Bonfire: The Rauber

írta garael | 2008.02.29.

Megjelenés: 2008

Kiadó: LZ records

Weblap: www.bonfire.de

Stílus: hard rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A "német í­z" megjelölés a heavy metal és hard rock világában némi pejoratí­v jelöléssel látja el az általában sarkosnak, merevnek tartott zenei univerzumot. Ez a katonás marsching a heavyben még jól is állhat a meneteléshez szokott bandák szí­npadi kompozí­cióinak, ám a hard rock szabadabb, szellősebb terében nem biztos, hogy szerencsés szabályokba mereví­teni a melódiákat. Jómagam ennek ellenére azok közé tartozom - talán mert én szeretem a menet-metált - , akit nem zavar a deutsche precizitással előadott egy-kettő, bal-jobb, és el tudom viselni az egységenkénti kocka riffek permanens áradatát. A Bonfire persze talán az egyik "legamerikaiasabb" német hard rock bandaként élte fénykorát a nyolcvanas évek második felében: dicséretére legyen mondva, a hét szűk esztendőben sem próbálták alternatí­v-grunge-ba átmenteni a népszerűség kényszeres átkát. Az együttesre sosem volt jellemző a gyenge szí­nvonal, német precizitással , amolyan belőtt fegyverként tudtak bármikor 80 pontot elérni a 10 lövéses versenyben, olyan biztos értékeket tálalva, mint kellemes melódiák, remek énekhang, néha egy-két morcabb riff, és egyenletes instrumentális produkció. Jóllehet Nikolo Kotzev megalkotta minden hard-rock operák etalonját, a dupla Nostradamust - amit majd most Judas papjai fognak fémbe öltöztetni - , a Bonfire legénysége ezúttal úgy gondolta, eljött áldozatot bemutatni az irodalom oltárán is - no persze csak olyan könnyűzenei súlycsoportban-, és jelen albumukkal Schiller "A haramiák" c. szí­ndarabját próbálták gitárba és dobokba oltva tálalni a nagyérdeműnek. A koncepció érdekessége, hogy a szövegek egy része német nyelven előadott - gondolom egyfajta dramaturgiai hatáskeltésként- , én úgy érzem, hogy jó ötlettel hangsúlyozva ki a "népi-nemzeti jelleget - no jó, ez poén volt, tehát a történet drámai csúcspontjait. Az intro rögtön a fülnek oly finom német narrációként olt be egy jó kis döngölős riffeldét, mely a mostani germán hard rock erősségeit amolyan Gotthard módjára süti el fülünk mellett, kellemes bólogatni valót robbantva. A Bon Jovi-s Refugee Of Fate után egy igazi Rammsteinbe oltott hard rockos átvezető következik, amolyan Eeeej uhnyem módjára, hogy aztán a németül előadott "bányászos" ütemekkel ellátott Blut Und Tod keményí­tse be a fémszí­veket. A lemezen a Love Don't Lie nyitja az lí­raik sorát, melyekből akad azért pár darab, érdekes ambivalenciát teremtve a "sarkosabb" nótákkal szemben. Persze találhatunk itt amolyan buli szerzeményt is, a Hip-Hip Hurray nyolcvanas éveket idéző dallamai a nosztalgiaszeretőknek okozhat kellemes perceket, a The Good Die Young pedig amúgy Kiss módjára mutatja meg, mi is az a rock'n roll. A német nyelvű, keményebb nóták sorát gazdagí­tja a Lass Die Toten Schlafen, ezekben a dalokban úgy érzem, elég jól sikerült belesűrí­teni az eredeti szí­nmű drámaiságát, érdekes verbális unikumot szolgáltatva ezzel.

Pontszám: 7