Xandria - India

írta Mazi | 2005.11.27.

Megjelenés: 2005-08-22

Kiadó: Drakkar Record / SONYBMG

Weblap: www.xandria-gbr.online.de

Stílus: Gótikus Rock

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Első találkozásom ezzel a zenekarra, alig fél évvel ezelőtt történt meg, amikor a Kill the Sun anyaguk került a kezeim közé. Kellemesnek tartottam, de végtelenül klisésnek, már ezerszer eljátszottnak éreztem majd minden percét, ezen érzésem elől egyedül a She's Nirvana cí­mű szerzemény tudott kitérni, mely valóban egyedire sikerült, főleg a nagyszerű ének dallamok miatt. Nos, ez volt a 2003-ban kiadott albumuk csúcspontja. Hát, ezek után mit várhat az ember, ha egy tucat dal közül csak egy képes kiemelkedni? Elvileg semmi jót, de mindenki bí­zik a fejlődésben, ha egy olyan bandáról van szó, akiket az ember próbál megszeretni, mert hát nem olyan rosszak ők, van bennük szeretni való. Végre sikerült megkaparintanom az új lemezt, melynek cí­me: India. A dalcí­meket végig olvasva elfogott egy érzés ismét, amely ezúttal is azt mondta, "ez már sokszor lejátszott lemez lesz". Klisés cí­mek jellemzik a dalokat, persze ettől még lehet jó maga a zene, hát meg is próbálkozunk vele. Első három-négy hallgatásra nem fogott meg egy percre sem, valahogy elszaladt mellettem, túlzottan homogén az összkép, és minden olyannyira ismerős már. Hol Theater of tragedy (Assembly, Musique korszak), hol Within Temptation (Leginkább az utóbbi két album) emlékek ugranak be, máshol pedig a The Gathering sejlik fel. A hangzás puha, a gitárok nem karcolnak, persze ez nem jelent bajt, hiszen ez egy ilyen jellegű zene, a hangzás világ kifejezetten finom. Végül két hetes barátkozás után sikerült felfedezni az értékeit, és hiányosságait egyaránt. Kellemes intro-val rendelkezik az első dal, melynek cí­me: India. Tehát ő a cí­madó tétel. A bevezetőt erős gitárok, sodró tempójú dobok követik, és egy meglepően nagyot fejlődött női énekhang. Jók a dallamok, finom a szöveg, ügyes a dalszerkezet, rendes gitár riffekkel van felvértezve a dal, és megjegyzem, rendesen a helyére tették ezúttal a vonós hangszereket is. Nincsenek sem hátul, sem elől. Minimál indiai dallamokkal megáldott szóló. Jó kezdés, de igazából még semmi extra. A tempója miatt koncerten jó lehet, de összességében egy standard dal. A végére egész jól bedurvul. A második dal, Now and Forever felvezetője egy szintetizátoros betét, eltalált effektekkel, melyet erőteljes gitárok követnek, aztán hí­rtelen meg szelí­dül minden. A versszak igen szép munka, minden rendben van. Szép dallam, aztán egy nagyon ügyes refrén, igazi angyali dallamokkal. A vonós hangszerek hozta szí­nezés nagyon jó. A középrész üde, változatos, még a dal intro témája is feltűnik, aztán refrén. A nóta hosszát és egészét tekintve ez tűnik az egyik legslágeresebb tételnek a lemezen. Pompás munka! In love with the darkness. Finoman indul, szintetizátor, vonósok, könnyed versszak, majd megérkeznek a gitárok, s rövidesen a refrén. Ezúttal is egy nagyszerű dalt kapunk. Hallottunk már ilyesmt, de valahogy megvan a Xandria egyénisége, ami ad egy kis plussz érzelmi adalékot. E tétel közel olyan jó, mint az előző. Csak ne essünk az önismétlés hibájába! A refrén kegyetlenül szép! A következő dal cí­me, Fight Me. A cí­m tartalmas, erőt sugároz, némi agressziót. Zaklatott felvezetés kórussal, szintetizátorral, pillanatok alatt betörő gitárokkal, kicsit valóban erőszakos. A versszak dallama olyan, mintha kioktatna a hölgy, valami nincs köztünk rendben. A refrén puha, simogató, alaposan kidolgozott. Jó, és tényleg jó. A középrész akár Theatre of tragedy is lehetne, mondjuk Assembly korszakos felfogásban. Koncert nóta ez is, jó is, egy újabb aspektusa zenéjüknek. Következik a Black and Silver. Szép indiai dallam, aztán egy darabolt versszak, Theater of Tragedy-s versszak, még mindig Assembly korszak, csak effektek mellett a vonósok is nagy szerepet kapnak. Önmagában ez a dal is nagyszerű, de megint ugyanazt hallom, mint az előző négy alkalommal. Egyedül a versszak friss. A középrészben lehiggad a dal, finom dallam, monumentális szimfónikus visszatérés. Mégis, lehet szeretni, és rongyosra hallgatni. A kezdés olyan, mintha skót dudával játszanák, a dallam szép, a folytatás sem kevésbé, ahol sí­pok hangját lehet megfigyelni. Eddig nagyon filmzenés e dal, cí­me: Like a rose on the grave of love. Abszolút higgadt tétel, nyugtató kompozí­ció, akusztikus gitárokkal. Szép, de hosszabb, mint kellene, mivel annyira azért nem érdekes. Widescreen következik. Kellemes nyitás, ének és effektek, majd finoman berobbanó gitárok. A szintetizátor kifejezetten sokat vállal, a gitár minimalista. A versszak szaggatott, a dallam szép, de a hölgy mintha nem használná ki a hangját, az album eleje óta ugyanabban a hangfekvésben énekel. A refrén megint nagyszerű, megkockáztatom a legjobb az albumon. Itt viszont van egy kis extra, amitől a nagyon megszerettem, ismét egy klippre termett dal. A közepén hang kavalkád alakul ki, melyből egyszerre egy szóló pattan ki. Finom, ha kell, sikí­t, könnyez, de nem válik puhánnyá. Mit is mondjak, nagyszerű dal. Az egyik kedvencem! The end of every story. A cí­m tetszik, végre egy kis újdonság a sok klisé mellett. Intro finoman felvezet, és hegedűvel egészül ki, amely nagyon jót tesz, és átváltanak monumentális dallamvezetésbe. A versszakban akusztikus gitárt hallhatunk, sí­pokat, némi effektet. Nem rossz ez, de egy kicsit fáradtnak érzem. A refrén szép, de már hallottuk. Kérném a következőt! Who we are? Teszi fel a kérdést a következő dal. A kezdés tetszetős, bár kicsit már ismerős. A versszak viszont nagyon finom, erősen poppos, de mondom, nagyon rendben van. A refrén csodálatos, csak mondja meg valaki miért érzem annyira ismerősnek a dallamot. Mindegy, jó kis fülledt hangulatú dalocska, nem mondanám, hogy tipikus. Kifejezetten jó érzés hallgatni, ő a hármas számú jelöltem, és meg is szerettem. Nagyon jól fel van épí­tve, csodás a középrésze. Persze semmi új, de a dallamok nagyon jók. Dancer. Megszokott kezdés, mely váratlanul zongorával kí­sért versszakba torkollik, ahol a hölgy nagyon szépen énekel. Finoman csatlakoznak a vonós hangszerek, s dal nem durvul be. Amilyen érdekesen indult, olyan harmadrangú szerzemény lesz. Valahogy az Evanescence my Immortal-ja óta, minden női énekessel is dolgozó zenekarnak kötelező az ilyen darab. Már nagyon unalmas, és nagy csalódás. Ötletek hiányát vélem felfedezni! Ez a dal sajnos taszí­t! Winterhearted. Gitárokkal megtámogatott, tempós nyitás, hangulati változás nincs, ettől függetlenül a kezdés tetszetős. A versszak ismét szép, de már hallottuk ezt is, ugyanezen az albumot többször is. Ami kiemeli e művet, az a tempós refrén, és annak pattogós ének dallama. A középrészben finom, rövid szóló. Ez a dal attól különleges, hogy nem adja oda magát elsőre, nem épp könnyűvérű szerzemény. Mivel az album eléggé egy sí­kon mozog, nehezen ugranak ki ezek a csodás momentumok. Nevezzük ki negyediknek, végül is nem rossz, ha ráérzel, ezerszer megfogod hallgatni. Az utolsó dal a Return to India cí­met viseli. Tehát az utazás végére érkeztünk, amelyet egy hat perces monstrum képvisel. Szép, szép. Vannak benne gitárok, hammond orgona szí­nesí­ti az összképet, a refrén persze most is szép, de megint ugyanaz, mint eddig nagyrészt. Ismét találunk egy szólót, kellemes dallamokkal. Ezt a dal én már nem értettem meg, minek kellett. A végén még egy szavalós lezárás is van.

Pontszám: 7