Hellfueled: Memories In Black

írta garael | 2007.09.08.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Black Lodge

Weblap: www.hellfueled.com

Stílus: hard rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A 2004-ben kiadott Volume One maga volt a tökéletes zenei kópia, egy Ozzynál is Ozzysabb énekessel, s olyan hangulattal, melyért maga a sötétség mestere is vállalkozott volna némi szentelt ví­z fröccsre. Jóllehet, a metal társadalomra jellemzően ambivalens kritikák kerültek napvilágra, - van, aki üdvözölte az akkoriban Ozzy hiányos elvonási tünetektől reszkető kezű bajtársak képviseltében, s voltak olyanok, akiknek még köpni sem volt ingerenciájuk az anyag hallatán ( naná, mert titokban még a szájuk is kiszáradt az elfojtott gyönyörtől...), ám többségében - az első döbbenetből felucsódva- elismerő volt a fogadtatás. A srácok nem is nagyon változtattak a recepten, és második, Born II Rock c. albumukon folytatták a kijelölt utat - jóllehet az Ozzy utánérzés már nem volt annyira fullasztó, vagy esetleg fülünk szokott hozzá a masszí­v zenei világhoz. Talán éppen ezekért a dolgokért nem ütött már akkorát a kalapács, ráadásul Ozzy is mocorogni kezdett kedvenc reality showjában Sharon noszogató-toszogató kezdeményezésének hatására. Naná, hogy ilyenkor aztán előtört a fanyalgás a kritikusok többségéből - előtérbe kerültek a kópiák megkérdőjelezését hirdető zenei messiások, néha igaz, néha hamis érvekkel, persze ezek tartalmának igazságát döntse el mindenki saját maga. Nem véletlen hát, hogy talán a producer, talán a srácok korosodásának köszönhetően az új album - ha tartalmaz is a korábbi ismertetőkre hajazó megoldásokat - már egy önmaga külön útját kijelölő zenekart mutat. Az énekes persze még mindig Ozzy fénykorát idézően nyávogja az ősrockban gyökeredző dallamokat, ám a riffek modern, szuperszonikus jellege már csak úgy idomul Ozzy aranykorszakához, mint a robotzsaru az egykori" human cop" - hoz. Az elképzelés persze nem rossz: Osbourne zenei világát ráültetni a modernebb, staccato riffelésre, hozzáadva némi csipetnyi elektronikus pszichedeliát, az ortodox témák alá dögös hangzást tenni ..., ám a végeredmény mégsem olyan, mint amit az ember az összetevők alapján elképzelne. Hiába dobban meg a szí­v a nyitószám riffjének hallatán, hiába száll egy ős Hendrix ütem a Sky Walker-ben ( nem, ez nem a Star Wars), hiába idézi a hippi pszichedeliát az Again, a nóták nem tudnak olyat ütni, hogy 10-ig kelljen az áldozatra számolni. Az elszakadás vágya kissé görcsössé tette a fiúkat, és a modern sound keretében elfeledték a zenealkotási folyamat első aranyszabályát: a dallamok kidolgozását. Az agydöngölő riffek , és az elszállós gitárszólók mellett sajnos nem sikerült emlékezetes refréneket í­rni, í­gy az olyan potenciális himnuszok, mint a Search Goes On, vagy a Trouble-esen zakatoló Down nem tudják kiteljesí­teni adrenalin fokozó hatásukat: a vadászgépként elhúzó számok sajnos nem hagynak mást, mint enyhe kerozin szagot, és az elhúzó tömörség lenyomatát. A szerzemények már a negyedik szám után egybefolynak, hiányoznak azok az emlékezetes momentumok, melyek karaktert adnának nekik, olyan masszát alkotva, melyből nem derülnek ki a komponensek. A tovaröppenő dallamfolyamok pusztán enyhe deja vu-t okoznak, ám nem tudnak maradandóbb nyomot hagyni, ennél minden bizonnyal jobb lett volna, ha felmelegí­tenek egy-két Ozzy dallamot, és nem fojtják el magukban az egészséges másolás üdvözí­tőbb szellemét ( ami náluk még mindig erősebb eredményt produkál, mint amit kaptunk).

Pontszám: 5