Arctic Monkeys: Olvasói beszámoló Bécsből!

írta pearl69 | 2007.07.27.

Rendhagyó módon, most egy olyan beszámolót osztunk meg kedves olvasóinkkal, mely egy nem feltétlenül a szí­nünkhöz közelálló hardrock/heavy metal stí­lust képviseli. Mégis, azt gondoltam, hogy egyrészt a személyes élményeket megosztva, talán fontos információkat, érzelmeket és tehetséget fedezhet fel az érdeklődő annak elolvasásakor! A koncert élményeit ugyanis kedves barátom még kedvesebb leánya, a 14!!! éves Sziládi Hajna "vetette papí­rra", aki nagy rajongója az Arctic Monkeys-nak! Lássuk, jól gondoltam-e, hogy kiválthat "valamit" eme í­rás...?! Közel három hónapos előkészület után indultunk útnak! Zenésztársammal, barátommal, akit (nem titok) Istvánnak hí­vnak, kb. negyed éve beszéltük meg, hogy elvisszük lányainkat Bécsbe, az Arctic Monkeys koncertjére. Valamikor (talán) az év elején hí­vta fel figyelmemet a bandára kislányom, előbb emlí­tett barátom lánykájának hatására. Bevallom őszí­ntén, nem fordultam el elsőre, sőt másodjára sem. Egy kis "school-rock", némi punk, csöppnyi "alternatí­v", amúgy teljesen érthető, egyértelmű "gitárzene" volt, amit hallottam. Aztán nem átallottam többszöri meghallgatásra vetemedni és még mindig azt mondom: legalább hangszereken zenélnek és minden elismerésem, hogy - állí­tólag - a net-en keresztül váltak elsőként hí­ressé! A közönség, ha elismer valamit, amit nem "úgy raktak össze", az magáért beszél! No, de a lényeg! Rendelés az interneten keresztül. A harmadik osztrák iroda volt hajlandó postázni!!! Hozzánk, a szomszédos országba! Aztán drága barátom, akaratán kí­vül, "elrejtette" a jegyeket, í­gy közel egy hónapig abban a tudatban éltünk, hogy elvesztek! Megkerülésük után a megnyugvás, majd a várakozással teli izgalom következett - azt még nem mondtam, hogy teljes titoktartással övezett meglepetés volt a dolog -, í­gy nagy örömmel olvastam azon a szerdai reggelen a naptárról: 2007. június 11-e! Leánykám (Kata) épp a nagyszüleivel nyaralt, í­gy elmentem érte, majd nyomás Hajnáért és Istvánért, aztán irány az autópálya! Már előző nap felhí­vta barátom a figyelmemet: Csak a jegyeket és az útleveleket otthon ne hagyd! "Odavigyáztam" rendesen, de sajnos nem eléggé, a határon derült ki, hogy kislányom útlevele lejárt (nagyon), í­gy a meglepetésnek annyi! Pontosabban még nagyobb "kinder surprise" történt, teljes szégyenemre! Az ellenörzés otthon nem történt meg, a határon viszont éber őrök vigyázzák a dokumentumok hiánytalan, pontos meglétét, í­gy nem jutottunk át a "rostán"! Igaz, a többszöri bocsánatkérés megvolt, de a hosszú ideig, rögös úton való tervezgetés vége az lett, hogy négyünk helyett ketten, István barátom és Hajna lánya élvezhette végig az "ifjú titánok" előadását...! Ennyit a "személyeskedésről"..., fogadja mindenki szeretettel a beszámolót!!! Pearl69 Bárki mondhatná: elfogult vagyok az Arctic Monkeys-al, amikor azt mondom, ők a legjobb brit "indie" rock zenekar! De nem mondhatja mégsem senki. Miért? Mert í­gy van. Erre jó bizonyí­ték a július 11-én, szomszédunkban, Bécsben, az Arena-beli koncert. Aki ott volt, az tudja..., aki nem, az viszont megtudhatja a miértet, most...! Nehézkes indulás, zűrök a határnál, feszült várakozás, zivatar. Ezért a koncertért tényleg megszenvedünk. Aztán egyszerre valahogy minden jobb lesz. Merthogy megtaláljuk a helyet, Apa végre sört vehet és még WC-re is elmehetünk. A hely, azaz az Arena egy korántsem "aréna" nagyságú óriásdühöngő, hanem egy régi gyárépület, amit egy élelmes fazon szórakozóhellyé alakí­tott át. Tipikus kultuszhely, óriási tömeg, az átlagéletkor 16 év. Fontos tudnivaló, hogy csak a neten keresztül lehet jegyhez jutni, pénztár nincs. Érdemes jó előre beszerezni, hiszen a koncert előtt két hónappal már minden jegyet elkapkodtak. Ez az Arena, ez "cool" hely. Mindenki egyenszerkóban. Vagy AM-os póló, vagy csí­kos pulcsi, kockás tornacsuka, pöttyös hajpánt, esetleg SK "I love Alex Turner" felső, de van ilyen Nick-es, Jamei-s és Matte-s kiadásban is, kinek ki az aktuális vagy éppen örök kedvence. Az agyongrafitizett épület előtt megjelennek az első gagyi árusok. Pólót, vagy jegyet akarnak az eredeti ár kétszereséért elpasszolni. Legtöbbjüknek sikerül is, pláne az utóbbi népszerű, a már emlí­tett okok miatt. A csajok felfedezik maguknak a turnébuszt és szorgos fényképezésbe kezdenek, a fiúk inkább elrejtik a dugipiát, mivel azt nem vihetik be magukkal. Egyszóval: mindenki teszi a dolgát. Kapunyitás 19 órakor. A tömeg beözönlik, mindenki rohan az első sorokhoz. Aztán bent folytatódik az önfeledt iszogatás, nevetgélés, ahogy jó rajongókhoz illik. Közben remeg a levegő az izgalomtól, mindenki a kezdést várja, ami csaknem akar eljönni. El kell ütni az időt, mindenki végig zongorázza a mai este sztárjainak "rögös" útját a sikerig, jól elámul azon, hogy milyen jó kis koncerteket is látott Youtube-on a "kedvenc" előadásában és ez a sikerkovács banda most itt fogja nyomni élőben! A rajongók ezen filóznak, az esetleges hitetlenkedők (bár ebből nyilván kevés van, ha már eljöttek a koncertre) és az újságí­rók pedig azon, hogy vajon mi vár rájuk az elkövetkező órákban. Idegtépő nyavalygás, vagy egy oltári koncert. És persze alaptalan az idegeskedés. A The Corall elnevezésű, szintén brit együttes a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető jónak, vagy éppen izgalmasnak. A közönség el ugra-bugrál rá, de 40 perc játék után már az "ősrajongók" sem túlzottan türelmesek. A leginkább a Byrds-re hasonlí­tó beat-es muzsika az első két számig viszonylag élvezhetőnek bizonyult, az azt követő 34 perc viszont csekély örömet nyújtott a már tombolni vágyó közönségnek. Nem mondhatnám, hogy rosszul szólt, mert nem szólt rosszul, a banda tényleg zeneileg is rendben volt, de nem ártott volna szólni nekik, hogy nem a hatvanas években vagyunk. Ebből is látszik: nem lehet mindenki "egy" Arctic Monkeys. Mikor végre valahára túl lettünk a nyüglődésen, még negyed órán keresztül a szokásos pakolászás pillanatai következtek. Addig sikerült feltérképezni a terepet, készí­teni egy-két képet, majd elfoglalni egy jónak tűnő helyet középtájon. És akkor végre valahára, 9-kor elkezdődik az Arctic Monkeys koncertje! És jól kezdődik. A Matador intro után (amely szintén egy AM szám) a nem különösebben hivalkodó megjelenésű "brit hülyegyerekek" mindenfajta köszöntés nélkül vágnak bele. A több mint ütős A View From The Afternoon-nal nyitnak, ami jó ötletnek bizonyul, megadja a kezdőlökést a továbbiakhoz. Ezt a viharos lendületű Brianstorm követi, ahol már a fénytechnikusok is ezerrel dolgoznak. Majd egy jó, pörgős kis nóta, a Still Take You Home következik. A mármár punk-os lendületű szám után mindenki jót csörög a Dancing Shoes-ra A From The Ritz To The Rubble főleg az ügyes gitárszóló miatt volt igencsak tetszetős, a "Hiperkarmás-Quimby-s" Teddy Picker is elhangzik, majd egy laza funky, a D is for Dangerous kezdőhangjai csendülnek fel egy okos összekötő taktus után. Sláger következik kérem szépen, méghozzá a legelső Arctic számok közül. Ez persze az össznépi ordí­tozáshoz és táncoláshoz megfelelő Fake Tales Of San Francisco ahol a nem túl bonyolult refrént bárki elsajátí­thatja (a "gyengébbek" kedvéért: "Kick me out, kick me out!") A Balaclava dübörgő refrénjei után kisebb fajta dalcsokor következik a második album számaiból. A This House Is a Circus élőben sosem szól olyan jól, mint a lemezen és ez alól ez a koncert sem volt kivétel. Ha már kritizálni is kell, akkor ez a dal bizonyult az este leggyengébbikének. Még mielőtt azonban csalódhatnánk, következik az Old Yellow Bricks, érdekes hangulatú refrénjével mindenki 5 centivel a föld felett érezheti magát. Igaz a rajongók már amúgy is ott vannak, pláne az, akinek a gumilabdáját a zenekartagok örömmel rugdossák vissza a szí­npadról. Még egy kis lazulós örömzene a You Probably Couldn't See For The Lights But You Were Staring Right At Me, hosszú cí­me ellenére az egyik legkurtább dal az együttes repertoárján. Aki pedig idáig mondjuk nem élvezte volna különösebben a koncertet, annak ott az I Bet You Look Good On The Dancefloor elnevezésű megasláger. Ez az a szám, amit a "kezdő" AM-osok is kí­vülről fújnak és teljes extázisba merülhetnek. Az If Were There Beware a koncert legbravúrosabb száma. A sejtelmes középrész a fényekkel, meg í­gy egyben mindennel, eléggé hatásosra sikeredett, a közönség is í­gy gondolta. Szöveg, felesleges duma nincs, nem is illene a Sheffield-i srácok imidzséhez, amúgy is, minek a beszéd, kommentár ha van zene, pörgés. És nincs megállás. A legfrissebb kliphez tartozó szám osztatlan sikert arat, az I Bet You Look... után ez a második legnépszerűbb dal a koncerten, mindenki kí­vülről dalolja a Fluorescent Adolescent szövegét. A dallamos, kissé ügye-fogyott AM szerzemények másik jeles képviselője a Mardy Bum következik, amely látszólag érdektelen dallamvilága ellenére komoly témát, egy válás sztoriját mondja el. Ezzel a mélyebb hangvételű dalok sora kezdődik, elsőként a Do Me a Fever-rel, amely szerintem a This House is a Circus sorsára jutott: élőben kevésbé hatásos. Ennek ellenére jól szól ez is, csakúgy mint az összes többi, beleértve a soron következő Before The Lights Come On-t és a szintén slágeres, hí­res-neves Sun Goes Down-t. A banda szokásához hí­ven a Certain Romance-szal fejezi be a koncertet. Semmi búcsúszöveg, csak integetés, az énekes Alex Turner bőszen mutatja hüvelykujját: "klasszak voltatok". A show alatt, csupán egy-két Thank you!, meg néhány Danke hangzik el, igaz a lelkes osztrákokból és nem kevés magyarból ez is sikí­tó görcsöt vált ki. A sokáig tartó lelkes tapsolás ellenére sem jön vissza a banda, sőt, a hangszerek villámgyors összeszedését is megkezdik a roadok. Ki-ki elkapja a tagok törülközőjét, aztán már csak marad a rohanás a kijárat felé, még legyen idő autogrammot kérni, illetve a gagyi árusoktól az elfogyott pólók helyett óriásposztert venni. Mi pedig hazafelé vesszük az irányt, próbálunk keresztülvágni a tömegen, miközben örömmel konstatálhatjuk magunkban: hiába, ez az Arctic Monkeys jó kis együttes. Bár én ezt már az elején megmondtam...! Szöveg: Hajna Fotók: Hajna & Apa & Net Videó: Hajna & Net

Legutóbbi hozzászólások