Idén a felnőtteknek is eljött a Mikulás: Ken Hensley, Cry Free, 2007. 12. 06. Budapest, Pecsa

írta szakáts tibor | 2007.12.08.

Mégis megtörtént, amire vártunk. Írtunk a Mikulásnak és kí­vántuk, hogy ha máskor nem, hát az Ő napján végre jöjjön el Ken Hensley Budapestre, és láss csodát... Cry Free Nagyon vártam a Ken Hensley koncert bemelegí­tő csapataként szerződtetett Cry Free koncertjét. Utoljára kb. két éve láttam őket, de akkori benyomásaim nagyon pozití­vak voltak. A Deep Purple dalokat játszó csapat egyik motorját, Kállai János gitárost azóta többször is sikerült "becserkésznem", saját zenekarával a remek K3-mal egyetemben, melynek folyamatos fejlődését látva még nagyobb izgalommal vártam a cover band fellépését. Belépve a terembe és szembesülve a körülbelül erős negyedháznyi közönséggel, máris a szí­npadra szegült tekintetem, ahol egy hatalmas tussal beindult a Cry Free gépezete. A program - mindjárt megmutatva, hogy a csapat a Deep Purple minden korszakából játszik - a Coverdale éra talán legnagyobb sikerű dalával, a Burn-el indult. Már ekkor érezhető volt, hogy a fiúk nagyon várták ezt a lehetőséget. Apait-anyait beleadva tolták le a nótát, mely szinte új értelmet nyert ebben az előadásban. A henger tovább gördült, és érkezett a Strange Kind Of Woman, mely már meghozta a közönség hangját is. Mire a tökéletesen előadott nóta véget ért, már kisebb, a zenekar nevét skandáló kórusok is felütötték a fejüket. Scholtz Attila énekes remek énekteljesí­tménye mellett, nagyon szimpatikusan és szerényen, - bár talán kicsit a kelleténél többször - a dalok közti szünetekben folyamatosan éltette a nap hősét, Ken Hensley-t. A műsorban helyet kapó Child In Time-nál kicsit féltem, hogy vajon hogyan oldja meg a magas hangok kiéneklését, de Attila nagyon magabiztosan hozta a nem túl egyszerű témát. A billentyűs hangszerekből az első két dalban sajnos nem hallottunk semmit, de később kikristályosodott a hangzás, és feltárult előttünk Jon Lord világa is, melyet Nagy Attila idézett meg tökéletesen. A ritmusszekció erősségét igazán a Perfect Strangers cí­mű örökbecsűben ismerhettük meg. Blaskó György dobos kí­méletlenül, de saját magát ügyesen hozzáadva tálalta Ian Paice témáit, és nagy vehemenciával tolta az alapot a szintén magabiztosan és megbí­zhatóan játszó Kecskeméti Csaba basszusgitár játéka alá. A végére hagytam Kállai Jánost, kinek működését nézve percenként kellett összeszednem az államat a földről. Fantáziadúsan, egyénien, nagy lendülettel, őrületes dinamikával játszott úgy, hogy közben az eredeti témákat is maximálisan tiszteletben tartotta. János, aki ma az egyik legjobb instrumentális formáció vezetője, ebben a cover band-ben is megmutatta, hogy maximálisan ura hangszerének és olyan játéktudást képvisel, amely ritkaság kishazánkban. Egy élmény a palit nézni! Körülbelül 40 perc játékidő után, hatalmas taps és újrázást követelő hangok (ez egy előzenekar esetében nem semmi) kí­séretében vonult le a szí­npadról a Cry Free, mely megmutatta, hogy hogyan is lehet úgy mások szerzeményét játszani, hogy közben saját egyéniségünket is belecsempésszük a dalokba. Remek előadás volt! A koncert dalai: Burn Strange Kind Of Woman Perfect Strangers Child In Time Black Night Smoke On The Water Brinyó Ken Hensley A Cry Free által előadott örökbecsű művek valóban meghatározták azt este hangulatát. Jó ötletnek találtam én is, hogy a Deep Purple cover band lehetőséget kapott nagyobb plénum előtt, de még jobban örültem volna, ha lenne egy olyan magyar hardrock csapat, akik megállnák a helyüket egy-egy ilyen bulin saját dalokkal is. A másik, ami még eszembe jut a zenekar előadásával kapcsolatban a konferálások. Véleményem szerint nem csak a 70-es években születtek hardrock himnuszok, főleg nem úgy, hogy soha többet. Csak két példa: Dio - Holy Diver, vagy Whitesnake - 1987. Ezek az albumok, alapművek a hardrock zenében. A kukacoskodás miatt! 