Whitesnake: Good To Be Bad

írta garael | 2008.03.31.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Geffen/SPV

Weblap: www.whitesnake.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Több mint 10 év kellett ahhoz, hogy végre megjelenjen minden hard rock fanatikus nyálcsordogálását kiváltó zenei pavlovi reflex, az új Whitesnake album. A kiéhezett állapotot nem csak a hosszú idő, hanem a legutóbbi album, a Restless Heart viszonylagos sikertelensége, és kissé punnyadt zenei világa is okozta: kimondva, kimondatlanul, a törzsfanok 99%-a a '87-es album muzikális dimenzió-utazását várja már évtizedek óta. Arról persze lehet vitatkozni, hogy eme, azóta klasszikussá ért remekmű igazi hajtómotorja Coverdale volt , vagy John Sykes gitáros, ki húzós szólóival a hard rock felé tolta az alapvetően rhythm and blues alapú fehér kí­gyós zenei univerzumot, egy azonban bizonyos: David bármikor képes előállni olyan remekszabott produktumokkal, melyek aztán évekig kimerí­thetetlen tárházai lehetnek az í­nyencek követeléseinek. A hosszú hallgatás után a kiadott DVD, és az azt övező frenetikus siker - no és a klasszikus hard rock, valamint a skandináv rock'n'roll reneszánsza - arra sarkallta a mestert, hogy ismét - egy új felállásban - , de visszaidézhesse - vagy legalábbis megpróbálja - a régi sikereket, visszaállí­tva azt a trónt, melyet megannyi remek album állí­tott évtizedekkel ezelőtt. Tudom, hogy egy kritikában nem illik előre lelőni a poént, de én most - formabontó módon, talán az alkalmat is kihasználva - megteszem azt: nem született újbóli 87-es Whitesnake album, legalábbis a klasszikus értelmében nem sikerült megidézni annak előremutató dimenzióit. Jóllehet az új felállás csupa patinás névből áll - a gitárokon Doug Aldrich (Dio) és Reb Beach (Winger) játszik, a basszusgitáros a Christina Aguilera együttesében zenélő Uriah Duffy, a zongorán Timothy Drury (Don Henley) , a dobokon pedig Steve Vai-t is kí­sérő Chris Frazier hallható - a Good To Be Bad nem egy korszakalkotó album. Persze most lehet a szí­vhez kapni, ám nem érdemes, ugyanis ez az album az eddig leí­rtak ellenére jó és élvezetes. Hogy miért? Mert egyszerűen jó dalok vannak rajta. No, most nem mondtam sok újat, ám ha figyelembe vesszük a zenészek kvalitásait, az instrumentális szekció és Coverdale ezeket a kissé pőre, és visszafelé kacsintó dalokat egy szinttel feljebb létrehozott bajnokságba képes küldeni, ahol ez az "öregfiúk" válogatottja bátran felveheti a versenyt a fiatalabb vetélytársakkal is. Coverdale-éknek ugyanis annyi is elég, hogy megszólaltassák azt a dallamvilágot, mely olyannyira jellemző volt a hetvenes évek közepére: csodás nosztalgikus utazásnak lehetünk részesei, ha beülünk ebbe az időutaztató gépezetbe. Persze nem csak a már emlí­tett időszak idéződik itt meg a maga blues alapú egyszerűségében: ha emlékszünk az 1992-ben megjelent Coverdale & Page albumra, bizony annak sok momentuma felhangzik a most interpretált dalokban, némi Zeppelines hatással felvértezve a "Moody bluest ". A kezdő, Best Years főriffje akár egy Ozzy albumról is lemaradhatott volna - a megszólalás persze dögös, bár kissé száraz, de illően patinás is - , az énektéma pedig az emlí­tett 1992-es lemezt idézi. Coverdale ugyan már fukarkodik a hí­res magasakkal, ám hangjának rekedtes erotikája ugyanúgy képes megfűszerezni a dalokat, mint évekkel ezelőtt. A Can You Hear The Wind Blow -ban aztán feltárul, hogyan is kell ma modern bluest játszani: egy gőzmozdony erejével pöfögő riff pumpál adrenalint az erekbe, s bár ez a mozdony nem gyorsvonat, húzóereje óriási - a dal személyes kedvencemként teremt igazi Whitesnake-i világot. A Call On Me groove-os tempója jellegzetesen Coverdale-i maní­rokat szolgál ki, majd az All I Want All I Need hozza a kötelező Whitesnake lí­rait - sajnos most nem sikerült klasszikust alkotni, csakúgy nem, mint a másik balladával, a Summer Rain kissé paneles fordulataival. Szerencsére a lemez cí­madó dalának tüzes rock'n' blues-a és az All For Love emlékeket idéző slágere elég teret hagy a klasszikus panelek felépüléséhez, melyek a rajongók számára mégis oly kedveltek. Másik személyes kedvencem az igazi delta blues A Fool In Love - hiába, Coverdale rekedtes orgánuma az ilyen tí­pusú dalokban tud leginkább kibontakozni, csakúgy, mint az akusztikus, western'n'blues zárócsodában, a Cinderella Heartbreak Stationját idéző 'til The End Of Time-ban.

Pontszám: 8