Majestic Vanguard: Beyond The Moon

írta garael | 2005.11.19.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Rivel Records

Weblap: 

Stílus: prog.power

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Az év vége felé már úgy gondoltam, nem érheti nagy meglepetés a jóllakni igyekvő kritikust- - legalábbis az ismert nevek esetében nem, akik az év folyamán már ellőtték várva-várt puskaporukat- ám kiderült: a metál éléskamrája tartogat még egy-két í­nyencséget í­gy a lassan eljövő téli estékre. A rejtett finomság receptje: végy alapul egy jó adag skandináv dallamos metált, fűszerezd meg némi neoklasszikus gitármenettel, keverd össze szigorú, az Evergrey-re hajazó kétlábdobos szaggatott riffeléssel, öntsd nyakon az egészet némi progresszí­v í­zzel, adjál hozzá csipetnyi Morricone ihlatésű filmzenét, melyhez a Stratovarius nevű szakácsmester könyvéből merí­tsél némi ihletet és máris kész a Majestic Vanguard féle Beyond The Moon! Nincs benne semmi új alkotóelem, ám az egyéni arányok remek keverése mégis különleges í­zt eredményezett. Maga a csapat eredetileg Divine Discipline néven alakult , hasonló c. demójukra tavaly figyelt fel Christian Rivel a Rivel Records vezetője, ki meghallván az anyagot rögtön szerződést ajánlott fel Daniel Eskilsson-nak, a banda alapí­tójának, dalszerzőjének és egyben producerének. A hangzás kiteljesedése érdekében kerestek még egy gitárost, majd a nevüket is Majestic Vanguard-ra változtatták és bevonultak a stúdióba rögzí­teni jelen í­rás tárgyát. Ahogy hallgatom őket, valószí­nűleg keresztény a banda, szövegeik általános emberi értékekről szólnak, a hí­vő bandákra jellemző derűs optimizmussal. Már a kezdő intro is meglepetésül szolgál- pedig a sok funkcionálatlan kezdőprüttyögéstől már herótom van, és hajlamos vagyok őket kapásból átugrani- ugyanis a szokványos reneszánsz ihletésű kezdés hirtelen átfordul Morricone féle "vadnyugat- romantikába", összezavarván kissé az embert, hogy hol is tartunk? A lemez valós első száma engem -legalábbis a refrén- a Dionysos nevű szintén skandináv banda szerzeményire emlékeztet, ám némileg progresszí­vebb kiadásban. A Morricone téma itt is visszatér, szinte látom magam előtt az öreg Charles-ot, aki bronz szí­nű lován ellovagol a naplementébe, miután leszámolt a gonosz vassúttársasággal és a kegyetlen bérgyilkososokkal. A következő számban aztán már bejönnek az Evergrey-es hatások is, ez főleg a kétlábdob szaggatott, pulzáló munkájában nyilvánul meg. Természetesen a gitárjáték inkább Malmsteen mester virgáira hajaz, a kicsiny reneszánsz betét és az énekdallam pedig a Rhapsodyt juttathatja eszünkbe. A Beyond The Moon kezdő riffelése már jelzi, hogy a fiúk azért próbálnak elszakadni a speedelős powertől. Ha az énekhang más lenne, a kezdőtaktusok által valamilyen fiókban felejtett Evergrey nótának gondolnám a művet, persze csak a dallamtéma felhangzásáig, mert az inkább az europower slágerességét villantja fel. Mindenesetre igen nyomasztó és súlyos darab ez, fasza töredezett kétlábdobos sorozatokkal , és meglepetésre némi flamenco-s gitárjátékkal a végén. Újabb filmzenés téma következik, jó kis speedbe oltva ( no, nem az anfetamin tablettára gondoltam), majd némi sci-fi hangulatú szintiszólam alatt ismét feldübörögnek a kétlábdobok, hogy alapot adjanak a fülbemászó refrénnek. Egy kis akusztikus, klasszikus ihletésű , gyönyörű dallammal ellátott gitárjáték után ismét egy szigorúbb téma következik, modern, a speed csapatokra egyáltalán nem jellemző gitár-dob durvulattal, melyet remekül kihangsúlyoz az egyébként inkább rockos refrén. A lassan musicalesen induló Take Me Home jó kis bólogatós részbe fordul, hogy aztán elővezesse a lemez talán legslágeresebb refrénjét. Érdekes, hogy a szám második felét egy elmélkedős, remek gitárszóló uralja, ám az első részben hallott alap itt is visszatér, keretbe foglalva a több, mint hét perces számot. A Footprints kis Iron Maidenes galopp témával kezdődik, hogy aztán inkább egy Rhapsodys induló kerekedjen ki a belőle, angyali kórusokkal, majd szintén egy instrumentális betéttel. A záró Mystic Eye összefoglalja az egész lemezt,- engem kissé a Strato szigorúbb, epikusabb darabjaira emlékeztet kissé- van itt aztán minden, ami jó volt az előző számokban: klasszikus betét, frankó refrén, kemény alapok.

Pontszám: 10