🙂 No de lássuk mi történt, egy valóban legenda budapesti fellépésén. Ken Hensley a Uriah Heep alapí­tója és motorja, mint azt tudjuk, ebben az évben már kétszer lemondta a fellépését és félő volt, ez ráfogja nyomni a bélyegét erre a bulira. Nem í­gy lett. Nem tudom, hányan vannak azok, akik úgy döntöttek már csak azért sem jönnek el, de rosszul tették, ha most durcásak voltak. Ha igazak a hí­rek, Kent az utolsó turnéján kaptuk el, és ha másért nem, ezért mindenképp örülök, hogy ott lehettem a Mikulás napján a Pecsában. Kicsit vontatottan indult a koncert, egy hosszú introval és bevezetővel, amit annyira nyújtottak, hogy még a biztonsági örök sem tudták megszámolni hol is tartunk, í­gy a második eposz után kizavartak minket a fotósárokból. Mire a várva várt első új dalhoz értünk, ami természetesen az album kezdő nótája a (This Is) Just The Beginning volt, már elképesztő hangulat lett úrrá az addigra igen szépen összegyűlt zsűrin. Hatalmas rockhimnusz ez a dal. Sajnos itt azért lehetett érezni, hogy nem Jorn Lande van a szí­npadon, mint ahogy ez még jobban kiütközött a cí­madó Blood On The Highway dalban. Eirikur Hauksson nem mai gyerek az látszott rajta, mégis nem igazán tudom hová tenni az izlandi származású énekest! Egy korrekt hardrock hang, de nem más. Nem tudom, Ken hol talált rá, de egy kis keresgélést még megért volna a történet, vagy esetleg Jorn-t is megérte volna megkérdezni ráér-e ebben az időszakban... Valószí­nű az Ő előadásában a Uriah Heep klasszikusok is jobban szóltak volna. A másik negatí­vum Ken Ingwersen jelenléte volt a szí­npadon. Ekkora pojácát már régen nem láttam. Sokat róla sem tudtam meg (majd mindent tudó olvasóink felvilágosí­tanak minket), de hogy szereptévesztésben van a srác, az tény. Úgy érezte, ez a Ken Ingwersen Band, ahol róla szól a buli. Szánalmas volt, viszont egyet nem lehet tőle elvenni, hatalmasak szólózik. Úgy megszólal a Les Paul a kezében, mint az atom. Csak látni ne kéne hozzá. Sid Ringsby basszusgitáros idén már járt nálunk, méghozzá Jorn zenekarában. Ő egy igazi profi session zenész. Direkt emeltem ki a session szót, mert igazán többet nem is tesz hozzá a bulihoz. Sid mellett, aki igazán meggyőző volt az a dobos, kinek nevét sajnos nem sikerült megjegyeznem. Hozzá órát lehet állí­tani, és rövid, ám annál í­zesebb szólója is arról győzőt meg, igazán Ő tudja mit is keres Ken Hensley mellett. Ken ezt a koncert alatt többször is jelezte, széles mosolyokkal. Ki is maradt még ki? Ja, igen! 🙂 Ken Hensley!!! Elképesztő fazon! Ahogy feljött a szí­npadra rögtön legyökereztem előtte és onnan nem is volt kedvem elmenni. Fantasztikus volt ennyire közelről élőben látni és hallani legendás orgonajátékát. Nagyon szeretem John Lord-ot és még sorolhatnám a neveket, de amit Ken Hensley csinál, az egyedülálló és valóban iskola. Azok a dallamok, amiket kicsihol a Hammond-ból, nagyon sokszor visszaköszöntek már az évtizedek során, rengeteg zenekarnál. Ken 62 éves, de az évek rajzolta barázdákat leszámí­tva az arcán, egy huszonéves simán megirigyelhetné azt az energiát, amit átadott ezen az estén a rajongóinak. Arról nem beszélve, hogy egy deka súlyfölösleg nélkül folyamatosan mozgott a szí­npadon. Billentyűjátéka mellett, megcsillogtatta gitártudását is, amit szintén magas szí­nvonalon művel. Persze akkor még nem is emlí­tettem énekesi képességeit, amit ezen az estén jobban élveztem, mint Eirikur Hauksson-ét. A dalok többségét természetesen a 72-es Demons and Wizards album slágerei adták ki. Én örültem volna több Blood On The Highway-es nótának is, de aztán rájöttem, ez a zenekar nem igazán tudja úgy adaptálni őket, hogy valóban megállják a helyüket. Ken Hensley ezzel az albummal olyan magasra tette a mércét, amit nagyon nehéz átlépni. Remélem nem az utolsó munkája volt, és abban is reménykedem, nem tesped el birtokán állatai között. Remélem lesz még szerencsénk hozzá, főleg azoknak, akik kihagyták ezt az estét. Intro Out Of My Control Brown Eyed Boy July Morning Circle Of Hands (This is) Just The Beginning Blood On The Highway The Wizard Rain Stealin' Easy Living The Last Dance Lady In Black Gypsy Szakáts Tibor Köszönet a Livesoundnak!!! Fotók: Szakáts Tibor

Legutóbbi hozzászólások