Paradise Lost: Obsidian

írta Hard Rock Magazin | 2020.05.16.

Megjelenés: 2020

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap:  http://www.paradiselost.co.uk

Stílus: gothic / doom / death metal

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Nick Holmes  ének
Greg Mackintosh  szólógitár
Aaron Aedy  ritmusgitár
Steve Edmondson  basszusgitár
Waltteri Väyrynen – dob

Dalcímek

01. Darker Thoughts
02. Fall From Grace
03. Ghosts
04. The Devil Embraced
05. Forsaken
06. Serenity
07. Ending Days
08. Hope Dies Young
09. Ravenghast
10. Hear the Night (bónusz)
11. Defiler (bónusz)

Értékelés

A Paradise Lost az ’In Requiem’-mel talált vissza arra az ösvényre, amelyről le sem kellett volna térnie, mivel a ’Draconian Times’ sikere egy picit – csúnyán fogalmazva – az agyukra mehetett. Tény, hogy azzal a lemezzel olyan alkotói magasságokba értek el, amely után nem nagyon van hova tovább, azon a szinten általában minden előadó megreked és valamilyen új irányt, új kihívásokat keres. Én annak ellenére is bírtam a ’One Second’ lemezt, hogy a nyomába sem ér elődeinek, az ezt követő ’Host’ viszont nálam is kiverte a biztosítékot. Megvolt benne a zenekarra jellemző misztikum, de a hangszerelési megoldások intenzív szemöldök-húzogatásra késztettek, így el is vesztettem az érdeklődésemet velük kapcsolatban egy jó ideig.

Az igazi visszatérésnek a ’Faith Divides Us – Death Unites Us’ albumot tartom, a rajta szereplő dalok valódi kivonatai voltak a Paradise Lost-esszenciának. A ’Tragic Idol’ és a ’The Plague Within’ pedig igazi mesterművek, melyek elhozták a zenekar újabb fénykorát, ezek után viszont a ’Medusa’ számomra kisebb csalódás volt. Összességében nem egy rossz album, de a súlyosságával már átestek a ló másik oldalára, és néhány kiemelkedő mozzanatot leszámítva nem voltak túl fogósak a dalok. Az én képzelt világomban legalábbis nem ennyire „egyenes” a ’Lost zenéje. Kíváncsian vártam, hogy a folytatásban merre vezet az útjuk, mert azt már tapasztaltuk korábban, hogy bármikor képesek váratlanul meglepni a rajongókat. Greg mindig késztetést érez arra, hogy valami mást csináljon, vagy legalábbis máshogy csinálja, mint korábban.

Ennek ellenére most olyan érzésem van az ’Obsidian’ hallgatása közben, mintha a banda már nem akarna kényszeresen mást csinálni, mint korábban. Tény, hogy pályafutásuk alatt kalandoztak már eleget, és az új lemez egy kicsit olyan, mint amikor a tékozló fiú hazatér és már nem is akar elmenni újra világot látni, csak elégedetten tölti szürke hétköznapjait. De ez ne tévesszen meg senkit, mert a legnagyobb hiba, amit az ’Obsidian’-nal kapcsolatban elkövethetünk, ha elsőre ítélünk. Én legalábbis nem éreztem rá az ízére az első néhány hallgatás alkalmával, aztán egyszer csak becsapott, mint egy meteor és minden mást kitaszított a lejátszóm holdudvarából. Az apró finomságok, hangulatok és érzések teljesen elborították a lényemet, a dalok megmutatták igazi arcukat.

Nagyon bíztatóan indul a korong a Darker Thoughts akusztikus bevezetőjével, ami ezek után egy borzasztóan sötét és súlyos elegybe csap át, melynek nyomorán csak a billentyűszőnyeg tud valamelyest enyhíteni. Ez a hangulat jól megalapozza a terepet a Fall Frome Grace által felvázolt pokoli doomnak, mely egy sokkal egyenesebb dal, mondhatni klasszikus Paradise Lost. A Ghosts és a The Devil Embraced újra egy zakatolós, darkosabb tétel, utóbbi talán nemcsak az album leghosszabb, hanem a legjobb dala is egyben a nyomorból felcsapó szívfacsaró szólójával. Vannak tehát eszméletlenül súlyos, vészjósló tételek (Ravenghast), melyek elhozzák a könyörtelen földi poklot, és persze akadnak könnyedebb darabok, amik a gótikusabb oldalt erősítik (Darker Thoughts, Hope Dies Young, Ending Days), de minden dal egységesen árasztja magából a nyomor orrfacsaró bűzét.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások