Pattern-Seeking Animals: Prehensile Tales

írta karpatisz | 2020.05.11.

Megjelenés: 2020

 

 

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://psanimals1.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: USA

 

Zenészek

Ted Leonard - ének, gitár
Dave Meros - basszusgitár
Jimmy Keegan - dob, ének
John Boegehold - billentyűs hangszerek

Dalcímek

01. Raining Hard In Heaven
02. Here In My Autumn
03. Elegant Vampires
04. Why Don’t We Run
05. Lifeboat
06. Soon But Not Today

Értékelés

Tavaly nyáron debütált az a különös formáció, melyben a Spock’s Beard egykori és jelenlegi tagjai az őket a háttérből kisegítő zeneszerzővel kiegészülve indultak útnak. Akkor az volt a céljuk, hogy olyan zenét írjanak és játsszanak, mely eltér attól, amit a SB-ben csinálnak. Rengeteg kérdés merült fel bennem, hogy mi lesz azzal a Spock’s Bearddel, mely egykoron olyan lemezeket tett le az asztalra, mint a ’Snow’, de akár a kellemesre sikerült ’Noise Floor’-t is említhetném. A Pattern-Seeking Animals bemutatkozó anyaga nem igazán nyerte el a tetszésem, egyszerűen nem éreztem benne az erőt és az ötletességet, csak egy gyenge hasonmás érzetét keltette. Nos, eltelt tíz hónap és máris itt a folytatás! Azért ez is igen beszédes, ordít a dologról, hogy a négyes nem állt le, hanem ott folytatta a munkát, ahol a saját nevű lemezével abbahagyta. De hogy változott-e valami közben? A zenei stílus nem, de most valahogy hallgathatóbb lett a végeredmény.

A ’Prehensile Tales’ előnye, hogy a rövidebb dalok dominálnak rajta, bár a korongon található hat dalból kettő tíz perc felett van. Ennek ellenére azt érzem, hogy ezek a rövidebb, „rádióbarátabb” művek jobban állnak a csapatnak. A nyitó Raining Hard In Heaven kicsit popos beütésű, de egyértelműen az újkori Spock’s világát idézi. Ted Leonard a szokásos érzelemmentes módon énekel, Dave Meros és John Boegehold dominanciája pedig jól érezhető a dalban. A legszebb pillatatokat egyértelműen a bőgősnek köszönhetem. Nincs ez másképpen a Here In My Autumnban sem, a verze alatti akusztikus gitár téma tetszik, a régi emlékeket idézi meg. Amit újként emlegettek Boegeholdék, azok a hozzáadott fúvós- és vonós hangszerek. Tény, hogy ezek a színek jót tettek a dalnak, de valahogy a „hátast dobok” élmény elmaradt. Ez a dal is igazolja, hogy tényleg profikkal van dolgunk, akik nem most kezdték a szakmát, de sajnos hozzá kell, hogy a végeredmény valahogy mégis elmegy az ember mellett.

Egyetlen dolgot sajnáltam, hogy a legötletesebb dalukat nem vették be a promóciós bemutatók közé. Számomra az egész lemez legérdekesebb szerzeménye a Why Don't We Run. Ennyi ötletet és hatást tényleg csak egy zenét jól értő ember tud összegyúrni. A kínai, a spanyol népzene és a hetvenes évek progresszív zenéje egyszerre található meg egy helyen, és ebben az esetben végre a végeredmény is ad valami pluszt az embernek. Ted Leonard gitárosként is jól teljesít. A kidolgozott vokálok és a jó helyre illesztett vendéghangszerek mind-mind pozitív irányba mozdítják a dal hangulatát. Több ilyet szerettem volna hallani a lemezen.

A folytatásban érkezik az album lényegét adó két – több mint tízperces – tétel, a Lifeboat és a Soon But Not Today. Előbbi a maga 17 percével a leghosszabb az albumon. Azt vártam, hogy végre valami újat fogok hallani, de sajnos a várt meglepetés elmaradt. Ismét visszakanyarodunk oda, ahol a ’Patter-Seeking Animals’ lemez befejeződött. Az újkori Spock’s Beard dalait megidéző fordulatok, dallamok valahogy nem álltak össze bennem maradandó élménnyé. Érezhető, hogy ebbe a műbe fektette a csapat a legtöbb energiát, de fájó szívvel ki kell mondani, ez bizony közepes. Egy az egyben hallhatjuk Ryo Okomuto és Alan Morse hangszíneit a dalban, pedig ők nincsenek itt. Ezen a ponton hadd említsem meg az eredeti ötletet: a Spock’s Beard világától eltérő dolgot kellene hallanunk. Lehet, hogy nekem vannak más emlékeim, de ez pont hogy teljesen olyan. Szerencsére a zárótétel valamit javít a helyzeten, az üveghangokkal induló gitártéma és a vendéghangszerek alkotta kezdő téma még fel tudja kelteni az érdeklődésem, de amikor a négyes átveszi a főszerepet, onnantól ismét a szokásosnak mondható megoldások sora jön, bár az újnak mondható billentyűhangszínek jót tettek a tételnek. Az instrumentális részek sajnos csak a nyújtott rétestészta érzetét keltik továbbra is. A tizenkét perc legjobb része az, amikor a The Beatles világát idéző részbe kanyarodnak át, onnantól valahogy íze, színe és szaga is lesz a dalnak.

A ’Prehensile Tales’ nem mondható hosszú lemeznek, körülbelül 50 perc az össz műsoridő. Az előbb említett két szerzemény közel harminc percet vesz el ebből, ám ezeket hallva jobb lett volna, ha a zeneszerző úgy dönt, hogy nem ilyen epikus hosszúságokban gondolkodik, hanem a lemez elején található rövidebb dalszerkezetekben. Véleményem szerint az olyanokból, mint a klipes Elegant Vampires vagy az általam favorizált Why Don't We Run kellett volna még körülbelül három, és akkor tényleg megvalósulhatott volna az eredeti terv, hogy a Spock’s Beardtől eltérő(bb) módon alkotnak.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások