EMPIRE: Chasing Shadows

írta JLT | 2007.11.27.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: www.empire-rock.com

Stílus: hard rock

Származás: Németország-Egyesült Királyság

 

Zenészek
Rolf Munkes (Razorback, Vanize) - gitár Neil Murray (Black Sabbath, Colosseum II, Phenomena, Whitesnake) - basszusgitár Mike Terrana (Artension, Masterplan, Rage, Yngwie Malmsteen) - dob Doogie White (Cornetstone, Midnight Blue, Rainbow) - ének
Dalcímek
Chasing Shadows The Alter Mother Father Holy Ghost Sail Away Child Of The Light Tahigwan Nights Manic Messiah Angel And The Gambler A Story Told The Rulers Of The World
Értékelés

Doogie White szereti a kihí­vásokat és nem fél a megmérettetésektől. Ezt eddigi pályafutása során többször is bebizonyí­totta. Gondoljunk bele, hogy milyen csapatokban zenélt és milyen fantasztikus énekes örökét vette át. A Rainbow-ban három igazi legenda, Ronnie James Dio, Graham Bonnet és Joe Lynn Turner után kellett énekelnie: ezt a feladatot remekül megoldotta. Majd következett egy másik nem könnyű eset, Yngwie Malmsteen és zenekara. Itt olyan fenoménok öröksége jutott neki, mint a már emlí­tett Joe Lynn Turner-é, az aranytorkú Mark Boals-é, a svédek egyik büszkesége, Goran Edman-é, a későbbi At Vance torok Mats Levén-é. Nem lehetett könnyű feladat utánuk énekelni, de Doogie itt sem vallott szégyent. Majd idén jött az Empire, ahol Lance King és a korábbi Black Sabbath énekes Tony Martin helyét kellett betöltenie. Ezekből kristály tisztán látszik, hogy Doogie nem ijed meg semmilyen kihí­vástól, bárkit képes pótolni. Csodálatos énekes, egyedi orgánuma, remek előadás módja, és hangterjedelme mára a legjobbak közé emelte. ( Sőt, felénekelt egy komplett Iron Maiden válogatás lemezt a Dickinson utáni énekes kereséses időkben - Garael szerk.) És, hogy miért is Doogie pályafutásával kezdtem a kritikát? Mert ez az album egyedül miatta lett emlékezetes. Noha Neil Murray és Mike Terrana is hibátlanul muzsikálnak, remek ritmusszekciót alkotnak, különösebb megerőltetés nélkül hozzák a saját részeiket, ám igazán kiemelkedőt, váratlant nem alkotnak, amolyan laza ujjgyakorlat ez nekik. Igaz a kreativitást és az ötletességet nem rajtuk kell számon kérni, nem az Ő dolguk a dalokat megí­rni, és élettel megtölteni azokat. Annál inkább a dolga lenne a zenekar vezetőjének, szellemi atyjának, Rolf Munkes gitárosnak. Az előző album, a Raven Ride remekül sikerült, pár kolosszális dal született, és Tony Martin segí­tségével tökéletesen megidézte a 90es évek Black Sabbath-ját. Valami hasonlóra készülhetett szerintem a Chasing Shadows-al is, ám azt a legnagyobb jóindulattal sem állí­thatnám, hogy ez maradéktalanul sikerült neki. Tony-val nem volt nehéz, egy amolyan "retro" lemezt összehozni, az Ő hangja még mindig remekül illeszkedik a Sabbath-os hard rock-hoz. Rolf ebben a zenei közegben érzi igazán otthon magát, ez a stí­lus fekszik neki a legjobban. Ezért is volt fura, mikor Martin helyét Doogie vette át. Noha a skót fickó remekül énekel, maximálisan megtesz mindent azért, hogy a dalokba életet leheljen, valahogy mégsem az igazi, ez azonban nem a vokalista hibája. Bocsássa meg nekem a világ, de egész egyszerűen túl szürke és unalmas az album zenei összképe. Noha a Raven Ride is ugyanezekre a szaggatott, döngölős, doomos riffekre épült, ám a Chasing Shadows, noha itt is hasonló a recept, valamiért kissé erőltetettnek tűnik- ezen a hibátlanul éneklő Doogie White sem tud segí­teni. Pedig nem is indul rosszul a lemez. A cí­madó dal például egy egészen jól sikerült, Doogie mélyebb hangjai kifejezetten izgalmassá teszik, és az énekdallamok is emlékezetesek maradnak. A második tétel egy gyorsabb tempójú, lüktetőbb dal, a The Alter, izgalmas gitár témákkal és egy fogós refrénnel. A harmadik daltól sajnos leült a lemez. A Mother Father Holy Ghost-ot még el lehet hallgatni, ám a Sail Away már az unalmas kategóriába tartozik, túl monoton riffek, az unalomig ismételt refrénnel, erősen alvásra késztetik az embert. Sajnos nem ez az egyetlen ilyen dal a lemezen. A Child Of The Light és Story Told és a The Rulers Of The World is ebbe a kategóriába tartozik. Túlságosan is "izzadtság szagú" dalok ezek, noha nem rosszak, de valami hiányzik belőlük, ami igazán mély nyomot hagyna az emberben. A hetedik tétel a Tahigwan Nights gyorsabb sebességi fokozata miatt kissé felrázza a kábulatból a hallgatót, de más miatt nem igazán marad emlékezetes. A hangzással semmi baj nincs, úgy jó, ahogy van, ebbe tényleg nem lehet belekötni. A borí­tó és maga a külcsí­n igényes, szép, ez nekem mindig nagyon fontos, hiszen a legjobb lemez összképét egy ronda, igénytelen booklet elég rendesen haza tudja vágni.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások