Impellitteri: Crunch 2000
írta garael | 2005.11.26.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mit tehet az az ateista kritikus, ki a realitás béklyóiban vergődve nem tudja imádatát semmifajta istenségre kivetíteni, ám a tökéletességgel való találkozáskor érzelmeit képtelen a puszta logika földhözragadt erejével levezetni? Nos, ilyenkor aztán elgondolkodik, hogy az emberi léleknek talán tényleg szüksége van azokra a rejtett zugokra, melyek az irracionalitás felszabadító hatásával kioltják a felgyülemlett feszültséget (bocs, ez kicsit private gold-osra sikerült), s a lélek labirintusában a művészet, jelen esetben a zene jelenti Ariadne fonalát eme kicsiny rejtekhelyekhez. Adva van tehát a kritikus személyének a tökéletességet jelentő heavy metal album, melyről kritikát kellene írni. A jelzők azonban, melyeket használni szeretne, olyannyira jelentéktelennek, és tartalom nélkülinek tűnnek a papírra vetve, hogy elbátortalanítják jelen sorok íróját. Csodálatos énekes, remek gitáros, nagyívű dallamok, modern bika riffek-ezek a jelzős szerkezetek nem fejezik ki a szubjektumra kiváltott hatást, melyet mások talán nem is értenének. Hisz oly nehéz felfogni, kinek mit jelent egyáltalán az a szó, hogy tökéletesség. Nekem mindenesetre a heavy metalban ez az album. Impellitteriék a dallamos amerikai metal heavy, és a szigorú modern power riffelés olyan szintézisét teremtették meg, melyet azóta sem sikerült túlszárnyalniuk. Míg előző albumjaikon inkább a neoklasszikus gitármenetek voltak a dominánsak, addig itt Impellitteri mester a modernebb és keményebb zenék irányába - Pantera - fordulva egyszerűsített a gitártémákon, és a virgák helyett a precíz döngölésre helyezte a hagsúlyt, némi elektronikát és indusztriális betétet csempészve be az alapvetően klasszikus heavy metal témákba. Ezekre ültette aztán rá azokat a jellegzetes dallamokat, melyek gyökerei valahol a floridai hard rock paradicsomban ( vagy inkább narancsban?) eredeztethetőek , ám minden túlzott szentimentalizmust és felesleges érzelmességet kiirtva egyfajta modern zenei Jekyll és Hyde ambivalenciát teremtve. A számok közül talán a Slay the dragont emelném ki, mely súlyos, vontatott témájával eddig sosem tapasztalt mélységet hozott az Impellitteri zenéjébe, és az elektronikával kacérkodó Fear No Evil-t, melyben a Rob Zombie-ra emlékeztető indusztriális döngölésre fektet a másik Rob klasszikus énektémát.
Legutóbbi hozzászólások