Astral Doors: New Relevation
írta Tomka | 2007.10.11.
Zenészek
Nils Patrik Johansson - ének (Lion's Share, ex-Space Odyssey, Wuthering Heights)
Joachim Nordlund - gitár
Martin Haglund - gitár (ex-Enslavement)
Mika Itäranta - basszusgitár
Johan Lindstedt - dob
Jocke Roberg - szintetizátor
Dalcímek
1. New Revelation 04:27
2. Freedom War 04:15
3. Pentecostal Bound 03:13
4. Bastard Son 05:04
5. Waiting For The Master 05:03
6. Planet Earth 03:56
7. Quisling 04:00
8. Cold War Survivor 03:43
9. The Gates Of Light 03:55
10. Shores Of Solitude 03:28
11. Mercenary Man 06:32
Értékelés
"... hogy izzó színét, árnyát és csillogását visszaadd, küszködve keresed a megfelelő szavakat. Ám eközben valami kényszer fog el, mintha már a legeslegelső szóba bele kéne zsúfolnod mindazt, ami a tárgyban csodálatos, nagyszerű és nyomasztó, vidám és borzalmas, méghozzá úgy, hogy ez villanyos ütésként rázza meg a hallgatóságodat. Csakhogy minden szót, mindazt, amire a beszéd képes, fakónak, fagyosnak, élettelennek érzel. Keresel, kutatsz a szavak után[...] Ha azonban hetyke piktor módjára előbb néhány merész vonással felvázolod a benned lobogó képet, utána nem nehéz egyre izzóbb és izzóbb színeket felhordva, nyüzsgő, eleven tarkasággal lenyűgöznöd a barátaidat, hogy a végén ugyanúgy beleéljék magukat a lelked mélyéről fakadó képzetbe, ahogyan te." Jelen idézet kissé túlzottan barokkos stílusa ellenére nagyon is jól alkalmazható a muzsika által keltett érzésvilág írásbeli reprodukálása során jelentkező problémák esetére. Ezzel találkozhatunk többek közt Nils Patrick Johansson lenyűgöző hangjának verbálisan visszaadhatatlan mivoltának vizsgálata esetén is - a zene közvetlenségének apró tőrdöfése a nyelv reflektáltságába. Habár egyedülálló személyiségéről már bőven cikkezett a (szak?)sajtó, ám hazánkban még bizonyos, hogy nem került az őt megillető helyre egy virtuális ranglistán. Szakmabeli kvalitásairól feltehetőleg oldalakat lehetne írni, ennél azonban sokkal fontosabb az egyszeri metal rajongó által is kézzelfoghatóan tapasztalható, szubjektív oldala a dolognak - ez pedig a minden produkciójában fellelhető hatalmas mennyiségű érzelmi tölteten keresztül nyilvánul meg, amely kecsesen, könnyed váltásokkal pengeti a hallgató lelkének húrjait. Orgánumának izzó színe, árnya és csillogása angolos eleganciával reprezentálja az érzelmek széles skáláját, az operaház fantomjához hasonlóan egyszerre csábítva és rémisztve meg a muzsika édes angyalát bársonyos-rekedtes hangjának mélységeivel. Szerencsére ez a mostani hanghordozó anyag esetében sem változott: Patrick szinte mindent kifejezni képes hangja talán jobb formában van, mint valaha, biztos helyét továbbra is megtartva ezzel a fémpacsirták élmezőnyében. A 2006-os Astralism anno - igaz nem előzmény nélküli - hullócsillagként bukkant fel a heavy metal egén - nem csak a banda történetében emelte meg ezzel az elvárt színvonalat, hanem az egész éves termésben is előkelő pozíciót harcolt ki magának. A lassan már megszokott, gyors munkatempóban haladva, a sztahanovista svédek a lemezbemutató turné után rögtön neki is láttak az új stúdióalbum munkálatainak, hogy a (leg)új(abb) reveláció megjelenhessen már idén szeptemberben. A cím további bizakodásra adott okot: hátha ezúttal kapunk még egy adagnyi frissességet és újítást is, az egyébként jól bevált sémák mellé. Sajnos az ilyetén reményeket a címéhez méltó kezdő nóta után valamelyest háttérbe kell szorítanunk: a New Relevation ugyan még egy eddig felfedezetlen oldalát mutatja meg az együttesnek - epikus-lírai, dallamorgiában tobzódó szerzemény, amely egyszerre rendelkezik dinamizmussal, szigorú riffel, és minden hallgatónak szárnyakat biztosító, felemelő refrénnel, már-már amolyan europower módra. Kétségkívül elsöprő és katartikus dal, mesebeli varázslattal. Az ezután következő dalok azonban nem követik őt a sorban. Ijedtségre ennek ellenére semmi ok, tekintve, hogy az album hátralevő a jól ismert recept alapján működnek a dalok: a Dio-féle Black Sabbath érából származtatható, "modernizált" ősriffek, a szigorúan betartott verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén szerkezetek, erős szintetizátorfüggönnyel megtámogatva. A probléma mindössze annyiban ragadható meg, hogy a dalírási procedúra ezúttal nem volt olyannyira sikeres, mint tavaly: a számok minden pozitívumuk ellenére átlagolva nem érik el az előző lemezen prezentált színvonalat. Ennek oka talán kereshető abban is, hogy az Astralismban szinte mindenhol visszaköszönő intenzitás itt többször átadja a helyét a középtempósabb, lassabban "kifejtődő" számoknak - ezen változás megítélése azonban már inkább az "ízlések és pofonok kategória". Ezzel párhuzamosan gitártémák terén sokszor jelennek meg egy csipetnyivel durvább, "erősebb", és "modernebb" megoldások, mint pl. a Planet Earth vagy éppenséggel a Quisling esetében, amelyek jól megférnek a visszafogottabb tempóval is. Természetesen sajnálkozni sem kell az anyagon, megítélésében a mértéktartás a legjobb fogódzkodó, hiszen sorjáznak az albumon olyan erős számok is, mint a dinamitként ható, akár agresszívnak is nevezhető Pentecostal Bound, vagy az együttesről kapott képet tovább árnyaló, balladisztikus Bastard Son, amely egyúttal kiváló terepet is nyújt Patricknak a teljes mértékű kibontakozáshoz, mennyei dallamokat eredményezve. Mindezek mellett még le kell szögezni, hogy ellentétben a lemezek nagy átlagával a svéd srácok rendesen "meghúzták" a korong végét, egy egészen lenyűgöző "duóval" mondva ki a végszót. A The Gates of Light pergő-táncoló dobtémáival, és többnyire ebből fakadó, sodró lendületével, illetve a Shores of Solitude kimért riffjével, melankolikus-melodikus elnyújtott énektémájával - leszámítva a szokásos "hosszú záró szám" szerepében tetszelgő Mercenary Mant - ideális, és ígéretes lezárása az albumnak.
Legutóbbi hozzászólások