Rage: Carved In Stone

írta garael | 2008.01.22.

Megjelenés: 2008

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.rage-on.de

Stílus: Power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Peavy Wagner - ének, basszusgitár Victor Smolski - gitár Andre Hilgers - dob
Dalcímek
1. Carved In Stone 2. Drop Dead! 3. Gentle Murders 4. Open My Grave 5. Without You 6. Long Hard Road 7. One Step Ahead 8. Lost In The Void 9. Mouth Of Greed 10. Lord Of The Flies
Értékelés

Terrana kiválása a Rage-ből engem nem ütött annyira szíven, mint sok kollégámat: a Rage dallamlelke ugyanis mindig is Peavy Wagner basszer-énekes volt – hallgassuk csak meg az átmeneti felállásban rögzített 'Ghosts' c. albumukat –, a gitárriffekért felelős Smolski mester pedig bármilyen felállásban képes hozni a rá jellemző - klasszikus gyökerekből táplálkozó –, zseniális gitárjátékot.

Érdekes egyébként, hogy a Rage mennyire más oldalról közelítette meg a szimfonikus integrálódást, mint a europower bandák: az alapvetően a thrashből indult, ám dallamos power metállá szelídült csapat a már említett 'Ghosts'-on a musical oldaláról, később pedig – lásd legutóbbi lemezüket – többtételes szimfóniába ágyazva alkották meg a rájuk jellemző hibridet, melynek alapvető szervező eleme Smolski komolyzenei világa és Peavy dallamai voltak.

Mivel a 'Speak Of The Dead' önálló nagyzenekari tételei után már nem lehetett fokozni – legfeljebb megismételni – a „klasszicizálódást”, a csapat ezért visszanyúlva a korai, nyersebb időkhöz egy direktebb – poweresebb-thrash-esebb  albumot hozott létre, melyről persze már első hallásra megállapítható, kik is voltak az elkövetők. Smolski mester játéka – tudom, dilettáns vagyok  több helyen is egy másik zseniére, Marty Friedmanére emlékeztet, elég volt csak meghallanom a Gentle Murders átvezető gitárriffjét, vagy a keleties fricskával induló Open My Grave-et. A hasonlóság deja vu-jét hozó érzésbe az is belejátszik, hogy évtizedek óta nem születtek olyan kemény Rage verzék, mint ezen album számain: Peavy refrénjei azonban kellemesen oldják a reszelős, szinte kiabálós speed-thrash futamokat, néha be-belassulva teremtve kellemes ambivalenciát.

A Rage lágyabb pillanatait kedvelőknek sem kell azonban lemondani a számukra oly kellemes momentumokról: a Without You kissé gonoszkás, szinte Black Sabbathos riffjei a szokásos eleganciával hozzák a tipikus melódiákat, csakúgy, mint a Long Hard Road acceptes pőresége, mely dallamosságában visszaidézi a nyolcvanas éveket, no persze szuperszonikus hangzással.

A progresszivitás eltűnt a dalokból, és maradtak a direktebb megoldások, a One Step Ahead lényegretörően fogalmazza meg az egész album esszenciáját, olyan refrénnel, melyet még a háziasszonyok is szívesen fütyülhetnének, ha Aradszky Laci adná elő őket (bocs a képtelen hasonlatért), meggyőződésem, hogy a basszgitáros remek táncdal-slágeríró lehetne, ha nem vonzódna jobban egy-két mázsás gitárriff jelenlétéhez, mint a vokalista lányok együgyű dallamaihoz.

A felfokozott tempó a Lost In The Voidban sem hagy alább, a már leírt recept szerint tolmácsolva a refrénorgiát és a horzsoló gitárreszelést. A lemez záró száma az egyetlen, ami visszautal a korábbi szimfonikus időszakra – gondolom a dal introja Smolski műve lehet – itt jön vissza a csipetnyi progresszivitás is, ami a megelőző szerzeményekből hiányzik: ez a mesélős, epikusabb dal amolyan mini-nagyzenekari tételként foglalja össze a Rage életművet, ízes gitárszólóval, és nyugisabb pillanatokkal.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások