Astral Doors: New Relevation

írta Tomka | 2007.10.11.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: Locomotive Records

Weblap: www.astraldoors.com

Stílus: power metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Nils Patrik Johansson - ének (Lion's Share, ex-Space Odyssey, Wuthering Heights) Joachim Nordlund - gitár Martin Haglund - gitár (ex-Enslavement) Mika Itäranta - basszusgitár Johan Lindstedt - dob Jocke Roberg - szintetizátor
Dalcímek
1. New Revelation 04:27 2. Freedom War 04:15 3. Pentecostal Bound 03:13 4. Bastard Son 05:04 5. Waiting For The Master 05:03 6. Planet Earth 03:56 7. Quisling 04:00 8. Cold War Survivor 03:43 9. The Gates Of Light 03:55 10. Shores Of Solitude 03:28 11. Mercenary Man 06:32
Értékelés

"... hogy izzó szí­nét, árnyát és csillogását visszaadd, küszködve keresed a megfelelő szavakat. Ám eközben valami kényszer fog el, mintha már a legeslegelső szóba bele kéne zsúfolnod mindazt, ami a tárgyban csodálatos, nagyszerű és nyomasztó, vidám és borzalmas, méghozzá úgy, hogy ez villanyos ütésként rázza meg a hallgatóságodat. Csakhogy minden szót, mindazt, amire a beszéd képes, fakónak, fagyosnak, élettelennek érzel. Keresel, kutatsz a szavak után[...] Ha azonban hetyke piktor módjára előbb néhány merész vonással felvázolod a benned lobogó képet, utána nem nehéz egyre izzóbb és izzóbb szí­neket felhordva, nyüzsgő, eleven tarkasággal lenyűgöznöd a barátaidat, hogy a végén ugyanúgy beleéljék magukat a lelked mélyéről fakadó képzetbe, ahogyan te." Jelen idézet kissé túlzottan barokkos stí­lusa ellenére nagyon is jól alkalmazható a muzsika által keltett érzésvilág í­rásbeli reprodukálása során jelentkező problémák esetére. Ezzel találkozhatunk többek közt Nils Patrick Johansson lenyűgöző hangjának verbálisan visszaadhatatlan mivoltának vizsgálata esetén is - a zene közvetlenségének apró tőrdöfése a nyelv reflektáltságába. Habár egyedülálló személyiségéről már bőven cikkezett a (szak?)sajtó, ám hazánkban még bizonyos, hogy nem került az őt megillető helyre egy virtuális ranglistán. Szakmabeli kvalitásairól feltehetőleg oldalakat lehetne í­rni, ennél azonban sokkal fontosabb az egyszeri metal rajongó által is kézzelfoghatóan tapasztalható, szubjektí­v oldala a dolognak - ez pedig a minden produkciójában fellelhető hatalmas mennyiségű érzelmi tölteten keresztül nyilvánul meg, amely kecsesen, könnyed váltásokkal pengeti a hallgató lelkének húrjait. Orgánumának izzó szí­ne, árnya és csillogása angolos eleganciával reprezentálja az érzelmek széles skáláját, az operaház fantomjához hasonlóan egyszerre csábí­tva és rémisztve meg a muzsika édes angyalát bársonyos-rekedtes hangjának mélységeivel. Szerencsére ez a mostani hanghordozó anyag esetében sem változott: Patrick szinte mindent kifejezni képes hangja talán jobb formában van, mint valaha, biztos helyét továbbra is megtartva ezzel a fémpacsirták élmezőnyében. A 2006-os Astralism anno - igaz nem előzmény nélküli - hullócsillagként bukkant fel a heavy metal egén - nem csak a banda történetében emelte meg ezzel az elvárt szí­nvonalat, hanem az egész éves termésben is előkelő pozí­ciót harcolt ki magának. A lassan már megszokott, gyors munkatempóban haladva, a sztahanovista svédek a lemezbemutató turné után rögtön neki is láttak az új stúdióalbum munkálatainak, hogy a (leg)új(abb) reveláció megjelenhessen már idén szeptemberben. A cí­m további bizakodásra adott okot: hátha ezúttal kapunk még egy adagnyi frissességet és újí­tást is, az egyébként jól bevált sémák mellé. Sajnos az ilyetén reményeket a cí­méhez méltó kezdő nóta után valamelyest háttérbe kell szorí­tanunk: a New Relevation ugyan még egy eddig felfedezetlen oldalát mutatja meg az együttesnek - epikus-lí­rai, dallamorgiában tobzódó szerzemény, amely egyszerre rendelkezik dinamizmussal, szigorú riffel, és minden hallgatónak szárnyakat biztosí­tó, felemelő refrénnel, már-már amolyan europower módra. Kétségkí­vül elsöprő és katartikus dal, mesebeli varázslattal. Az ezután következő dalok azonban nem követik őt a sorban. Ijedtségre ennek ellenére semmi ok, tekintve, hogy az album hátralevő a jól ismert recept alapján működnek a dalok: a Dio-féle Black Sabbath érából származtatható, "modernizált" ősriffek, a szigorúan betartott verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén szerkezetek, erős szintetizátorfüggönnyel megtámogatva. A probléma mindössze annyiban ragadható meg, hogy a dalí­rási procedúra ezúttal nem volt olyannyira sikeres, mint tavaly: a számok minden pozití­vumuk ellenére átlagolva nem érik el az előző lemezen prezentált szí­nvonalat. Ennek oka talán kereshető abban is, hogy az Astralismban szinte mindenhol visszaköszönő intenzitás itt többször átadja a helyét a középtempósabb, lassabban "kifejtődő" számoknak - ezen változás megí­télése azonban már inkább az "í­zlések és pofonok kategória". Ezzel párhuzamosan gitártémák terén sokszor jelennek meg egy csipetnyivel durvább, "erősebb", és "modernebb" megoldások, mint pl. a Planet Earth vagy éppenséggel a Quisling esetében, amelyek jól megférnek a visszafogottabb tempóval is. Természetesen sajnálkozni sem kell az anyagon, megí­télésében a mértéktartás a legjobb fogódzkodó, hiszen sorjáznak az albumon olyan erős számok is, mint a dinamitként ható, akár agresszí­vnak is nevezhető Pentecostal Bound, vagy az együttesről kapott képet tovább árnyaló, balladisztikus Bastard Son, amely egyúttal kiváló terepet is nyújt Patricknak a teljes mértékű kibontakozáshoz, mennyei dallamokat eredményezve. Mindezek mellett még le kell szögezni, hogy ellentétben a lemezek nagy átlagával a svéd srácok rendesen "meghúzták" a korong végét, egy egészen lenyűgöző "duóval" mondva ki a végszót. A The Gates of Light pergő-táncoló dobtémáival, és többnyire ebből fakadó, sodró lendületével, illetve a Shores of Solitude kimért riffjével, melankolikus-melodikus elnyújtott énektémájával - leszámí­tva a szokásos "hosszú záró szám" szerepében tetszelgő Mercenary Mant - ideális, és í­géretes lezárása az albumnak.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások