volt. Az énekteljesí­tményével semmi gond nem volt és a szí­npadi tevékenysége is átlagon felüli volt. Táncolt a videókból jól ismert koreográfiával és amit az első sorban álló hölgyek kaptak tőle, azt biztos szép emlékként vitték magukkal haza. Állandóan kereste a kontaktust a rajongókkal és jóformán mindenkivel lejattolt aki az “útjába" került. Igazi profi frontember! A ráadásban nem maradhatott ki a Talk Dirty To Me, a legvégére meg tényleg egy ultra giga piro show következett, egy hatalmas konfetti esővel, ami a Nothing But A Good Time amúgy se gyenge számot volt hivatott támogatni. Az uccsó pillanatot is kihasználva, maradt meg öt percig Bret a szí­npadon és dedikált agyba-főbe. Szó szerint úgy kellett betuszkolni az öltözőbe. Szimpatikus jelenet volt és ilyen kaliberű zenekartól szokatlan. Mindent összevetve, a méreg erős volt, de még nem ölt! Rednek Imi Fotók: Rednek Imi

Legutóbbi hozzászólások