Lord Byron: Fly Free

írta garael | 2007.07.23.

Megjelenés: 2000

 

 

Kiadó: szerzői kiadás

Weblap: www.lord-byron-hardrock.de

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Olaf Hayer - Vocals Rossi - Guitar Rufus - Guitar Jens Bosenick - Drums Stefan Meyer-Michaelis - Bass
Dalcímek
1. Holy War 2. Yugoslavia 3. Let The Fire Burn 4. Ride The Sky 5. Survivor Of The Holy Storm 6. Fly Free 7. Love Stays Forever 8. One Heart 9. It´s Your Life 10. Take My Hand 11. The Life I´m Longing for
Értékelés

A Lord Byron neve valószí­nűleg még a rutinosabb true heavy metal kedvelőknek sem cseng ismerősen, jóllehet a csapat 1993 óta létezik, ám a szokatlan névvel ellátott együttes nem nagyon erőltette meg eddig magát: egy demon kí­vül az emlí­tett recenzió tárgya í­rható csak számlájukra. Ezek ellenére mégis felkeltették figyelmemet, hiszen a tagok között a lemez készí­tésekor még nagyon fiatal Olaf Hayert fedezhetjük fel, ki kora ellenére már egyfajta metal Pallasz Athene -ként, teljes vértben, fegyverzetben és tudással énekelte végig az albumot, olyan etalont állí­tva fel, amit még ő maga is nehezen tudott a későbbiekben reprodukálni. A német csapat - nevéhez méltóan - inkább az angol heavy metal Judas Priest ösvényén haladva próbált némi életet lehelni az elpunnyadt vitézi lelkekbe, jóllehet leheletnyivel talán dallamosabb refrénnel, mint amit a szikárab albioniaknál megszokhattunk. Természetesen nincsenek nagy és forradalmi újí­tások, zenei reformáció és muzikális logikai rejtvény: a számok - egy-egy momentumtól eltekintve - a stí­lus keretein belül próbálnak a jól bevált panelek megragadásával tartós épí­tményt eszkábálni, s ez - hála a zeneszerzői képességnek és Olaf énekesi kvalitásainak, - tökéletesen sikerült is. A kezdő Holy War ismerős lehet Hayer későbbi bandájának, a Dionysusnak a debütabumáról, bizony, ez a fantasztikus himnusz már jóval előbb megszületett, mint ahogy a legtöbben megismerték.. A zenei világ persze hasonlatos a Dionysuséhoz, talán kissé kevesebb a billentyű, és az alapok jobban közelí­tenek a már emlí­tett Judashoz. A dalok általában középtempóban mozognak, néha töri csak meg a fejbólogatós riffek uralmát egy-egy speedesebb vágta, és természetesen nem hiányozhatnak az összetettebb felépí­tésű, lassabb kibontással kezelt epikai darabok sem: a Fly Free kis pszichedeliával átitatott gitárszólója átkacsint a Purple elmélkedősebb világába is, a Love Stays Forever pedig balladisztikusabb, "regélősebb" hangvételével és Manowaros lassabb, őrlőbb menettempójával tör ki a megszokott keretek közül. Az elmaradhatatlan balladákat Olaf fantasztikus énekesi teljesí­tménye emeli az átlag fölé, a One Heart, vagy a Let The Fire Burn szép és kellemes dallamai a szokásos pihenőidőt biztosí­tják a gyorsabb dalok előtt. Persze felbukkan néha egy-egy ismerősebb riff is, mint például a zárószámnál, ám a körí­tés, és a dallamok feledtetik a deja vu érzetét. A lemez mindezek mellett nem a könnyed slágereké: a legtöbb szerzemény hat perc fölé csúszik, bő teret és időt hagyva a hangszeres szólóknak - ám néha kissé feleslegesen túlnyújtva az adott témát. A hangzás sajnos hagy némi kí­vánni valót maga után, tompa, és eléggé kásás, ám a szerzői kiadásokhoz mérten tisztességes iparos munka.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások