Blaze Bayley: The Man Who Would Not Die

írta Tomka | 2008.07.14.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Metal Mind

Weblap: www.planetblaze.com

Stílus: power metal

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Az Iron Maidenből kiebrudalt Blaze Bayleyre bizony rájárt a rúd az évek folyamán: a vasszűz kí­nálta lehetőség í­géreteinek délibábja meglepő hirtelenséggel fordult át véres keresztre feszí­tésbe, í­gy a belépéskor az énekes hí­rnevének szüzessége is semmivé foszlott. Távozása azonban szintúgy nem oldotta meg a heavy metal történelmének kánonjába tucatnyi lemezzel bevonult együttesben kialakult problémáját, csupán a stigmatizáló folyamat felfokozódását vonta maga után. A vele készült lemezek máig nem foglalták el megérdemelt pozí­ciójukat a diszkográfiában (egyetemesebb vonatkozásról már nem is beszélve), a Wolfsbane gárdájából érkezett vérfrissí­tőre pedig Káin lemoshatatlannak tűnő bélyege szakadt. Hiába verte azonban az ördög sokáig Blaze mestert, ő kiállí­totta a maga privát bejáratú messiását, igaz csak szilí­cium kivitelben, ám mégis a különböző örökségek fullasztó légkörétől mentes, friss közegben. Ám a különböző bukkanók és akadályok sora ezzel még nem szűnt meg: a szólókarrier útját is szegélyezte a tagok örökké visszatérő rotációja, szinte albumról albumra változtatva meg az együttes felállását. Ennek ellenére sikerült lemezről lemezre emelni a szí­nvonalat, hogy aztán mostanra, a 4. stúdiólemezzel eljöhessen végre a várva vált megváltás a sokat megélt énekes számára: 2008-ra ugyanis sikerült zeneileg és minőségben is túllépnie az Iron Maiden sokakra kötelező érvénnyel ható hagyományán. Azonban - a megszokott menetrend szerint - ez sem ment problémamentesen: 2007-ben, a managementtel való konfrontáció következtében az egész együttes távozott Blaze háta mögül, aminek eredményeképpen a "zenekar" neve is megváltozott - ezek után a Blaze Bayley felirat dí­szeleg majd a borí­tókon. Ez a kis árnyalatkülönbség azonban eltörpül azon újdonságok mellett, amelyet a korongon hallható metal muzsika modern interpretációja hordoz. A zenei vonalon bekövetkező szigorodás az új tagság "származásának" fényében talán nem olyan meglepő: gyökereik között ugyanis melodikus death metal banda (Under Threat), groove (Fourwaykill) és thrash metal (Chokehold) együttesek találhatók. Ennek fényében - és a kor követelményeinek megfelelően - Blaze is az egyszerre súlyos és életteli oldaláról ragadja meg a power metal grabancát. Hogy esetünkben konkrétan miből is áll ez? A The Man Who Would Not Die - amely akár az énekes ars poeticája is lehetne - hézagmentesen forrasztja egybe a power és a thrash metal alapvető jegyeit, megőrizve a kései Iron Maiden lemezekre olyannyira jellemző epikus szemléletet, amely fokozatosan és komótosan épí­tkezik a különböző dallammotí­vumokból, hogy aztán annál nagyobb melódia-katedrálist épí­tsen fel magának. Ezen lemez esetében ez a már emlí­tett hatásoknak köszönhetően annyiban módosul, hogy eltűnnek a céltalanul elnyújtott akusztikus, illetve különböző felvezető részek, és a számok egy jóval célratörőbb, direktebb szerkezettel húzzák fel azt a vázat, amelyet a modern felfogásnak megfelelő dinamika és a thrash metal hatások által biztosí­tott kellő súlyosság szövete tölt ki. Minderre Blaze duplázok szárnyán szálló, nagy í­vű énektémái illeszkednek és teremtik meg a metalosokhoz illő feszes bőrhuzatot, amellyel teljessé válik a halhatatlan ember portréja. Az arckép végérvényesen elbűvölő báját azonban a dalok mérhetetlen vitalitása adja: sehol egy felesleges mozzanat vagy egy unalmas téma, ráadásul a számok esetleges, relatí­v hosszúságuk ellenére is elkerülik a túlzott ismétlés veszélyes mélységekbe lehúzó kelepcéjét. A produkcióhoz ezen felül még a koherencia védjegye is hozzátartozik: a lemezen sorakozó nóták annak ellenére tudják folyamatosan fokozni az adrenalin szintet, hogy alapvetően hasonszőrű darabokról van szó, amelyek közös alapból táplálkozva, az apróságok kiapadhatatlan örömöt okozó variációjával rajzolják ki markáns arcvonalaikat. Ilyen példának okáért a nyitó- és cí­madó nóta, amely egyébként kiválóan illusztrálja az egész lemez intenzivitását. Kikerülhetetlen, szélvészgyors úthengerként menetel előre egyszerű riffjével, amelyet aztán folyamatosan variálnak a szám során, rendkí­vül sok lehelet finom váltással fokozva az izgalmakat. Blaze hangja is sokkal jobban passzol ehhez a tomboló, ám kordában tartott agresszivitással és imponáló dinamizmussal rendelkező zenéhez, amelyben ugyanúgy tudja alkalmazni az Iron Maidenben szinte kötelező érvényű epikus énektémákat, ám rövidebb időintervallum erejéig (ebben azért Dickinsont nehéz lenne felülmúlni). Még ha a vasszűz gárdájában nem is tudott teljes mértékben kibontakozni, szólókarrierjében tagadhatatlanul megtalálta saját hangját: a halványan érdes orgánumában rejlő sötét tónus potenciálja ezúttal maximálisan érvényesülhet. Előbukkan ez az olyan, a hallgatót ravasz ragadozó madárként becserkésző darabokban, mint például a melodikus szólók által felvezetett Smile Back At Death, vagy a szaggatott gitártémákkal operáló Crack In The System. A lemez folyamán végig az ilyen tí­pusú dalok dominálnak, amik igyekeznek a felütés által biztosí­tott tempót megtartani, aminek legékesebb példáját a kislemezes Robot nyújtja, amely tömör fogalmazásmódja mentén képes egyszerre a magával ragadó dallamosság és a duplázó által megtámogatott sebességvihar érzetét kelteni. Ha ennek ellenére mégis felbukkannak a kedves Eddiere jellemző akusztikus passzázsok, azok általában funkcionális közegbe ágyazva, a balladákra "hajazó" nóták esetében jelentkeznek. Szigorúan véve ugyanis talán csak az At The End of the Day lassan kibomló, szomorkás hangulatú darabja tartozik ebbe a kategóriába, a lemez középtempós húzószáma, a While You Were Gone már ötvözi a lí­rai és slágeres lehetőségeket, kissé melankolikus melódia-fellegvárat épí­tve magának. Sajnos a túlzottan hosszú, egy óra feletti játékidő miatt egy-két halványabb nóta is becsúszott a Voices From The Past és a The Truth Is One képében, ám ezek esetében is inkább kismértékű minőségesésről beszélhetünk, mint egyértelműen negatí­v, elutasí­tó értékí­téletről. Sőt, a lemezt lezáró Serpent Hearted Man a legerősebb dalok közé tartozva képes a csúcson befejezni az albumot, monumentális és fragmentált, szaggatott zúzással - amely kiválóan érvénysül a vaskos hangzásnak köszönhetően - téve fel az i-re a pontot.

Pontszám: 8